Aki feltalálta a retrót: mit keres Mendelssohn a ma kezdődő Régizene Fesztiválon?

2015.01.21. 17:00
Vashegyi György
Vashegyi György
Fotó: Zádor Péter / orfeo.hu

Régen minden jobb volt. Például azért, mert régen egyáltalán nem gondolták azt, hogy régen minden jobb volt. Kétszáz évvel ezelőttig nagyjából senkit nem érdekelt, milyen zenéket hallgattak az emberek 20, 30 vagy épp 200 évvel korábban. Mindenki az épp aktuális divatot követte, mindenki nagyon trendi volt. Aztán jött egy Mendelssohn nevű fószer, és azt mondta, nahát ez a Bach egy zseni volt, és bemutatott egy százéves darabot. Megszületett a régizene-mozgalom! 

Nem, nem. Természetesen nem pont így történt a dolog, de majdnem.

A Művészetek Palotája január 21-én kezdődő Régizene Fesztiválja mindenesetre kitűnő alkalom arra, hogy kicsit foglalkozzunk ezzel a fajta zenével, amit olykor még a komolyzene-fóbiások is örömmel hallgatnak.

Annál is inkább, mert egy évtizede nem volt hasonló Budapesten, úgyhogy most mindenki örül a rendezvénysorozatnak, melyből természetesen a világsztárok sem hiányoznak. Itt lesz Philippe Herreweghe és negyvenöt éve alapított együttese, a Collegium Vocale Gent, meg lesz persze bemutató is, hisz Bach Máté-passiójának 1841-es változatát még soha nem játszották Magyarországon korhű hangszereken. Ez utóbbit a hazai régizene-színtér legjelesebb képviselői, az Orfeo Zenekar és Purcell Kórus mutatja be. A két együttes alapító-vezetője Vashegyi György, akivel a fesztivál apropóján beszélgettünk historikus zenéről, élő és halott szerzőkről, meg hogy mit is keres itt az iskolában kora romantikusnak tanított Mendelssohn.

Mi is az a régi zene?

Régi zene alatt nagyon sokáig a nyugati világ középkori, reneszánsz és barokk zenéjét értették. Vagyis mindazt, ami Bach 1750-es halála előtt született. Sokan ma is ebben az értelemben használják a kifejezést, legfeljebb az évszámokat tologatják, hogy beleférjenek mondjuk a bécsi klasszikusok is. Van olyan értelmezés, mely a modern versenyzongora szabadalmaztatásánál (1818), a karmesteri pálca bevezetésénél (1820), vagy épp az utolsó kasztrált főszereplős opera bemutatójánál (1824) húzza meg a régi zene határát. (Itt egy klassz poszt a témáról.) Ugyanakkor ma már általában így neveznek minden olyan zenét, amelynek korhű előadásához ügyelni kell a korabeli előadás körülményeire: például eredeti vagy rekonstruált hangszereken játszák. Ez pedig sarkítva tulajdonképpen már az, amit Vashegyi György is említ az interjúban.

Miért kellett ilyen sokat várnunk egy budapesti régizene-fesztiválra?

Sajnos a régi zene a rendszerváltás előtt nem volt része nálunk a hivatalos zenei életnek. Magyarul nem volt állami fenntartású régizene-együttesünk – mint ahogy mondjuk Csehszlovákiának volt Pozsonyban –, így ma sincs. Persze volt azért historikus zene Magyarországon is: a Capella Savaria nagyon szép nemzetközi sikereket aratott lemezeivel, és a 90-es években indult Budapesti Régi Zenei Fórum is működött egészen 2006-ig. Szégyenteljes, hogy azóta valóban nem volt komoly, ilyen jellegű fesztivál a fővárosban. Ezt orvosolja most a Müpa ezzel a nagyszabású rendezvénnyel, mely a tervek szerint 2016-ban folytatódik. Az évtizedes szünet azonban nem jelenti azt, hogy a közönség ne szeretné a historikus zenét, nagyon is van rá igény. Csak az érdeklődők jobb híján kénytelenek CD-n, a Mezzo TV-n, vagy az interneten hallgatni, de vannak, akik elmennek mondjuk Bécsbe, a Theater an der Wienbe is, egy-egy barokk operára.

A régi zenét nem csak a rajongók, de a komolyzene iránt kevésbé fogékonyak is szívesen hallgatják. Miért van az, hogy az évszázadokkal ezelőtti barokk közelebb áll a ma emberéhez, mint mondjuk a jóval későbbi romantika, pláne a kortárs komolyzene?

Ez nagyon nehéz kérdés. Az biztos, hogy van benne valami elementáris, ami mindenkit megérint. Hogy miért távolodtunk el a romantikától, annak rengeteg oka van, a filozófiától a világnézet-változásokon át, talán egészen a történelemig. Nagyon szeretem Verdit, de amikor Verdi-operát vezényelek, bármennyire is nagyszerű és felemelő – mondjuk a Don Carlos – zenéje, néha úgy érzem, a szövegkönyv bizonyos szempontból annyira elavult, hogy ma már bizony megmosolyogtató. Egy-egy Bach-kantáta szövege számomra ennél jóval időtállóbb. És pont a szöveg az, ami fontos segítség lehet mindenkinek a zene befogadásához: nem kell zeneértőnek lenni ahhoz, hogy ez a fajta szöveges barokk zene – a zene mágikus hatalmát használva – különleges örömet okozhasson az embernek.

A fesztiválon Mendelssohn több művét és átiratát is hallhatjuk, ami elsőre meglepő egy régi zenei rendezvény programjában...

A hetvenes években még úgy tartották – és vannak, akik ma is úgy gondolják –, hogy a régi zene körülbelül Johann Sebastian Bach haláláig tart. (ld. keretesünket.) Addig van értelme kísérletezgetni például régi hangszerekkel, hiszen onnantól kezdve már minden nagyjából olyan, mint ma. Ez egy borzasztó nagy tévedés: semmi nem volt olyan később sem, mint ma. Sokszor megkérdezik tőlem, mi az a régi zene, amire nekem egy elég radikális válaszom van – kicsit olyan, mint amikor Metternichtől azt kérdezték, hol kezdődik a Balkán, s ő azt válaszolta, hogy a kertje kapujában.

Számomra az a régi zene, amikor a zeneszerző már nem él. 

Petrovics Emil tanár urat nagyon szerettem és tiszteltem – zeneileg is és emberileg is közel állt hozzám utolsó éveiben –, ám ma már az ő zenéje is régi zene: ha előadjuk egy darabját, már nem tudjuk a tanár úrtól megkérdezni, hogy bizonyos helyeken pontosan milyen előadói megoldásra gondolt. Ha viszont Gyöngyösi Levente barátom egyik új művét próbálom – aki amúgy az Orfeo Zenekar állandó billentyűse is, immáron 15 éve –, akkor megkérdezhetem tőle, hogy mondjuk nem kezdhetnénk-e azt a crescendót egy ütemmel korábban annál, mint ahogyan a kottában szerepel. Mivel a zeneszerző él, tud válaszolni: hogy jó ötlet, írjuk át, vagy éppen hogy biztosan ne, mert neki azzal volt egy más elképzelése, melyet utána részletesen ki is fejt nekem. Az ő válasza nélkül a művét bizony nem lehetne teljes értékűen interpretálni. Ám ilyen információkat csak élő zeneszerzők adhatnak nekünk, és ha már nem élnek, akkor csak másodlagos forrásokra támaszkodhatunk. Bartók például egyértelműen a régi zene kategóriájába tartozik, még akkor is, ha nem kell mondjuk natúrkürtöket használnunk művei előadásához.

Vashegyi György

A régi zene kiemelkedő szakértőjeként és kiváló interpretálójaként tartja számon a magyar zenei élet. 1998-ban jelent meg első lemeze a Hungaroton lemezkiadónál, hol azóta több világpremier (first recording) lemezt készített (Kraus, Istvánffy, Charpentier, Tunder és Tartini műveiből), melyek a hazai és a nemzetközi piacon egyaránt kaphatók. Több koncertcédéje is megjelent (Purcell, Mozart, Haydn és Bach műveiből). Nevéhez fűződik két kiváló régizene-együttes a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar megalapítása is, amelyek Magyarország egyedülálló régi zenei specialistáivá váltak: repertoárjuk gerincét a Gesualdotól Mozartig terjedő periódus zenéje alkotja, de számos alkalommal megszólaltatnak későbbi kompozíciókat is. (via orfeo.hu)

Azért meg lenne lepve a közönség, ha Bartók szólalna meg egy régi zenei fesztiválon...

Ma is leginkább a barokkra, a reneszánszra, esetleg bécsi klasszikusokra asszociálnak legtöbben, ha régi zenéről beszélünk – és ez jól is van így, még ha szerintem a kép jóval tágabb ennél. Természetesen nem célja ennek a fesztiválnak, hogy a bevett tematikát félresöpörje, tudtommal jövőre a barokk kerül itt is a középpontba. Őrületes adóssága van ugyanakkor a magyar zenei életnek az európai kultúrának ezekkel a páratlan kincseivel szemben: rengeteg művet kellene még bemutatnunk, mert borzasztóan sok felfedezni való van. S bizony a Bach után írott – klasszikus, romantikus, vagy akár XX. századi – művek bemutatásához is pont olyan kutatásokra lenne szükség, mint amilyenekkel mondjuk Palestrinához vagy Monteverdihez nyúlunk vissza.

Hosszú ideig azért küzdöttek zenészek, hogy minél autentikusabban adhassák elő Bach darabjait. A Mendelssohn-féle átirat értékeit csak jóval később fedezték fel újra. A Máté-passió 1841-es változatának is csak most lesz az első korhű bemutatója Magyarországon...

Fontos tisztázni, hogy Mendelssohn nem „átiratot” akart készíteni: ő csak elő akarta adni a Máté-passiót. Amikor eltért Bachtól – Mendelssohn változata sokkal rövidebb –, olyankor főleg praktikus okai voltak. Például bizonyos hangszerek 1841-re már feledésbe merültek: nem volt már viola da gamba, oboa d'amore vagy oboa da caccia. Ezeket Mendelssohn részben pótolni tudta valamivel (például néha klarinétokkal), ám rengeteg részt ki is kellett hagynia emiatt. Ami igazán érdekes számomra, az az, amikor olyan zenei változtatásokat csinál, melyek az ő saját, eredeti és roppant frappáns megoldásai voltak. Mendelssohn egy hatalmas géniusz volt, aki egyáltalán nem akarta saját képére formálni a „Nagy” Passiót – más kérdés, hogy bizonyos mértékig ez mégis sikerült neki... 

Az eisenachi Bach-ház zeneszobája. Néhány Máté-passióban megszólaló hangszert már hiába keresett Mendelssohn. Például a széknek támasztott gambát
Az eisenachi Bach-ház zeneszobája. Néhány Máté-passióban megszólaló hangszert már hiába keresett Mendelssohn. Például a széknek támasztott gambát
Fotó: Wikipedia

Miért volt neki fontos elővenni ezt a művet?

Mendelssohn élete nagyon érdekesen alakult: jómódú zsidó családból származott, és szülei lutheránusnak keresztelték, évekkel azelőtt, hogy maguk is megkeresztelkedtek volna. Nagyapja filozófus volt, apja bankár, nagynénje pedig egy szintén nagyon jómódú, zenekedvelő, és magas szinten zongorázó hölgy, aki az unokaöccsének születésnapi ajándékként egy kottát adott. És mi volt ez a kotta? Bach Máté-passiójának a partitúrája. Idáig nagyjából közismert a történet, ám van, amibe az emberek nem szoktak belegondolni. Ha ma valaki egy kottát akar venni, bemegy a boltba, leveszi a polcról, kifizeti, és esetleg odaadja valakinek ajándékba. Itt azonban Bach autográfjáról, saját kézzel írott partitúrájáról van szó! Az 1820-as években történt mindez, amikor Bach már 70 éve halott volt. Tehát

Bach, saját kézzel írt díszpartitúrája került – a gondviselés szeszélye folytán – ennek a hölgynek a kezébe, aki odaadta tehetséges unokaöccsének: Mendelssohn sorsát pedig megpecsételte ez a találkozás.
Felix Mendelssohn-Bartholdy, James Warren Childe festménye
Felix Mendelssohn-Bartholdy,
James Warren Childe festménye
Fotó: Wikipedia

Kicsit van egy olyan érzésem, hogy Mendelssohnnal nem mindig tudnak mit kezdeni a zenetörténészek: van persze a kategorizálási hajlam, és azt szoktuk mondani, hogy ő „német kora romantika” jeles képviselője. Csakhogy ő nagyon sok szempontból teljesen más személyiség, mint a legtöbben a német romantikában: részben a régi korokhoz fűződő viszonya miatt, s hogy emellett mentes mindenféle világfájdalomtól. Azt szokták mondani, hogy ő alapította meg a régizene-mozgalmat azzal, hogy elkezdett régi darabokat játszani: ez természetesen egy kicsit sarkított – mint minden ilyen – megállapítás, de az bizonyos, hogy a régebbi korok zenéjéhez fűződő viszonya zavarba ejtő volt már a kortársaknak is. Voltak, akik Paulusát csúfolták, hogy egy csak stílusgyakorlat, ő maga pedig egy epigon – ami nyilvánvalóan nem igaz. Nagyon sokat foglalkozom Mendelssohnnal, és a kevésbé ismert műveivel – február 24-én egy egészen rendkívüli, egész életét átfogó műsort csinálunk, zömben meglehetősen elfeledett darabokból a Müpában. Egyre inkább az a benyomásom, hogy nem gyengesége, hanem éppen erőssége, hogy hihetetlen mértékig asszimilálja az őt ért zenei hatásokat. Ezek elsősorban a zenei múltban gyökereznek: Haydn, Mozart és (természetesen) főleg Bach zenéjében.

Kicsit újra kell értelmeznünk Mendelssohn zenéjét: első nagy mesterem, Helmuth Rilling mondta róla nekem 2003 körül, hogy

Mendelssohn életművének több mint a fele még nincs kiadva

 – ma biztosan valamivel jobb már a helyzet, de akad bőven tennivaló. Mendelssohn

a náciknak zsidó volt, az NDK-nak keresztény

 – halmozottan hátrányos helyzetű figurája az európai kultúrtörténetnek… Magyarországi rehabilitálásának – melyért mi a Purcell Kórussal és Orfeo Zenekarral eddig is igyekeztünk mindent megtenni – fontos továbbvitele lesz a mostani fesztivál, egyúttal szélesebbre tárhatjuk a régi zene kapuit is (mert a Paulus bizony vitán felül a régi zene kategóriájába tartozik). Ezzel természetesen nem akarjuk senkitől sem elvenni annak jogát, hogy a reneszánsz zene legyen a kedvence. Ismerek olyan – kitűnő – embereket, akik számára a zenetörténet Bach, Mozart vagy Haydn halálával végérvényesen véget ért: Beethovent már nem bírják elfogadni és az egész romantikával nem értenek egyet. Ám a zenében az is szép, hogy mindenki megtalálhatja a neki tetsző dolgot…

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!