A hét lemeze: Tyler, The Creator

Megint átvesszük, hogy mik voltak a héten azok a fontosabb lemezmegjelenések, amik mellett nem szabad szó nélkül elmenni. Az idei év eddigi legjobb magyar nagylemezét hozta ki Szabó Benedek és a Galaxisok, jó lett a Calexico és a Wire visszatérése, ellenben a Gallows, a Wombats és Ava Luna csalódás, a Suuns új albuma meg szimplán csak idegesítő. A hét lemezének végül az idén a Szigeten is fellépő Tyler, The Creator Cherry Bomb-ját választottuk, bár ne tettük volna.

Tyler, The Creator és a bandája egykor a hiphop legizalmasabb csapatának számított, mára viszont kidurrant az Odd Future-lufi, és már a legtehetségesebb arcok sem tudnak elszakadni a középszertől. Tyler viszont még mindig az Odd Future kirakatembere, akinek elég összerakni egy zseniális, paradigmaváltó albumot, és már is visszatér rájuk a figyelem. A Cherry Bomb azonban csak a gyenge mása a korábban megismert Tyler-életműnek, tele ötlettelen töltelékkel, nevetségesen hosszú dalokkal, félrecsúszott kísérletezéssel és azzal a levakarhatatlan érzéssel, hogy az előadó konkrétan leszarja, hogy mennyire szórakoztató, amit most kiadott a kezéből.

Pedig Tylert annak idején generációs zseniként kezelték, aki olyan dolgokat hozott a hiphopba, amit addig senki. Elsők között nyitott a fehér rajongók felé, folyamatosan parodizálta a műfajt és olyan érzelmi mélységekbe is lement, ami nem jellemző a rapperekre. Emellett Tylert azért is dicsérték, mert új szintet hozott a történetmesélésbe, sokszor egymással beszéltek a különböző alteregói és a legvadabb fanatikusok még azt is észrevették, hogy az eddigi három nagylemeze voltaképpen egy nagy átívelő történet. Tylert azonnal kiemelte az amerikai szórakoztatóipar, saját műsort kapott az Adult Swim-en, reklámokat rendezett, aztán elindította a saját "médiabirodalmát" a Golf Media fizetős applikációval, amit ő a saját MTV-jeként jellemez.

Talán pont ez a baj Tyler új albumával. Annyira OCD-s a fazon, hogy képtelen egyszerre egy projektre figyelni, tévéműsort akar, filmet akar, saját médiát és a világuralmat akar. Közben pont arról az egy dologról feledkezik meg, aminek köszönheti a kitüntetett figyelmet.

Zaj kontra finomkodás

Tyler igazi punknak számít a hiphopon belül, mivel semmilyen kompromisszumra nem hajlandó. Ha AIDS-betegekkel való szexről akar beszélni, vagy szimplán csak teli szájjal buzizni, akkor azt fogja csinálni. És ha ahhoz van kedve, hogy ezt hat percig csinálja, akkor hat percig fogja csinálni. Ez egy bizonyos szempontból abszolút értékelendő, viszont hallgatóként már-már elviselhetetlen. A Cherry Bomb konkrétan annyira egy szétesett album, hogy két teljesen különálló részre lehet osztani a dalokat:

• vannak a neo soulos, éneklős számok
• és vannak a nagyon zajos, túlvezérelt, teljesen inkoherens baromságok.

Utóbbira ott van példaként a legrosszabb rap metál kliséket idéző Deathcamp, a konkrétan hallgathatatlanságig túlvezért címadó dal vagy a Keep Da O's. Nagyjából minden Tyler-lemezen lehet ilyeneket találni, viszont arra a Wolf lemezen szereplő, az egyik legjobb számának számító IFHY óta nem volt példa, hogy ennyire elmenjen a zenére soul/r&b-be. És ha már eddig elmegy, akkor egészen a falig teszi ezt két, egyenként majdnem hétperces opusszal (2seater, Fucking Young/Perfect), amiknek bőven véget kellett volna érnie valahol a harmadik percnél. 

Sajnos Tyler nem egy kiemelkedő rapper, de legalább szövegileg képes néha meglepni, vagy inkább sokkolni a hallgatót. És hiába  van tele remek ötletekkel, egyszerűen képtelen megszabadulni a saját egójától és attól az érzéstől, hogy az előző albuma kicsit túl konformista lett. Ezért ezeket a zseniális ötleteket elpazarolja kiforratlan történetvezetésre, ide-oda csapongásra és feláldozza a művészetét a punk polgárpukkasztás oltárán. Csak hát itt nem kell már senkit pukkasztani, Tyler volt aki idő előtt kipukkadt.

A Cherry Bomb legalább arra jó, hogy Tyler, The Creator realizálja a saját helyzetét. Elérkezett arra a ponthoz, hogy hiába még mindig csak 24 éves, az öncélúsága már csak a hardcore rajongóit elégítheti ki teljesen. Mindenki más valami extrát vár tőle, ha már körberajongta Pharrelltől Flying Lotuson át Kanye Westig minden generációs géniusz a környezetében. Neki csak azt kell eldöntenie, hogy komoly előadó akar lenni, vagy csak egy szórakoztatóipari polihisztor, akit egészen addig köt le az aktuális projektje, ameddig nem kell igazán összetörnie magát. Koránál fogva nem kell semmit elsietnie,  de még egy-két ilyen lemez és örökre megragad a deszkás punk hülyegyerek skatulyában. (sajó)

Ezek voltak még a héten

Wire: Wire (8,5/10)

Egy zenekarnak, amelyik 1977-ben adta ki a punk történetének egyik legtökéletesebb lemezét, és ezzel életműve csúcsát (a csodálatos Pink Flaget), 2015-ben már igazán nem kellene ennyire pofátlanul királynak lennie. Mégis mit képzelnek magukról?! És miért nem haltak ki a fenébe, ahogy a többi magára valamit is adó punkzenekar? Az együttes tizennegyedik lemeze – lássuk be! – öreges (esetleg öregecskedő?), mégis csodás, sőt, egyszerűen varázslatos hallgatni való! (kovács d.)

 

 

Wombats: Glitterbug (5/10)

Eddig legalább ötször shazamoztam, amikor a BBC 6 vagy az XFM az új Wombats-slágereket (Greek Tragedy, Give Me a Try) játszotta, szóval fülbemászóak annyira, hogy felkapjam a fejem, de pont annyira érdektelenek, hogy azonnal el is felejtsem őket. Ez a kedves és bohókás, bár kissé középszerű indie banda - megvan még a 2007-es Let's Dance To Joy Division, meg a Moving to New York, ugye? - most gejl szintikkel és olcsó, rádióbarát diszkóritmusokkal beújítva próbált meg a korábbiaknál nagyobbat dobbantani, úgyhogy nálam rögtön el is vesztették minden szerethetőségüket. Azért az énekes liverpooli akcentusa változatlanul menő. (panyi)

Calexico: Edge Of The Sun (7,5/10)

A Calexico húsz év alatt szinte tökéletesre fejlesztette az általa megálmodott hangzást. Az Edge of the Sunt hallgatva az embernek azonnal kedve támad élőben is megnézni a zenekart, lehetőleg minél hamarabb és szabadtéren, mondjuk egy szép és csillagos nyárestén, nagyra nőtt fák lombja alatt. A csavargóromantika továbbra is nagyon fekszik a zenekarnak, a latinos-táncizós daloktól viszont nekem néha tényleg Ricky Martin ugrott be, ami csak elsőre olyan ijesztő, másodjára már sokkal inkább a nagy fesztiválos ugrabugrálások jutnak az ember eszébe. (kovács d.)

 

Szabó Benedek: A legszebb éveink (10/10)

Megjelent végre az album, amit annyira vártunk és már ki is elemeztük, hogy Szabó Benedek az új Cseh Tamás, úgyhogy már csak annyi van hátra, hogy bevéssük a 10/10-es osztályzatot a naplóba. De azért muszáj elmondani, hogy pont olyan jó ez a lemez, mint az előző volt, csak ha lehet, még jobb, mert ezen az albumon már nincs Baja, ez már Budapesten játszódik, itt a Nyár utca 20 elé várják a taxit, itt megy el az éjszakai, és itt kell megint bankautomatához menni. És Szabó Benedek mindig olyan előadó lesz, aki az ő kis egyszerű, mindennapi életét tök jól meg fogja tudni fogalmazni dalokban, mi meg majd mindig ülünk csodálkozva, hogy basszus, nem vagyok egyedül azzal, hogy "a szombatra ráment a vasárnapunk". (libor)

Gallows: Desolation Sounds (6/10)

Annyira nem tett jót a Gallowsnak, hogy Frank Carter után az öccse, Steph Turner gitáros is otthagyta az együttest, ami egy időben még a világ legdrágább független zenekarának számított a maga egymillió fontos lemezszerződésével a Warnernél. A Gallows ma már valami egészen más, köszönhetően a feloszlott Alexisonfire-ből átigazolt Wade McNeilnek. Az így négyfősre zsugorodott banda harmadik lemeze ugyan nem volt rossz, és az egygitáros felállásról is kiderült az A38-as koncertjükön, hogy ez így nem az igazi. A most megjelent Desolation Sounds viszont már egyértelműen az új Gallows zenéje, ennek köszönhetően a hardcore punkból eltűnt a punk, több melódia és ének került bele, illetve Wade McNeilről ismét kiderült, hogy közel sem olyan karakteres frontember, mint Frank Carter. El tudom képzelni, hogy aki szereti a kicsit keményebb zenét és most hallgat először Gallowst, annak semmi baja ezzel az albummal, de az olyan mestermunkákhoz képest, mint a Grey Britain vagy az Orchestra of Wolves, a Desolation Sounds csak egy tisztességes iparosmunka, semmi több, sajnos. (sajó)

Ava Luna: Infinite House (5/10)

Az van, hogy az új Ava Luna-album tök érdektelen, végig sem tudtam hallgatni. (klág)

Suuns: And Jerusalem In My Heart (5/10)

"Nem csoda, hogy ennyi fasza zenekar van Kanadában, itt tényleg nem lehet nagyon mást csinálni" - ezt Klág Dávid mondta, amikor nemrég visszatért Torontóból. Ugyan a Suuns montreáli, de ők is azok közé a kanadaiak együttesek közé tartoznak, akik addig kísérleteztük a zenéjükkel, amíg valami egészen egyedit kreáltak. Krautrock, neo-psych és art punk, az egészet pedig mélyen bugó elektronikába ágyazzák, amitől a Suuns zenéje azonnal felismerhető. Az egyetlen problémám a Suunsszal, hogy egyszerűen túl tömény, most ráadásul tele van keleti motívumokkal, amivel engem ki lehet kergetni a világból. Ráadásul az 5-8 perces számhosszoktól teljesen lezsibbad az agyam, és néha azon kapom magam, hogy meg-megállítom a lejátszást. Viszont szólóban begombázó spirituális rockereknek ez a lemez maga a Nirvanába oltott Kánaán. (sajó)