Miénk a világ legrégebbi billentyűs hangszere!

2015.06.16. 21:19

Hogy hol van a világ legrégebbi orgonája? Egy francia dómban? Egy római bazilikában? Egy angol katedrálisban? Ugyan! Itt van Budapesten. Ha érdekel, nemcsak megnézheted, de akár meg is hallgathatod. Bár aStenk zenetörténeti sorozata eddig leginkább könyvek és hangfelvételek alapján íródott, most fogtam magam, és elballagtam az Aquincumi Múzeumba, ahol Fényes Gabriella régész egy csomó titokba beavatott.

Az orgona egy műszaki találmány: nem egy zenész készítette az elsőt, hanem egy mérnök. Tudjuk is, hogy ki: egy alexandriai borbély fia, Ktészibiosz. Őt szoktuk a pneumatika atyjának is nevezni

– kezd bele az orgona meséjébe Fényes Gabriella.

Ktészibiosz állítólag egy nagy tükröt akart felakasztani apja műhelyében, amihez kénytelen volt kidolgozni egy felfüggesztési rendszert, és közben rájött, hogy is hasznosíthatná a levegő és a víz tulajdonságait különböző szerkezetekben. Tervezett szivattyúkat, vízórát, sőt egy légfegyvert is, amit később Leonardo is lekoppintott róla (na jó, ő még hivatkozik az eredeti forrásra, de az utókor erről már elfeledkezett).

Ezeknek a kísérleti eszközöknek a sorába illeszkedett az orgona is. Találmánya szerencsére nem csak terv maradt, hamarosan az egész Római Birodalomban elterjedt.

Zenekar orgonával egy római mozaikon. További részletekért katt a képre!
Zenekar orgonával egy római mozaikon. További részletekért katt a képre!
Fotó: Wikipedia

Hogy milyen is lehetett a hangszer, azt két ókori szerző (Vitruvius és Hérón) leírásából, illetve számos korabeli ábrázolásból ismerjük. A hangszerről több rajz és mozaikábrázolás is fennmaradt, de vannak orgona alakú mécsesek és gemmák (vagyis vésett drágakövek) is ebből a korból.

Nagyon sokáig csak ezekből próbálták kitalálni, milyen volt a rómaiak orgonája.

Egészen 1931-ig!

Egy páncélszekrény a Várban

1931-ben ugyanis új transzformátorházat kezdtek építeni Óbudán. (Kicsit mellékszál, de muszáj megjegyezni: remek épület lett, Györgyi Dénes kifejezetten ókori hangulatúra tervezte, hiszen akkora már Aquincum jó részét feltárták arrafelé.) Épp az alapokat ásták éjszakába nyúlóan, mikor vihar tört ki, és a munkagödör fala beszakadt. Innen került elő az orgona.

A korabeli újságok világszenzációnak nevezik, és az is mind a mai napig

– mondja büszkén Fényes Gabriella. Bár azóta előkerült néhány orgonaalkatrész máshonnan is (lásd a keretesben), de ilyen teljes hangszer egy sem.

Tényleg a miénk a legrégebbi?

Az egész ókorból mindössze három orgonalelet marad fenn.

Az egyik a görögországi Dionban került elő, és az időszámításunk előtti I. századból származik. Természetesen több görög szakember ezt tartja a legrégebbi orgonának. Ám ez mindössze egy „sípsor”, ami alapján nem igazán beszélhetünk hangszerről – már ha egyáltalán valóban egy orgona alkatrészeiről van szó. A csövek egy része ugyanis zárt, nem megszólaltatható, vagyis könnyen lehet, hogy egy vízóra vagy valamilyen más pneumatikus-hidraulikus eszköz alkatrészei lehettek. 

A másik lelet a svájci Avenches területén, a római Aventicumból került elő. Ez nagyjából egyidős a mi orgonánkkal, de mindössze két laprugó, egy billentyű meg egy szélládafedlap töredéke került elő belőle. A leletek felismerhetőségét szépen jellemzi, hogy az utóbbiról

száz évig azt hitték a múzeumban, hogy grillrács.

Aztán amikor egyszer az amfiteátrumi játékokról akartak kiállítást rendezni, és kicsit körbenéztek a múzeumban, mijük is van, rájöttek, hogy ez egy orgonaalkatrész.

Nemcsak a sípok, a szelepek, a rugók meg az összes többi apró kütyü maradt fenn (összesen majdnem 400 alkatrész), de a díszítőelemek is. Sőt, abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy van rajta egy feliratos tábla is. Eszerint az adományozó Gaius Iulius Viatorinus ezt az orgonát a tűzoltással is foglalkozó posztósok egyesületének ajándékozta, mégpedig Modestus és Probus konzulsága alatt.

Ez utóbbi azért fontos, mert innen tudjuk a pontos évszámot: 228. Vannak ugyan kötözködők, akik felvetik, hogy mi van, ha ez egy használt cucc volt, és még régebbi az eszköz, de azért ennek igen kicsi a valószínűsége.

Mint az ásatások során kiderült, épp itt volt ennek

a tűzoltó egyesületnek a székháza, ami a sors fintoraként porig égett egy tűzvészben.

Annyira, hogy a földszint beszakadt, és az ott tárolt orgona bezuhant a pincébe, ahol aztán 1700 évvel később megtalálták.

A páratlan lelet az Aquincumi Múzeumba került, aztán jött a II. világháború, és menekíteni kellett. Nem tudni pontosan, hogy a Nemzeti Múzeum vagy a bazilika pincéjében vészelte-e át az ostromot, de annyi bizonyos, hogy mikor újra előkerült, számos darabja elveszett.

Ma a Budapesti Történeti Múzeum páncélszekrényében őrzik az eredetit, másolata pedig épp ott van kiállítva, ahol megtalálták: a gödör helyére emelet épületből időközben kiköltözött az Elmű, és birtokba vehette azt az Aquincumi Múzeum.

Jó látni, hogy nálunk külön terme van ennek a kincsnek, nem úgy, mint a dánoknál egy talán még fontosabb zenetörténeti emléknek. Három másolata van itt:

  • egy működő modell, amelyet a pécsi Angster cég készített 1935-ben. Akkoriban még arra törekedtek, hogy minél élethűbben nézzen ki a rekonstrukció, ahogy azt a sumer hárfáknál is láthattuk;
  • egy tárló, ahol az összes alkatrész másolata egyesével megtekinthető;
  • egy korszerű modell, amelyiknél plexiből készültek a rekonstruált elemek, így azok jól elkülöníthetők a valóban fennmaradottaktól – ahogy azt manapság szokás.

Íme egy 1937-es filmhíradó a korabeli rekonstrukcióról, ahol természetesen a hangja is hallható:

Az orgonistalány sírja

1881-ben a Filatorigátnál egy szarkofág került elő, egy 25 évesen elhunyt orgonistanő, Aelia Sabina szarkofágja. Gyönyörű feliratában férje, a hadsereg fizetett orgonajátékosa búcsúzik tőle. Ez nemcsak azért nagy szám, mert az egész Római Birodalomból összesen 11 orgonazenészt ismerünk név szerint (és ebből 4 csak feltételezhető, mert pusztán a nevük maradt fenn sírfeliraton, meg egy-egy orgonaábrázolás mellettük), hanem azt is jelenti, hogy Aquincumban abban az időben legalább két orgona működött. Elég valószínűtlen ugyanis, hogy a katonaság profi zenésze egy egyesület hangszerét kérte kölcsön időnként, hogy játszhasson rajta.

A teremben ezenkívül ott egy 25 éves lány kőkoporsója is (hogy mit keres ott, arról lásd a keretest).

Mit keres a víz az orgonában?

A síp lényege, hogy ha levegőt fújunk bele, megszólal. Az orgona annyival tud többet egy egyszerű sípnál, hogy sok különböző hangú sípja van, a levegőt pedig nem a tüdőnkből, hanem pumpával fújjuk bele. De minek kellett bele a víz?

Ha nekiállnánk gumimatracpumpával sípot fújni, akkor egyből éreznénk, hogy nem az igazi. A síp csak akkor szólna, amikor épp nyomjuk a pumpát. Ktészibiosz találmányának a lényege, hogy kiegyenlíti a nyomást, így a pumpálás ütemétől függetlenül játszhatunk a hangszeren.

Ez nagyon leegyszerűsítve ezt jelenti:

A valóságban azért ennél egy cseppet bonyolultabb volt a szerkezet.

A működési elv

Nagyon egyszerűen arról van szó, hogy egy tartályban gyűlt a sűrített levegő, az állandó benti légnyomásról pedig a változó vízszint gondoskodott. Mikor sok levegőt pumpáltak be, lejjebb ment a vízszint, a fölösleges folyadék egy külső tartályba távozott. Ha lenyomtak egy billentyűt, a bepumpált levegő kiáramlott egy sípon keresztül, és megszólalt a hangszer. Ezután persze kevesebb levegő maradt benn, de a légnyomás nem csökkent, mert a vízszint megemelkedett. Vagyis a következő billentyű lenyomásakor is ugyanolyan hangon szólalt meg az orgona.

Remekül működhetett, de nem volt túl praktikus: a sok bronz alkatrész miatt nehéz és drága volt. Így egy idő után felváltotta a mai templomiakkal rokon fújtatós orgona, mely valamikor 180 körül jelent meg először.

Sajnos nem tudjuk, a mi aquincumi orgonánk melyik típus lehetett, hiszen csak a hangszer felépítménye maradt fenn, a pumparendszere nem. Háromféle elképzelés van:

  1. Vízorgona volt. Emellett szól, hogy a táblán is az szerepel, hogy „hydra”, ami a vízorgona nevének (hydraulicum organum) rövidítése.
  2. Fújtatós orgona volt. Ennek az elméletnek a hívei azt mondják, hogy akkoriban a fenti elnevezést általánosságban használták függetlenül attól, milyen rendszerű volt a hangszer. Mondjuk, ahogy manapság lábosnak hívjuk a lábost, pedig ma már nincs is lába.
  3. Mobil hangszerrész volt, amely kompatibilis volt fújtatós és hagyományos vízi rendszerrel is.

Az Aquincumi Múzeumban látható 1935-ben készített rekonstrukció fújtatós, míg a Katasztrófavédelmi Múzeumban egy 1996-ban készített vízorgona-rekonstrukciót lehet megtekinteni. Igazán részletes kiállítás az előbbiben van, ahova amúgy is érdemes elmenni – elképesztő, mennyit fejlődött gyerekkorom óta, rá sem ismertem az egykori romkertre.

A fújtatós modellt a filmhíradórészletben láthatjátok, a víziorgona működését pedig a fenti videón (úgy 5:45-től, a két fújtatóból az egyiket kitakarja az oltárnak nevezett rész, melyben a víztartály volt).

Bulikból a templomokba

Az orgona eredetileg egyáltalán nem volt egyházi hangszer. Végül is sípokból áll, a sípok pedig a görögöknél alantas dolognak számítottak, komoly darabokat csak lírán vagy kitharán adtak elő. Kezdetben az orgonának is csak szórakoztató szerepe volt, például az amfiteátrumokban kísérték vele a gladiátorküzdelmeket. Vallásos szerephez egyedül a Dionüszosz-kultuszban jutott, de ugye az sem a mai értelemben vett templomi áhítatot,

inkább részeges őrjöngést jelentett.

Hogy milyen lehetett a hangja, azt nem tudni. Van, aki kellemesnek írja le: Plinius szerint a delfineket elbűvöli. Cicero viszont utálta, és a Talmud is azt írja, hogy orgonát nem használunk, mert durva és tönkreteszi az énekszót.

Egy hatalmas vízorgona képe a IX. századból
Egy hatalmas vízorgona képe a IX. századból
Fotó: Wikipedia

A hang persze alighanem a mérettől is függött. A mi aquincumi példányunkkal aligha lehetett bezengeni egy amfiteátrumot (itt például Szeikilosz sírversét kísérik vele). Ugyanakkor a leírásokból három méter magas orgonákat is ismerünk, amelyeken csak állványokról lehetett játszani. Na ezek már keményebbek lehettek.

A legdurvább beszámoló egy arab szerzőtől származik, aki a bizánciaknak egy 

rettenetes hangfegyveréről ír: egy egysípú orgonáról, amelynek kibírhatatlan volt a hangja. Vagyis ez nemcsak egy fegyvernek látszó vagy egy fegyvernek hitt hangszer volt, hanem valóban fegyver.

Merthogy míg Nyugaton elfelejtették az orgonát, Bizáncban tovább élt, és az udvarba is bekerült. Azt is tudjuk, hogyan jutott vissza Európába: V. Konstantin császár küldött ajándékba egyet Kis Pipinnek 757-ben, amiért a frankok teljesen odavoltak. Annyira, hogy Pipin fia, Nagy Károly kért egy másikat is, kifejezetten azért, hogy az aacheni dómba helyezze.

Na azóta vannak orgonák a templomokban.

De ez már a középkorba vezet minket. Oda, ahol a jövő héten folytatjuk zenetörténeti utazásunkat. Ha nem akarsz lemaradni róla, lájkold a Múltcore-t a Facebookon!

Hogy hol a világ legrégebbi billentyűs hangszere? Természetesen Budapesten. Hallgassátok meg!

Posted by Múltcore - zenetöri az Indexen on 2015. június 16.

A Meta továbbra is korlátozza az Index Facebook elérését, így hiába követ minket, híreink nem követik Önt. Facebook-videón mutatjuk, mi lehet ennek az egyik ellenszere, de ha első kézből akar értesülni a legfontosabb hírekről, töltse le az applikációnkat az App Store-ból vagy a Google Playből, illetve kövesse Twitter-csatornánkat!



  • Eladnék
  • Biztosítás