Öt éve halt meg az utolsó igazi punklegenda

95753492

Öt évvel ezelőtt, drogtúladagolásban hunyt el Jimmy Lee Lindsey Jr., ismertebb nevén Jay Reatard, az utolsó igazi punklegenda. A memphisi zenész csupán 29 éves volt, de 1998 és 2009 között annyi zene jelent meg tőle vagy a sokadik együttesétől, amennyiből itthon egy közepesen népszerű zenekar legalább háromszáz éven át haknizhatna.

Lindsey Missouriban született, de családjával hamar Memphisbe költöztek. A szegény munkáscsalád Memphis egyik külvárosi részére költözött, ahol az egyik szomszédjukban crackfüggők, a másikban meg drogelosztók laktak. A főleg feketék lakta környéken Lindsey-nek nagyon hamar fel kellett nőnie, és meg kellett tanulnia megvédeni magát, így már kamaszkorában kifejezetten balhés gyerek lett, aki állandóan verekedéssel oldotta meg a problémáit. 

Aztán 14-15 éves korára kapott egy gitárt, megismerte a Ramonest, illetve a helyi Oblivianst, és onnantól kezdve megváltozott az élete. 

Az Oblivianst vezető Eric Fiedl 1993-ban alapította a mára kultikussá váló Goner Records kiadót Memphisben, ahol kifejezetten garázsrock és punk lemezeket adtak ki. Neki küldte el az akkor mindössze 15 éves Lindsey az első demókazettáját. A négysávos felvevővel készült barkácslemezen minden hangszeren Lindsey játszott, dobfelszerelés híján pedig egy vödör cséplése adta a ritmust. Eric Fiedlt annyira meggyőzte a srác ösztönös punk primitívsége, hogy három évvel később náluk jelent meg a magát Jay Reatardra keresztelő srác első lemeze.

A ritardáltak

The Reatards: Fuck Elvis, Here's The Reatards / Teenage Hate

A Ramones és az Oblivians rajongójaként Lindsey-nek is kellett egy zenekar, amiben minden tagnak ugyanaz a fiktív családneve. Mivel hiperaktív és sokszor agresszív viselkedése miatt rengeteg csúfolták retardáltnak az iskolában, ezért

kézenfekvőnek tűnt The Reatardsnak elnevezni a háromfős együttesét, direkt rosszul írva a retard kifejezést.

Arról nem is beszélve, hogy az első megjelenésüknek a Fuck Elvis, Here's The Reatards címet adták. Mindezt memphisi zenekarként, egy memphisi kiadónál, a dobok mögött egy Elvis Wong Reatard nevű arccal.

Reatard ki nem állhatta a Királyt, az első zenés anyagával saját városát köpte arcon, amit máig a blues otthonaként és a rock and roll szülővárosaként emlegetnek. Hiszen Memphis az amerikai zenetörténet egyik fontos pontja, ahol olyanok kezdték karrierjüket, mint Elvis Presley, Johnny Cash, Otis Redding vagy B.B. King. Reatard viszont Memphis zenei életét is gyűlölte. Több interjúban is kifejtette , hogy a blues olyan lett a városnak, mint a Miki egér Disney-nek: Memphis védjegye, amit pusztán kereskedelmi célból mindenki a magáénak akar tudni, de kreativitás helyett beérik a legegyszerűbb másolattal. Ezért is annyira bizarr, hogy 2010-es halála óta rendszeresen úgy emlegetik, mint 

a garázspunk Elvis Presley-je.
 

A zenész egyébként nemcsak Elvisről és a memphisi zenei életről, hanem saját zenei ízléséről sem volt nagy véleménnyel, saját bevallása szerint még az ABBA-t is imádta, mert remekül lehet rájuk drogozni.

Nem igazán tudtam sokat a zenéről. Igazándiból még most sem. Még a Dead Boysról sem hallottam egészen addig, amíg el nem kezdtem Ryannel [későbbi zenésztárs] lógni. Tulajdonképpen csak Ramonest és Oblivianst hallgattam

– mesélt például egy interjúban.

1998-ban aztán elkészült a Reatards első nagylemeze, amit egy évvel később rögtön egy másik követett, az akkor még mindig csak 18 éves énekes-gitáros pedig nagyon gyorsan európai turnén találta magát.

A Reatards nem csak a zajos, barkácshangzású garázspunkjuk miatt lett egyre ismertebb, hanem az elképesztő frontemberük miatt is. Jay Reatard ugyanis színpadra vitte azt a viselkedést, amiért 15 évesen otthagyta az iskolát, amiért állandóan rendőrségi ügyei voltak, és amiért kifejezetten utálta a lakókörnyezete. 

Azért is tartják Reatardot az utolsó igazi punklegendának, mert a karrierje még épphogy belecsúszott a közösségi média hőskorába, de így sem volt agyondokumentálva minden balhés lépése. Pedig volt belőle pár.

Kapzsiság, pénz, haszontalan gyerekek

Garázssztahanovizmus

Rövid, alig egy évtizedes pályafutása Jay Reatard nevéhez annyi kiadvány fűződik, mintha már a '60-as évek óta zenélne. Mielőtt szólóba kezdett volna a 2000-es évek második felében, előtte párhuzamosan néha 3-4 zenekarnak is tagja volt. Ezek közül talán a szintén memphisi Lost Sounds volt a legmeghatározóbb, amit még Reatard és akkori barátnője alapított két másik helyi zenésszel. A Lost Sounds szintipunk zenekart ugyan nem övezi akkora kultikus rajongás, mint Reatardot, de a szintipunkon belül meghatározó együttesként szokás emlegetni őket.

A Lost Soundson, a Reatardson és a szóló anyagain kívül még tagja volt a Destruction Unitnak, az Angry Anglesnek, a Bad Timesnak, a Final Solutionsnek, a Terror Visionsnek és Nervous Patternsnek.

A 2000-es évek elejére Reatard kezdett underground hőssé válni Amerikában. Az állandó balhéi mellett elképesztően termékeny zenésznek bizonyult: 2001 és 2005 között hét különböző formációban is jelentek meg tőle zenék úgy, hogy 2004-ben alapított egy kiadót is Shattered Records néven. Mondjuk Reatardot nem is igazán érdekelte más, saját bevallása szerint is két választása volt: vagy zenész lesz belőle, vagy piti bűnöző. Az évtized második felére lett elege a fél tucat side projectjéből, 2006-ban jelent meg az első szólólemeze.

A Blood Visions elképesztően pozitív fogadtatásban részesült, erre már a nagyobb kiadók és ismertebb zenészek is felkapták a fejüket. Dübörgött az indie rock korszak, a tömegeket nem érdekelte a punk. Jay Reatard viszont ramonesosan popos, egyszerű, zajos, gyors, rövid (átlagban másfél perces), mégis abszolút megjegyezhető számokat rakott össze a Blood Visionsre, amit azóta az évtized legjobb punklemezei között szokás emlegetni.

Az albumért odavolt Beck és az Arcade Fire, többlemezes szerződést kapott a patinás Matador független kiadónál, pedig az aláírására vártak olyan nagy kiadók is, mint Universal vagy a Columbia. Az első matadoros megjelenéseket már komoly sajtóvisszhang követte, aminek köszönhetően rendszeres fesztiválfellépő lett és nagyobb helyeken is felléphetett, mint egy autószerelő műhely garázsa.

Egyszerűen nem tudtak betelni az emberek azzal a látvánnyal, hogy egy kicsit elhízott, nagy hajú, hülyegyerek heavy metálos Gibson Flying V gitárral a kezében egyik pillanatban ötszörös sebességre kapcsolva véresre pengeti az ujjait, a másik pillanatban meg nemes egyszerűséggel pofán rúgja az egyik őt zavaró nézőt az első sorban. A limitált mennyiségben kiadott Blood Visionsből az összes példány elfogyott, az eBayen háromszoros áron lehet megtalálni. Az emberek mindent akartak, amit Reatard az ismertsége előtti időszakban kiadott, a zenész pedig a nyakán maradt korai eladatlan kiadványok újraeladásából fizette a rezsit és a kokainját két turné között.

Semmi sem menthet meg

A Matadornál kiadott kislemezek után ideje volt végre a nagy dobásra, amitől mindenki eget verő világmegváltást várt. Nem véletlenül, hiszen a Watch Me Fall nagylemez kiadásának idejére egyre nagyobb figyelmet kaptak a Jay Reatard sztahanovizmusához hasonló tempóban stúdiózó garázsrock-előadók, mint a Thee Oh Sees, Ty Segall, King Khan vagy a Black Lips.

Jay Reatard: Watch Me Fall

Reatard azonban mindig is szimplán zajos popzeneként tekintett a saját számaira, ráadásul egyszer csak teljesen beleszeretett a sok akusztikus gitárt használó új-zélandi popba. A Vice anekdotázó nekrológjában Daniel Stewart mesél arról részletesen, hogy Jay Reatard oda volt a Cleanért, a Tall Dwarfsért, Chris Knoxért és alapvetően az új-zélandi popért. Ez viszont nem érdekelte a rá új punkistenként tekintő rajongókat, és a 2009-ben megjelent Watch Me Fall szokatlanul vegyes fogadtatásban részesült.

A rajongók rögtön azzal jöttek, hogy Reatard eladta magát, leköpte a punkot, és már nem a régi, a szaksajtó egy része meg tudta hova tenni az egészet. A Watch Me Fall a saját bevallása szerint is egy twee inspirálta poplemez, amire láthatóan senki sem készült fel, pláne a 2006-os Blood Vision nyers vadsága után. Itt meg vonóshangszerek, melódiák és egyéb ilyen baromságok vannak. Reatard eleinte jól viselte a körülötte zajló felfordulást, aztán minden kezdett rosszra fordulni. Kirúgta az egész zenekarát, hetekre eltűnt,

végül öt évvel ezelőtt, 2010. január 13-án hajnalban hunyt el álmában. 29 évesen.

Holttestére a lakótársa talált rá az ágyában. Csak kicsivel később derült ki, hogy halálát a rossz minőségű kokain és az alkohol túlzásba vitt egyvelege okozta. Pár nappal később két barátja és zenésztársa, Eric Friedl és Stephen Pope búcsúztatta el. A ravatal felett ott lógott Reatard emblematikus, fehér színű, Gibson Flying V típusú gitárja is, amit aztá tulajával együtt hamvasztottak el.

Pár dolog még

A Jay Reatardot övező legendákat kis kutatással fel lehet fedezni a neten, hogy könnyebben összeálljon a kép arról, miért tartották őt az utolsó punklegendának. Az időt megspórolva itt kigyűjtöttük az izgalmasabb sztorikat:

– Reatard ausztráliai és új-zélandi turnéja leszakítás előtt álló berendezéssel, gitárral torkon vágott motorossal és hangfalakkal majdnem agyonnyomott rajongókkal.

– Az I Did Coke With Jay Reatard-kitűzők története

– Drogok és az SXSW fesztivál

– King Khan-interjú, amiben az énekes-gitáros arról mesél, hogyan szívott füvet Reatard annyival és nézte végig, hogy az akkor még csak 17 éves zenész egy autószerelő műhelyben koncert alatt meztelenül leönti magát motorolajjal, majd lefújja a nemi szervét sütőtisztítóval, amitől kisebb égési sérüléseket szenved és orvoshoz kell vinni

– Las Vegasban fejbe rúgja az egyik rajongóját

– egy másikat csak szimplán megrugdos Torontóban

– véletlenül eltöri az orrát egy 15 éves srácnak, akit összekevert egy másik emberrel

Live fast, die young

A zenész halála megrázta a szakmát és a rajongókat, de mégsem érte őket felkészületlenül. Amikor a Black Keys csak egy volt a sok garázsrockzenekar közül, és együtt turnéztak Jay Reatarddal, az egyik tag konkrétan félrehívta a gitárost , hogy nagyon aggódnak érte, és attól félnek, meg fog halni, ha így folytatja. Az utolsó hónapokra ismét keményen inni kezdett, antidepresszánsokat szedett, vadul kokainozott, és elhagyta  a barátnője, miután kirúgta a zenekara összes tagját. Egyik barátja, a Deerhunter és Atlas Sound projekteket vezető, meleg és Marfan-szindrómás Bradford  Cox például így nyilatkozott róla:

Jay azon kevesek közé tartozott, akinek jó esélye volt arra, hogy meghaljon

Cox szintén nem könnyű eset, és talán nem is véletlenül talált egymásra a két csodabogár. Olyannyira, hogy aztán kölcsönösen feldolgozták egymás dalait: Reatard a Fluorescent Gray című Deerhunter-számot, Cox pedig az Oh It's Such a Shame című Reatard-szerzeményt. (Utóbbit ráadásul az időközben a feldolgozások nagymesterévé váló Arcade Fire is elővette néhányszor.) A történet pedig azzal vált teljessé, hogy Reatard halála után Cox emlékdalt írt barátja számára a tökéletesen ráillő He Would Have Laughed címmel, ami ugyanolyan hirtelen és váratlanul ér véget, mint ahogyan Jay Reatard élete is.

Nem Cox volt azonban az egyetlen, aki tisztelegni kívánt az idejekorán elhunyt zenész előtt: a francia Teenage Hate Records például egy évvel ezelőtt  A French Tribute to Jay Reatard címmel adott ki emlékalbumot. Ezen olyan zenekarok játszották fel Reatard dalait, mint például a már Magyarországon is koncertező J.C.Satàn vagy a The Magnetix. Jól jelzi az életmű jelentőségét, hogy a sok-sok garázszenekar mellett még a neurotikus electropunkban utazó Kap Bambino is szerepel az anyagon – ők a Blood Visions című lemez nyitó- és egyben címadó dalát értelmezték újra.

A Reatard-legenda aztán – különösen a Watch Me Fall lassan érő sikereinek köszönhetően – idővel Magyarországra is begyűrűzött, és itthon is kialakult kicsi, de masszív rajongótábora, akik egyébként szombaton „odabaszós bulival” emlékeznek majd a garázsrock egyik legüdébb és legtermékenyebb géniuszára a Kertész utcai Vittulában. Ő persze valószínűleg ezen is csak nevetne.

A cikkben sokat segített a 2011-es Better Then Something c. dokumentumfilm, a Noisey garázspunkot bemutató videósorozata, a Spin és a Vice nekrológja, illetve interjúk a Turn It Down blogon, a Village Voice-on, a Vanity Fairben, a Pitchforkon Youtube-ján és a Furiouson.

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?