A zsonglőrködés a legpunkabb dolog a világon

2015.08.24. 00:31
Greg Bennicknél kevés aktívabb és sokoldalúbb ember él a földön. Tizenévesen zsonglőrnek készült, majd beszippantotta a punk-hardcore szubkultúra és megalapította saját zenekarát, a Trial-t. Amikor a zenekar feloszlott, spoken word előadásokkal turnézott, amelyben ötvözte a punk-hardcore energiáját és kritikusságát a zsonglőrködéssel, párhuzamosan pedig egy több rangos díjat is elnyert dokumentumfilm, a Flight from Death producere volt. Jelenleg az újjáalakult Trial mellett egy Haiti-t újraépítő nonprofit szervezetet vezet. Budapesti koncertje előtt beszélgettünk vele.

Egészen pár órával ezelőttig úgy volt, hogy nem tudunk interjúzni, mert teljesen elment a hangod. Milyen hatással van rád és a szervezetedre az intenzív turnézás? 

Ha egy profi turnén vagy, ahol sok pénzt termelsz, semmin nem kell izgulnod. Van valaki aki vezeti a buszodat, még a cipőfűződet is szinte beköti valaki, így azon pláne nem kell izgulnod, hogy elszáll a hangrendszer, vagy technikai bonyodalmak adódnak. Mi viszont egy hardcore zenekar vagyunk, és nem ritka, hogy megjelenünk a helyszínen, ahol a szervező azt mondja, hogy 15 perce foglalták be a házat, ahol a koncert lesz és nincs hangcucc. A bizonytalanság természetes velejárója ezeknek a koncerteknek és pár napja például nem volt énekmonitor, ami számomra mindig nagy kihívás, mert hajlamos vagyok túltolni a hangomat, hogy halljanak és ezt történt most is. Tegnap pedig a By The Grace Of God koncertje alatt elszállt a teljes hangcucc. Kigyulladt az egész. Azt hittem egy pillanatra a Kiss játszik. Utánuk jöttünk mi a Trial-lel és úgy játszottunk, hogy a hangcucc egyáltalán nem, a monitor meg alig működött. Alapból fizikailag megterhelő koncerteket adunk minden nap, amit megbonyolítanak ezek a körülmények, és akkor ennek tetejébe vannak általános dolgok. Nem alszol rendesen. Hol a buszban, hol valakinek az asztala alatt pihensz meg, mikor hogy jön ki. Aztán vagy lerobbansz vagy bekattansz úgy, hogy fel akarod gyújtani magad. Ha jól számolom ettől pont három napra vagyok. 

A színpadon nem érzékelni ebből a belső feszültségből semmit. Mi az ami ennyire hajt? Még olyan szubkultúrákban is megtörik az embereket idővel a nehéz körülmények, ahol az önszerveződés és az abból fakadó körülmények evidensek. 

Ennek van egy hülye meg komoly oldala. A hülye oldala az, hogy egyszerűen muszáj mindig tennem valamit, és úton lennem. Ennek már-már függőjévé váltam az elmúlt tizenöt év során. Imádok minden este más városban lenni, asztal alatt vagy kanapén aludni, új embereket megismerni, új emberekkel találkozni.

Ami a komolyabb része, az olyan találkozások, mint amiben példáúl tegnap volt részem. Egy fiatal srác Krakkóban odajött hozzám, hogy kábítószer függő, de annyira inspirálta a koncert, hogy szeretne változtatni az életén. Megadtam neki az email címemet és ma írt is. A levél annyira mély és erős volt, hogy nehezen bírtam végigolvasni egyben. Ez az erő és a potenciális hatás, ami a punk és hardcore zenéjén keresztül az emberek életére kihat, ez az ami engem is hajt. A szenvedély és eszme zenén keresztüli találkozása által feltörő energia. A saját életünknél és mások életében végbemenő változások. Minden egyes nap találkozok ezzel. Ez nem történik meg, ha otthon ülök és youtube videokat nézegetek a négy fal között vagy egy profi turnén a koncert után a hátsó ajtón visszahúzok a szállodába. Ki kell mozdulni és emberek között kell lenni folyamatosan.

Szerinted mi vezeti az embereket punk-hardcore közösségbe? Maga a zene, vagy az, hogy egy átlagon felüli szociális érzékenységgel bíró zenei színtérről van szó, amiben bizonyos beállítottságú emberek otthonosabban érezhetik magukat és jobban kiteljesedhetnek? Nem véletlen, hogy nagyon sok civil kezdeményezés, - akár a Food not Bombs is - ebből a színtérből nőtt ki. 

Mindenképpen nagy hatással volt rám, hogy a zenekaroknak volt mondanivalójuk és olyan dolgokról beszéltek, amelyek valósnak tűntek, ami a heavy metalra egyáltalán nem volt igaz. Ebben a zenei közegben viszont olyan dolgokról volt szó, amiket láttam magam körül, amikhez tudtam kapcsolódni. Az, hogy ez a szubkultúra kritikusan szemlélte a világban történő dolgokat, nagy szerepet játszott abban az ismerkedés során, hogy mélyebbre ássak, majd magam is aktív részese legyek. Amikor talász egy olyan művészeti formát, ami téged megszólít, onnantól kezdve úgy kötődsz hozzá, mintha az életed múlna rajta. 

A punk-hardcore mint definíció eléggé elkopott, mert annyian, annyiféleképpen használták és értelmezték. Van ez a vonal, amit képviseltek ti, aminek egyértelműen pozitív az üzenete, miközben a napokban volt ez a balhé, amiben félholtra vertek egy srácot egy-egy zenekar két tagja egy félreértés miatt. Ez pedig mind ugyanannak az égisze alatt történt. Mi a közös pont?

Fogok egy vékony ezüst lapot, megvágom a karomat, és a véremmel megfestem a látomásom kifejezése céljából, az művészet. Bernini szobrászata szintén művészet, és amit példáúl te csinálsz amikor dobolsz, az is művészet. Ez a három dolog nem is állhatna távolabb egymástól, és biztos vannak emberek, akik egyikre másikra azt mondanák, hogy az nem művészet. A tarajos szegecselt dzsekis részeg punk és az Earth Crisis vagy a Terror hasonlít egymásra? Ezek se különbözhetnének egymástól jobban, de mégis egy buborékon belül helyezkednek el. 

Szerintem veszélyes és felesleges definiálni és mindenképp bepréselni dologkat egy kalap alá, mert ezt zenével és művészetekkel nem lehet megtenni. Ha például megpróbálod a zenét magát bekategorizálni, és meghúzni egy vonalat, ahonnan valami már nem számít zenének, megvannak ugyanezek az elméleti buktatók és valami mindig kilóg valahonnan valaki szerint. Aztán ott van, hogy zeneileg egy átlagembernek a Fall Out Boy is punk, míg egy edzett hallgatónak, aki egész életében punkot hallgatott nem biztos. 

Számomra önkifejezés, intenzitás, életerő, az eltökéltség, hogy megossz valamit, amit az úgynevezett "mainstream"-ben nem találsz meg. 

Producere voltál egy dokumentumfilnek, amely többdíjat is nyert, aminek a címe Flight from Death. Ebben azt vizsgáljátok, hogy a tudatalatti halálfélelem mennyire táptalaja minden erőszaknak, amit a világban tapasztalunk, kezdve az egyszerű verekedésektől a vallási háborúig. Ezekene a koncerteken az erőszak mennyire fakad egy tőröl a filmedben taglalt erőszakkal? 

Ha elemeire szedjük és ennek a gyökrét keressük, nagy valószínűséggel ugyanoda lyukadunk ki. A tudatalattinkban, félünk az életünk jelentéktelenségétől és attól, hogy ha meghalunk, olyan lesz, mintha nem is éltünk volna. Mondj egy embert, aki 700 éve élt híres művészeket vagy vezetőket kivéve. Fogalmunk sincs arról, hogy ki sétált itt, vagy ült a Dürer Kert helyén például, pedig az biztos, hogy éltek emberek és szaporodtak, de nem tudjuk kik ők, mintha soha nem éltek volna. Amikor a mi igazságképünk veszélyeztetve van potenciálisan, a hitünket és meggyőződésünket valaki cáfolja és megsemmisíti, különösen erőszakossá tudunk válni. 

Nemrég volt egy incidens, amikor egy zenekar gitárosa kiütött valakit a közönségből, mert kritizálta őket. A zenekar tagja valamit mondott, amire a közönség soraiból valaki azt gondolta, hogy rasszista és azt mondta, hogy: "Ez egy elég rasszista duma volt, nagyapa", mert a zenész egy régi hardcore zenekar tagja, így egy idősebb ember volt. Az internet tele volt napokig ezzel és azt találgatták az emberek, hogy miért mondta a közönségből az ember, amit mondott, és erre miért ütött a gitáros. Az én olvasatomban, legmélyebben azért ütött, mert lenagyapázta, ami sértette azt a halhatatlanságról alkotott illúziót, amit valahol mindenki táplál önmagában. Persze ez csak egy teória, de ha megkérdezed én mire tennék fel tízezer forintot, akkor azt mondanám, hogy arra, hogy halálfélelemtől táplált erőszak váltotta ki az ütést. 

Mennyire változtatta meg a halállal való viszonyodat a film? 

Változott mindenképpen. Egyszerre nőtt bennem a félelem és a nyugalom is a saját halálomat illetően. Sikerült sok mindent megértenem a saját viselkedésemmel, illetve másokéval kapcsolatban. Közben meg nem oldotta meg az én halálom problémáját, és nem tette elfogadhatóbbá azt, hogy ha belegondolok, hogy hétszáz év múlva senki nem fogja tudni, hogy léteztem és itt ültem ma a Dürer kertben. Hánynom kell a gondolatától is annak, hogy a létezésem ennyire jelentéktelenné fog válni a halálom után és ezt a problémát nem oldotta meg, csak már jobban megértem a forrását. Globális, geopolitikai érteleben mindent megváltoztatott bennem. Most már megértem miért van ennyi vallási háború, miért volt holocaust, miért tör ki háború Ruandában, Szíriában, a balkánon. Racionális fejjel ezek értelmetlen háborúk, de megérti az ember, hogy pszichésen mi vezet a kitörésükhöz. 

Akit mélyebben érdekel a téma, egy kulturantopológus, Ernest Becker írásai szolgálnak a film és az abban lévő pszichológiai kísérletek alapjául. Lenyűgözőek az írásai, mert valóban minden emberre vonatkoznak, mert mindenkiben van valamennyi erőszakra való hajlam, és így mindenkit körül is vesz valamilyen szinten az erőszak napi szinten. Hosszú távon, lehet, hogy felül tudunk majd ezeken és az elménken kerekedni, de rövidtávon ez egy elég fárasztó csata. 

Gondolkoztál már azon, hogy milyen hatással lenne az emberiségre, ha mindenki megnézné a filmet? 

Igen. A kérdés az lenne, hogy mit kezdenének az információval. Megoldaná a problémát? Engem egy higgadtabb emberré változtatott a film. Lecsökkentette a haragomat és a frusztrációmat, mert a haragon végén az egom alátámasztását látom már és könnyebb úgy csillapítani a haragon és gyűlöleten, ha az ember tudja, hogy honnan ered. Rájöttem hogy az erőszak problémáját azért nem fogjuk tudni teljesen megoldani, mert nem tudjuk megoldani a halál problémáját. 

Nem gondolod, hogy lenne sok ember, aki viszont pont hogy arra használná az információt, hogy legitimizálja a gyülöletét és erre a tézisre alapozná az erőszakos cselekedeinek a létjogosultságát? 

Igen. Biztos lenne, aki szerint a film által bizonyított tézis alapot szolgátatna az erőszaknak. A film taglalja, hogy az erőszakot az igazság megerősítésére használják és egy ilyen igazság, amikor valaki vallásos, vagy valamilyen istenben hisz. Az emberek Beckert tanulmányozva kilyukadhatnak oda, hogy észreveszik, hogy a kollektív erőszak, amit az istenünk nevében tesznek nem jó és hogy egy isten nevében követnek el erőszakot, akit alapvetően jóságos alakként állítanak be a vallások. A vallások a szubjektív véleményem szerint azért lettek fabrikálva, hogy megnyugvást adjanak arra a felkavaró tényre  vonatkozóan, hogy az itt eltöltött időnk véges. Ha hiszünk egy istenben, akkor hiszünk valamiben, ami kezd velünk valamit, miután már itt nem élünk és segít felülkerekedni a saját halálunkon. Isten így szerintem egy okos és kreatív konstrukció, egy nagyon lecsiszolt és fejlett illúzió, ami segít abban, hogy nyugodtan aludjunk. 

Visszakanyarodnék egy kicsit a beszélgetésünk elejére, a drogfüggő sráchoz. Mi az álláspontod, mint straight-edge azaz teljesen absztinens emberként a droglegalizációról? Nagyon sok nyíltan straight-edge zenekar és ember támogatja a legalizációt amerikában. 

Azt kell, hogy mondjam, hogy sajnos a legalizáció a legjárhatóbb út és annak van még mindig a legtöbb értelme. Nem azért mondom, hogy sajnos, mert az ellen vagyok, hogy az emberek drogot vagy alkoholt használjanak, mert csináljon bárki, amit akar és vegyen magához amit akar, amíg azzal nem sért másokat, de sajnos nem hiszem, hogy az emberek szociálisan vagy az egyén szintjén elég érettek ehhez a szabadsághoz. Ittas vezetés, családon belüli erőszak vagy bekattant emberek randalírozása csak egy pár példa, amiből arra lehet következtetni, hogy nem vagyunk elég érettek mint faj, ahhoz, hogy a tudatunkat módosítsuk. Egyén szinten tud működni a dolog bizonyos esetekben, de társadalom szintjén nem. 

A marihuána egy külön érdekes téma, mert nem tudok olyan esetről, amikor emberek túladagolásban meghaltak, vagy összeverték a családjukat, miközben csontra vannak szívva. Az egyetlen pusztítás amit végeznek az negyven zacskó chipsszel meg egy nagy pizzával kapcsolatos. 

Ha valamit legalizálni kellene, akkor az pont a fű. Most még az elején vagyunk a legalizálási folyamatoknak, és kiváncsi vagyok mi lesz a következménye hosszú távon. Az alkohol legalizálása véleményem szerint egy bukott kisérlet volt, de ennek egy kicsit több esélyt adok. Amit meg kell érteni, hogy az emberek egy részének szükségük van menekülőutakra a saját elméjük elöl és ennek az okán is érdemes elgondolkozni.

Mit gondolsz azokról, akik egy vallás segítségével szoknak le? 

Tipikusan a két rossz közül a kisebbik rossz választásáról beszélünk. Az útjaim során sok helyen találkoztam, ahol a térítenek és ahol erőszakosan próbálják az embereket beszippantani a saját eszmerendszerükbe. Haiti tipikusan ilyen hely. Szeretném ha több hívő lenne? Nem szeretném. Szeretném, ha bárki függőségben szenvedjen? Soha. Viszont ha egy függő szeretne ebben a földi létben tiszta lenni, és ehhez spirituális vagy vallásos alapú segítségre van szüksége, azt mondom hallelujah, találd meg istent. Ha bármilyen módon enyhít a világi, fizikai fájdalmakon, akkor mellette vagyok. Csak annyit remélek, hogy ez az ember nem jelenik meg a küszöbömön, hogy előadja, hogyan tudok ötven lépésből eljutni Jézus szeretetéig. 

Haitit említettük. Az egyik fő dolog jelenleg az életedben a One Hundred For Haiti szervezet vezetése. Hogy tudnád összefoglalni a szervezet munkáját és mi az amin mostanában dolgoztok? 

Az egész onnan indult ki, hogy a földrengés után szerettem volna tenni valamit az ottani lakosságért. Elfogadtam egy meghívást aktivistáktól, akik segítettek Haiti újraépítésében. Ez három héttel a földrengés után volt. Amikor odaértem és láttam a pusztítást, többet akartam tenni egy látogatásnál. 

Amint hazaértem, megalapítottam a One Hundred For Haiti-t. Az akkori célkitűzésem az volt, hogy találok 100 embert vagy céget, amely legalább ezer dollárt ad és akkor minimum százezer dollárral hozzájárulunk Haiti újjépítéséhez. Az is meg volt a fejemben, hogy milyen szervezeteket és célokat segítenénk. Amikor kitettem egy felhívást először facebookra, rögtön írtak egy csomóan Európából, hogy ezer dollárt ugyan nem tudnak adni, de van kettő, tíz, ötven dollárjuk amivel be tudnak szállni. Rövid időn belül harmincezer font értékben tudtunk gyógyszert és élelmiszert küldeni Haitire. Közben hivatalos non-profit szervezetté alakultunk és egyre nagyobb dolgokba vágjuk a fejszét. Az egyik ilyen, hogy az egész Ranquitte régiónak legyen tiszta vize. Ez azért is fontos, mert egy ENSZ munkás véletlenül bevitte a kolerát Haiti területére pár éve és már több ezren meghaltak a betegség következtében. Most épp negyven településnek építünk víztározókat, mert a kolera megfékezésének egyetlen módja, ha elkülönítjük és fertőtlenítjük az ivóvizet. 

A beszélgetés során nem éppen vidám témákat értintettünk, viszont aki ismeri a spoken work előadásaidat és produkciódat, fontos eleme a humor annak amit művelsz. 

Hát igen. Amikor interjút készítenek velem, akkor az a következő témákban történik: halál, fájdalom, szenvedés, Haiti, katasztrófa, erőszak és ezekben a témákban nincs sok helye a humornak. Viszont a mindennapi életben, ha nem tudunk a saját félelmünk terrorjának az arcába röhögni el vagyunk veszve és megáshatjuk a saját sírunkat előre. Muszáj nevetnünk, mert ennek a nevetésnek is ugyanaz a gyökere mint a félelmeinknek és akkor már inkább dolgozzuk fel úgy a félelmeinket és frusztrációinkat, hogy jól érezzük magunkat közben.

Az előadásaidon bevetett zsonglőrködés és a punk-hardcore hogyan függ össze? 

A punk-hardcore az alap nyugalmi állapot megzavarása. Ami normális, elfogadott vagy általános, azt a punk rock a feje tetejére állítja és új oldaláról mutatja meg. A zsonglőrködés ugyanezt teszi. Fogja a gravitációt, az erőt, ami most a székünkhöz szögez, ami a csillagokat, a bolygókat, a napot mozgatja az univerzumban és játszik vele. A gravitációval, egy elementáris erővel és ezáltal feje tetejére állítja azt és megmutatja egy új oldaláról.  A zsonglőrködésnél nincs punkabb dolog a világon. 

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!