Végre egy fesztivál, ahol utolsó nap sincs sár. A zene pedig elképesztően jó

2015.01.26. 17:57

Tapasztalt fesztivállátogatóként tudom, hogy a fesztiválok utolsó napjának mindig egyedi hangulata van. A sátrak már kókadoznak, az emberek leharcolt ruhákban, karikás szemekkel botladoznak a szügyig érő a sárban, de azért mindenki összekapja magát estére, mert hát mégis csak ez az utolsó lehetőség a pörgésre, a csajozásra/pasizásra. A Régizene Fesztivál tegnapi zárónapján kicsit másmilyen volt a hangulat, talán mert a Müpában rendezték, és Mendelssohn Paulus oratóriumát adták elő, felvezetéssel, magyarázattal.

A filozófus, a bankár, meg a zeneszerző. Na és Szent Pál

Hogy Felix Mendelssohnnak milyen családi háttere volt, arról nem is olyan rég esett szó a Stenken.

Nagyapja, Moses filozófus volt, aki az 1700-as évek derekán Berlinbe érkezve még csak az északi kapun léphetett be - az volt kijelölve a zsidók számára. Ő volt a zsidó felvilágosodás megalapozója, aki felismerte, hogy nem lehet a mereven ragaszkodni az ortodox hagyományokhoz. Héberre fordította az Újszövetséget, az addig csak héberül elérhető tanításokat pedig németre. Lessing róla mintázta a Bölcs Náthán alakját.

Apja,  Abraham már teljes jogú állampolgárságot kapott, és olyan nagyra tartották, hogy őt küldték el Napóleon bukása után a franciákhoz a jóvátétel behajtására. Volt egy jó nevű bankháza (mely másfél évszázadon át, egészen 1938-ig működött, míg a nácik ki nem rabolták), s egy szintén jó nevű szalonja, ahol pezsgő zenei élet volt. Felvette a lutheránus hitet és (hogy megkülönböztesse magát a család óhitű ágától) felesége nevét is. Így lett a nevük Mendelssohn-Bartholdy.

Felixet jóval azelőtt megkeresztelték szülei, hogy maguk áttértek volna az evangélikus hitre. Nem véletlen, hogy ez a generációkon átívelő, a maga korában mégis rendkívül gyors változás mély nyomot hagyott benne. Épp ezért volt fontos számára Paulus vagyis Szent Pál története.

Szent Pál - akkor még Saul néven - farizeus volt, aki egyetértett a keresztények üldözésével, és Szent István vértanú megkövezésénél annak ruháit őrizte. Aztán, amikor Damaszkuszba indult az ottani keresztényeket üldözni, csodás esemény történt: lezuhant a lováról, megjelent neki Jézus Krisztus, ő pedig a követője lett (így lett Saulusból Paulus, ez a pálfordulás). Élete hátralevő részét az igehirdetésnek szentelte.

A Paulus oratórium első felvonása Szent István megkövezését és a damaszkuszi úton történt pálfordulást mutatja be, a második felvonás Szent Pál útjairól szól. 

 
Nem szeretem, amikor hülyének nézik a közönséget. Az ellenkezőjét pedig még kevésbé.

Mármint azt, amikor készpénznek veszik, hogy nézőtéren csupa zenész és zenetörténész bújik össze, és csak azért nem sugdosnak egymás fülébe háttér-információkat a darabról, mert már nem is tudnának újat mondani egymásnak. 

Szóval ezért örültem neki, hogy Bartók Rádióból ismert Mácsai János Prelúdium címmel egy kis szöveges előjátékot tolt a darab elé, amit fesztelenül lehetett végigélvezni, anélkül, hogy az ember azt érezte volna, hogy matekkorrepetáláson ül, csak mert butább mint az osztálytársai. Kötetlen volt és önkéntes, egy órával a hivatalos kezdés előtt. 

Mendelssohn oratóriumához ugyanis nem árt legalább nagy vonalakban ismerni a szerző és Paulus (vagyis Szent Pál) életét.

(Lásd erről keretesünket.)

A Müpában többek közt azért jó oratóriumot hallgatni, mert van feliratozó. Persze úgyis élvezhető a zene, hogy nem értesz belőle egy kukkot se, de azért őszintén. Megnéznél egy filmet - ha mégoly szép képek is vannak benne -, ahol végig beszélgetnek a szereplők egy általad ismeretlen nyelven? (Főleg, hogy a Paulusban nem mindig ugyanaz az énekes énekli ugyanazt a szerepet!)

Persze ezt nem csak feliratozóval lehet megoldani. A bevett megoldás az, hogy kiosztjuk a nyomtatott szövegkönyvet az előadás előtt, csak ez sajnos kicsit olyan, mintha a focimeccsjegy mellé automatikusan járna egy baseballütő. Elképesztően kreatív a közönség, ha csörögni-zörögni kell előadás közben, de ha direkt papírokat adunk a kezükbe, amiket ráadásul folyton lapozgatni kell, a sztori követéséhez, akkor ne számítsunk sok jóra.

Külön piros pont jár viszont a klassz magyar szövegért Vashegyi Györgynek, hogy bár hangulatában a Károli-fordítás köszönt vissza, azért érthető, mai nyelvet olvashattunk. Soha nem értettem, hogy egy kétezer éves szöveg esetében miért kéne ragaszkodnunk egy "valákkal" teli többszáz éves fordításhoz, ha a cél az érthetőség. Szerencsére itt most tökéletesen követhető maradt a történet fonala.Na de szakadjunk le a szövegkönyvtől és lássuk magát a koncertet.

Philippe Herreweghe az a világsztár, akit nem nagyon ismernek idehaza. Szerencsére az MTI-nek adott interjújában elnyomott egy poént, amit azért idézgettek is itt-ott tőle:

Sokakkal el­len­tét­ben úgy gon­do­lom, hogy a ze­né­vel nem le­het gyó­gyí­ta­ni. Ha va­la­ki be­teg, be­le­ért­ve a lel­ki be­teg­sé­ge­ket is, for­dul­jon or­vos­hoz.

Talán ezért maradt otthon a sok köhögős néző ezen az estén. De erről bővebben a keretesben!

Fenékkel vagy arccal? Ilyen a koncertközönség 2015-ben

Rég nem voltam komolyzenei koncerten, úgyhogy leírom a tapasztalataimat a közönségről, mennyire változott meg az elmúlt néhány évben az emlékeimben élő képhez képest.

  1. Fenékkel vagy arccal az ember felé oldalaz-e be a helyére a többi néző? Tudják, amikor fel kell állnunk, hogy beengedjük a beljebb ülőket, akkor nem mindegy mijét mutatja nekünk az előttünk elhaladó. Illedelmesen ugye az arcát kéne, de az a helyzet, hogy a komolyzenei koncertek közönségé tegnapi tapasztalatom szerint semmivel sem udvariasabb, mint a moziké vagy a színházaké.
  2. Zörgés. A felújítás előtt a Zeneakadémián nem volt kérdés, mivel zörögjön az ember, ha akar, hiszen minden székbe automatikusan be volt építve a nyikorgás. Itt se nyikorgás, se szövegkönyv nem volt, szóval elég nagy csend honolt, még a mobilokat is sikerült kikapcsolni. egy két cipzárhúzogatást lehetett csak hallani (remélem retikülök voltak), illetve valaki összetört egy üveget (!!!). Ez mondjuk annál is nagyobb rock and roll volt, mint amikor az első felvonásban az egyik hegedűs levonult a színpadról, mert elszakadt egy húrja.
  3. Köhögés. Talán a Herreweghe-figyelmeztetésnek, talán a túl rövid tételszüneteknek köszönhető, de semmi köhögés nem volt az előadás közben. Leszámítva az elejét, amikor a zenekar már a színpadon állt, s a karmesterre vártunk, akkor a percekig tartó csöndben hirtelen több százan elkezdtek kedvelt időtöltésüknek hódolni. Akkora hangzavar kerekedett, mint egy állatkerti pálmaházban, ahol az összes majom beteg és minden papagáj őket utánozza.
  4. Taps. Az oké, hogy a taps olyan, mint a borravaló: nálunk kötelezően jár, jobb helyeken csak akkor adják, ha jó volt a szolgáltatás. Itt nagyon is kijárt a taps, mégsem ezért zavartak azok, akik nem így tettek, hanem mert helyette elkezdtek kifele tolakodni a belső székekről. Ez a szokottnál is magasabb szintre emelte a pofátlan nyomulást a kabátokért, de lehet hogy csak egyszerűen öregszem.

 A  68 éves Herreweghe 

pont úgy néz ki, mint Turós Gyuri bácsi a Tengs-Lengsből (csak nem félmeztelen a színpadon), és pont úgy mozog, mint az idős Iggy Pop  (csak nem félmeztelen a színpadon).

A páros lábbal ugrálásaiban az a legjobb, hogy percig sem érezzük azt, hogy ez nekünk szól, hogy valamint romantikus nagyzenekari show-t látunk. Egyszerűen így játszik, így tudja egyben tartani a zenekart és a kórust, márpedig ennyire egyben tartott zenekart és kórust nem nagyon hallottam még. Pedig itt nem is két, hanem egyből három együttest kellett összefogni.

A Vashegyi György vezette Orfeo zenekar és a Purcell kórus ugyanis a belga karmester együttesével, a Collegium Vocale Genttel egészült ki.

Herreweghe Paulusa, 1996 

Philippe Herreweghe nem egyszer játszotta már ezt a darabot, az Orchestre des Champs-Elysées-vel lemezre is vette, itt a cikkben is meg lehet hallgatni. A felvételhez képest először kicsit erőtlenebbnek tűnt az előadás, de csak a nyolcadik tételig, amikor megdörrent a 

kövezzük meg!

Na az olyan metál volt a cédéváltozathoz képest, hogy csak na. Az odacsapós résznek kiemelt szerepe van a darabban, hiszen a mű második felében visszatér. Még hátborzongatóbban, hiszen ugyanazok kiáltják ezt Szent Pálra, akikkel nem is olyan rég még együtt harsogta Szent Istvánra.

Hirtelen helyre került minden, szó sincs itt kérem erőtlenségről. Egyszerűen mintha szélesebbre tárták volna a mozgásteret, amihez az elején visszább kellett fogni mindent.

Az erőteljes megdörrenések fontos viszonyítási pontok. Mellettük nem csak a "sláger" Jerusalem, jerusalem törékeny szépsége tűnt ki még jobban Christina Landshamer előadásában, hanem a darab csúcspontja is, amikor a Damaszkuszi úton, gyűlölettől lihegő Saul a földre rogy és megszólal neki az Isten, hogy

Saul, Saul, miért kergetsz engem?

A húsz évvel ezelőtti felvételen ez csupán egy szép rész a sok között, mely szelíden simul a többi közé, az előadáson viszont alig néhány másodperc alatt olyan feszültséget teremt a zenekar, aminek a végén már azt várnánk, hogy felpattan a kórus és a pofánkba üvölt valamit, ehelyett olyan éteri hangon szólal meg, hogy az embernek eláll a lélegzete.

Végig maníroktól mentes, áttetsző, a szó legszebb értelmében véve egyszerű maradt az előadás, ahogy az egy régizenei produkciótól elvárja az ember, ugyanakkor ügyesen használta ki mindazokat az érzelmi kilengéseket, amiket csak egy romantikus zeneszerző engedhet meg magának. 

Szóval aki giccsmentes romantikára vágyott, az itt most megkaphatta.

A zenei alázat az egyik legborzasztóbb kifejezés, amit koncertbeszámolóban le lehet írni, de muszáj megtennem. Nem csak az egész előadáson motoszkált végig a fejemben, de a végén is. Philippe Herreweghe olyan természetes mozdulattal adta tovább a hozzá legközelebb álló női hegedűsnek a menetrendszerűen érkező virágcsokrot, mintha az Őfelsége pinére voltamban passzolna le egy marék bankjegyet. Hogy aztán a következő mozdulattal maga mellé hívja Vashegyi Györgyöt, aki épp ilyen alázattal játszotta végig az előadást, mintha nem is a fellépő együttesek művészeti vezetője, csak egy egyszerű billentyűs lenne, aki történetesen ha épp nem játszik, láthatóan akkor is együtt él a darabbal.

Már várom a 2016-os Régizene Fesztivált, aki pedig most jött rá, hogy Mendelssohn milyen izgalmas, az térjen vissza február 24-én a Müpába, ahol Vashegyiék egy újabb estét szentelnek neki.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!