Obama lánya nem tévedhet

DSC7446
2015.07.10. 12:10

Lehet, hogy már csak kevesen emlékeznek, de 2007-ben, amikor elindult a Balaton Sound, a fesztivál legnagyobb dobása a Beastie Boys Magyarországra hívása volt. Ezt csak azért érdemes felhozni, mert azóta eltelt nyolc év, és a kezdetekben még a saját stílusát kereső Sound mára egyértelműen egy olyan elektronikus zenei fesztivállá vált, ahol élő fellépések már csak elvétve kerülhetnek fel a nagyszínpadra. Pedig a fellépők között akad két-három érdekesebb név az amerikai hiphopon belülről. Ilyen például Joey Badass, akinek nemcsak a koncertjét néztük meg, hanem előtte  pár szót is váltottunk vele.

Joey Badassről már mi is írtunk kicsit bővebben, amikor megpróbáltuk összeszedni azokat a fiatal és/vagy feltörekvő rappereket, akik meghatározzák a mai New York-i hiphopot. Ebből a garnitúrából Joey Badass nemcsak az egyik legismertebb, de az ő nevével kapcsolatban hangzik el legtöbbször, hogy egészen mélyen visszanyúl a '90-es évekbe, és kortársaival ellentétben komoly szociális érzékenységgel közelíti meg a műfajt. Bandaháború, rendőri erőszak, kilátástalanság. Pár olyan téma, amiről az ember nem feltétlenül egy még mindig csak húszéves sráctól várja a választ.

„A rendőri brutalitás pont az a téma, amihez én magam is közel állok, hiszen érzem a hatását a barátaimon, a családomon és a környéken, ahol lakom. Fiatal fekete gyerek vagyok Amerikában, egyszerűen nem tudok szó nélkül elmenni emellett” – meséli a rapper, majd utána elereszt felém egy hatalmas ásítást.

Próbálnám arról kérdezni, hogy esetleg milyen megoldást lát a problémára, de mindössze annyival elintézi, hogy a kormány  már rég tudja, hogyan kezelhetné a kérdést, de megvan a saját indoka, hogy miért nem teszi. Látszik rajta, hogy valószínűleg ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel bombázza mindenki, miközben alapvetően csak egy alig húszéves srácról van szó, aki a korához képest nagyon korán elkezdett komoly témákat boncolgatni a szex-drogok-drága kocsik vonal helyett.

Ennek az is lehet az egyik oka, hogy nagyon fiatalon elvesztette a legjobb barátját. Capital Steez volt az egyik gimnáziumi osztálytárs, akivel megalapították a Pro Era csapatot, egy Odd Future mintájára működő rapkollektívát. Alig voltak 15-16 évesek, de pillanatok alatt felfigyeltek rájuk, arra a New York-i új hullámra, ami valamilyen szinten megidézte a hiphop aranykorának keleti partját Nastől Biggie-n át Jay Z-ig. Csak semmi elektronikus alap, a refrénhez kötelezően betuszakolt egzotikus közreműködő, hanem klasszikus boom bap és/vagy J Dilla-alapok, amire pár tinédzser New York-i rímbe szedve elmondta, mégis mi a franc történik körülöttük. Ebben élen járt Capital STEEZ, aki szövegileg és üzenet szempontjából a csapat legérettebb tagja volt, azonban súlyos személyiségzavar és túlzott kábítószer-használat következtében öngyilkos lett 2012 karácsonyán. Az emlékére egyszer nagyon sokan összegyűltek egy helyi parkban, amiből mára létrejött a Steez Day, New York egyik legfelkapottabb hiphop eseménye a fiatalok körében.

Persze nem fogom egy tízperces fesztiválinterjún arról faggatni az előadót, hogy három év után hogyan viseli a barátja halálát – egyrészt, mert már másodjára ásít bele premier plánban a pofámba, másrészt beszél magától is a Steez Dayről. 

„Alapvetően egy nagy találkozó a Steezhez közeli emberekkel, csak kicsit kinőtte magát. Ma már rendes színpad és konkrét fellépőlista van, kizárólag olyan előadókkal, akik valamilyen szinten közel álltak hozzá. Én szervezem, én adom rá a pénzt, és én is döntöm el, hogy ki az, aki felléphet, így biztosan nem válik személytelenné az egész."

Ez az igazi #elnökiügy

Az egész internetet bejárta az a kiszivárgott kép, amin Malia Obama, Barack Obama 16 éves lánya egy Pro Era-pólóban pózol. Az esetből konkrétan komoly nemzetbiztonsági zűrzavar lett, hiszen az amerikai elnök lánya csak úgy nem szelfizik az Instagramon, minden ilyen közösségi médiás tevékenységtől távol tartják az Obama lányokat, akik publikusan nem is szerepelhetnek azon kívül, hogy néha felbukkannak apjuk mellett. Konkrétan ez volt az első alkalom Obama hat évvel ezelőtt beiktatása óta, hogy bármilyen közösségi médiás tartalom kiszivárgott valamelyik lányáról.

Azóta kiderült, hogy Malia Obama és a Pro Era csapat egy közös ismerőse juttatta el a pólót Obama lányához, aki minden valószínűség szerint rajongója a brooklyni rapcsapatnak. Pedig Jay Z-nek forródrótja apucihoz és elég lenne csettintenie egyet, hogy Kanye West csak neki adjon koncertet a Fehér Ház valamelyik eldugott szegletében.

Csak hogy valami átélhető példát mondjunk: ez kicsit olyan, mintha Orbán Ráhelt a Volton mondjuk Bobafett-pólóban fotózták volna, vagy Orbán Gáspár rakott volna ki két zsoltár között egy képet magáról Facebookra, ahogy egy Dr. Flash-felsőben pózol.

Joey Badass szerint rendkívül fontos, hogy a számukra az egyik első komolyabb áttörést jelentő, az Occupy-mozgalom egyik himnuszává váló Survival Tactics vagy Capital Steez szólómunkája megmaradjon az örökkévalóságnak, és az új generáció legyen tisztában azzal, hogy milyen világ veszi őket körül.

Hiába beszélünk egy olyan srácról, akire már 16 éves kora óta dollárjeles szemgolyókkal várakoznak a kiadók, Joey-nak esze ágában sincs lecövekelni egy nagyobb cégnél, pedig maga Jay Z személyesen kereste meg őt, hogy szerződjön le hozzá Rihanna vagy Kanye West mellé.

„Szerintem az egyetlen út ma a függetlenség, a nagy lemezcégeknek már rég befellegzett. Bármit meg tudok csinálni, amit egy profi kiadó, és még nem is szólnak bele milyen legyen a zeném, hova menjek, kivel lógjak, merre próbáljam terelni a karrieremet" – persze ehhez hasonló szöveget nyom most minden huszonéves friss felfedezett, de Joey látszólag tényleg komolyan gondolja, és hiába ásít bele sorrendben harmadjára az arcomba, ez az első alkalom, hogy legalább elnézést kér érte.

Ezután még kicsit mesélt arról, hogy 1995-ben született gyerekként semmi emléke nincs a hiphop aranykoráról, mégis innen merít a legtöbbet. Szülei már kisgyerekként rapet hallgattattak vele, majd a válás után mindkét szülő hatalmas dózisban adagolta a keleti és a nyugati parti hiphopot. Így kamaszkorára a környékbeli haverokkal nem valamiféle déli bulirapre vagy kamu kaliforniai műgengszterkedésre lett fogékony, hanem inkább a szövegekre és azok üzenetére. Érződik rajta, hogy tényleg leszarja az egész interjút, de amikor egy-egy pillanatra Nasra vagy J Dillára tér, akkor olyan, mintha egészen más hangulatba kerülne.

$$$$$$$$$

Elképesztően kontrasztos, ahogy a meglehetősen enervált interjú után alig egy órával színpadra lép. Mintha csak Bob Marley urbánus változatát látnám, egy vékony fekete srácot kontyba tűzött hajjal, farmerben és farmerdzsekiben. Felszólal egy szám a korai mixtape-jeiről, és kiderül, hogy ugyan valóban nem Joey Badass a legkiemelkedőbb MC New Yorkban, és még a flow-ját sem nevezném annyira kiemelkedőnek, de minden mozdulata, minden hangja olyan tekintélyt parancsoló, mintha világ életében ezer ember előtt lépett volna fel.

A tálalást nem is vitte túlzásba, a mögötte játszó DJ-n kívül az első 45 percen senki másra nem kellett figyelni. Az elején kicsit még ültette a bulit a 1999 mixtape és a Summer Knights EP számaival, de dalról dalra egyre hangosabb, dühösebb kezdett lenni, a billegő J Dilla-alapok (persze inkább J Dilla-szerű), boom bap puffogás vagy dzsesszes hangmintákra olyan vehemensen pakolta a szöveget, mintha csak az élete múlt volna rajta. Mindezt tényleg olyan hangon, mintha csak egy 40-en túli veterán lenne, akinek ennyire mély lett a hangja a sokévnyi fűtől és viszkitől.

A közönség pedig vette a lapot, bár meggyőződésem, hogy két kezemen megtudtam volna számolni, mennyi magyar volt a helyszínen. Joey Badass még nyugatabbra is rétegzenének számít, a hazai közönség pedig még mindig valahol a Golden Eránál tart, nemhogy a Golden Era revivaljénél.

Aztán valahol háromnegyed óra után felpattant egy vendégrapper is színpadra, ezzel megduplázva az addigi tempót és segítséget nyújtva Joey Badassnek, aki már Ol' Dirty Bastard idegbeteg stílusában üvöltötte, kiabálta, hadarta a szöveget. Mint amikor egy jó kajálás után még hátra van a desszert, ezek ketten szinte szétszakították a színpadot, ahol sokszor hajlamos eltűnni az előadó, ha csak egyedül van, de a rapper és társa fel-le rohangálva, teátrális kézmozdulatokkal és óriási éljenzéssel jelezte, hogy ez itt most tökre nem Nas 2013-as rém unalmas Balaton Sound-koncertje, még ha hasonlít is rá valamennyire ennek a srácnak a zenéje. Bónuszként fogott egy csomó lányt, felhívta a színpadra őket, hogy aztán a drum and basses Teach Me-re konkrétan felrobbantsa a helyet, és megmutassa, hogy élőben legalább annyira jó MC, mint bárki.

Sok ok szól amellett, hogy miért kevés egy fesztiválszínpadra mindössze egy ember egy mikrofonnal, mögötte meg valami DJ. Nem töltik ki a teret, nem szól elég jól, a néha kivehetetlen szöveg pedig egészen addig izgalmas, ameddig nem töri meg a flow-t. De Joey Badass nagyon okosan építkező, gyönyörű ívű dallistája, és a számok cserélődésével növekvő dühe megcáfolta ezt az állítást. Lehet, hogy baromira leszarja, hogy éppen mit kérdez tőle valami kelet-európai csávó az ujján világító MF Doom-gyűrűről (amit, mint elmondta, MF Doom menedzserétől kapott), egy húszéves srác egyáltalán nem akar a sikeréről faggatózó emberekkel beszélgetni, inkább megmutatja, hogy milyen amikor egy full középosztálybeli, fehérekből álló, alapvetően elektronikus zenei közönség levizeli a bokáját az előadástól, és az őrjöngő közönség addig üvölti neki, hogy még egy dalt, hogy kénytelen visszajönni a színpadra.