10 pont a füves hülyegyereknek!

A sok füvezés után a Wavves a nihilbe fordult, és új lemezén is arra emlékeztet, hogy mennyire jó volt tizenéves hülyegyereknek lenni az ezredforduló után. Mindezt ráadásul egy közel tökéletes lemezen. Az új megjelenések közül meghallgattuk még a seggrázós-homoerotikus Eagles of Death Metalt, a világfájdalmas Editorst, a DFA kiadó David Byrne-jét, az egyre amerikaibb Blitzen Trappert, valamint egy nagyon hülye és hosszú nevű emo-zenekart, akik az arcunkba tolják, hogy meg fogunk halni.

Ha tudom előre, hogy a V ennyire jó lesz, akkor biztosan nem adok pár héttel korábban 10/10-et a FIDLAR-ra. Ez ugyanis most tényleg a legjobb garázs-, poppunk album idén Amerika nyugati partjáról még úgyis, hogy Nathan Williams két évvel ezelőtt előtőrő agóniája és depressziója itt már kezd full nihilbe átfordulni. Aki esetleg nem tudná, a Wavves a 2000-es évek végi lo-fi/barkács hullám egyik kirakatcsapata, ami egy hatalmas zajtengerben egyesítette a a szörfös, deszkás, füves korai húszasok az adott pillanatnak szóló életvitelét a térségre jellemző kicsit poppunkos garázsrock hangzással.

Aztán ahogy nőtt a Wavves és Nathan Williams kultusza, úgy vált az egszemélyes szobaprojekt valódi zenekarrá és adott ki egy nagyon tisztességes nagylemezt King of the Beach címmel. Ez még valamennyire ártatlan, naiv, spanglizós szörfpunk volt, amit már egy jóval sötétebb EP követett Life Sux címmel. Ez poszt-emo, posztironikus rövid hanganyag tök jó előzetes volt Nathan Williams magába fordulásához, akit elég sokan gyűlölnek a "tényleg mindent leszarok a világon" attitűdje miatt. És aztán jött 2013-ban az Afraid of Heights.

Az Afraid of Heights bizonyos szempontból már grunge-os önpusztításba kezdett fordulni, miközben egyértelművé tette, hogy a Wavves nem csak egy túlhájpolt szobaprojekt, hanem a késő '90-es, korai 2000-es évek poppunk/cali punk/skate punk nyugati parti hagyományainak továbbgondolója, aki eddig felszerelés híján kénytelen volt egymagában punkzenekart csinálni. Most viszont rendes körülmények között nem csak jobban szól, hanem a dalszerzői kvalitásai is kitűnnek, mint az ember, aki 10-ből képes 8 iszonyatos megkapó (a másik kettő általában valami kísérletező ballada, inkább kevesebb, mint több sikerrel), könnyen megjegyezhető 2-3 perces punkdalt írni úgy, hogy mindig épp csak egy fokkal nem fordul át gagyi poppunkba. Szóval a két évvel ezelőtti lemez lelkileg mély-, zeneileg csúcspontot jelentette.

Ennyit ér

Index: 10/10

Rolling Stone: 3,5/5

Consequence of Sound: B

The A.V. Club: B+

DIY Magazine: 5/5

Ehhez képest a mostani V már inkább az az időszak, amikor az ember elfogadja a sorsát és próbálja a legtöbbet kihozni a saját lelki nyomorából. Zeneileg visszatért a pár perces punkdalokhoz azzal a különbséggel, hogy az album tele van izgalmas torzításokkal, amiket néhol nehéz megkülönböztetni egy szintetizátortól (Flamesesz, Heavy Metal Detox), sőt, Williams néhol (My Head Hurts) minden eddigi számánál gyorsabb tempóra kapcsol mindenki, de leginkább az én legnagyobb örömömre. Egyszerűen lenyűgöz, hogy egy alig huszonéves srác, hogy a fenébe képes évről évre olyan lemezeket csinálni, amin szinte az összes szám azonnal megfog, és a nyugati parti punkrockra fogékonyaknak az egész album instant kedvencé válik. A legszebb az egészben, hogy a Wavves a korai lo-fi baszakodás óta minden egyes kiadványán képes egységes hangulatot teremteni. Ott volt a szívós-szörfözős King of the Beach, az ironikusan magába fordulós Life Sux EP, a kissé sötét és szuicid Afraid of Heights és most a V, ami a nagyon aprólékosan megtervezett torzítási trükkjeivel és hangzásvilágával néha a legelső lemezekre emlékeztet, csak persze profi stúdióhangzással és a világ legkapósabb punk refrénjeivel. Azt is érdekes hallani, hogy itt-ott már az akusztikus gitár is előkerül (Redlead, Heart Attack), de nem úgy, mint korábban, egygitáros balladaként, hanem kísérőhangszerként a torzított gitár mellé. 

Lehet szívből gyűlölni, sőt, kinevetni az egész kaliforniai punk korszakot, de a Wavves (és a FIDLAR) az egyik remek példa arra, hogy a Blink 182, a Green Day vagy az Offspring zenéin felnövő generáció képes volt ezekben a kissé már túl mainstream együttesekben megtalálni a legfontosabb erősséget: a popzenét, hogy képesek voltak rádióban és tévében is megmaradó dalokat írni. A Wavvesnél ez az alap, csak sokkal hangosabban, széttorzítva, infantilis gyökérségek helyett inkább önanalizálásra, depresszióra, kilátsátalanságra és minden húszas éveit taposó ember egyszerű problémáira fókuszálva.

Azért remélem a Wavves nem dob egy Ty Segallt és csinál egy következő Manipulatort, mert Nathan Williamsnek még mindig állati jól áll ez a tróger, füves, semmit tevő garázspunk, ami pár évente mindig kicsit átalakul, hol pozitív, hol negatív irányba. Egyszerűen nincs rossz szám V-n és ott tartok, hogy azt hiszem a Wavves az egyetlen zenekar, aminek úgy tudom shuffle-ben hallgatni a teljes diszkográfiáját, hogy egy számot sem akarok elnyomni. Baromi jó volt tizenéves hülye gyereknek lenni az ezredforduló után és baromi jó ezt megint átérezni egy kicsit 2015-ben. (sajó)

Ezeket hallgattuk még a héten

Editors: In Dream (5/10)

Ha pár hete vigasztalhatatlan szépségként írtunk Lana Del Reyről, akkor úgy igazságos, ha az Editors kapcsán is kiemeljük az énekes-frontember Tom Smith lélegzetelállító, ám világfájdalommal teli szépségét. Ezen nem is fogott az idő, pedig kereken tíz év telt el azóta, hogy a Munich-hel berobbantak az indie szcénába, de a zenéjükről kis túlzással meg sem lehetne mondani, hogy ez ugyanannak az együttesnek a munkája. A tíz év alatt nemcsak tagokat cseréltek, vettek fel pluszban, de a hangzásukat is teljesen megváltoztatták. A most megjelent In Dream az ötödik albumuk, és már nyoma sincsen a gitárcentrikusságnak, mintha az inspirációban a Joy Divisiontől szépen lassan elsodródtak volna a New Orderig, de mondhatunk olyan nagy neveket is, mint a Depeche Mode, az Ultravox, vagy mivel már egy nő is feltűnt ezen az albumon, akár a Eurythmics. A gitáros vonalról sajnos megtartották a stadionos, maníros hangszerelést, ez főleg a két legborzasztóbb című számnál zavaró (Forgiveness, Salvation), és hát az album végére is tettek egy nyolcperces opuszt, kórussal, meg szintiszólókkal szépen megszórva (Marching Orders). A sláger a kifejezetten pumpálós-szintipopos Life is a Fear és az Our Love lesz, utóbbiban Tom Smith egészen megdöbbentő magasságokba emeli a hangját, amit élőben is leellenőrizhetünk majd, mennyire megy jól neki. Az In Dream turnéval a zenekar immár sokadszorra ejti útba Magyarországot: december 8-án az A38 hajó szervezésében lépnek fel a Barba Negra Trackban. Az early bird jegyek már elkeltek, 5500-ért még lehet venni. (libor)

Eagles of Death Metal: Zipper Down (2/10)

Az Eagles of Death Metal egy nagyon furcsa jelenség. Ha nem maga Josh Homme Queens of the Stone Age-frontember és ügyeletes stoner herceg alapítja, akkor valószínűleg a kutyát sem érdekelné egy olyan rockbanda, ami egy motoros melegbár hangulatát idézi a világ legegyszerűbb dalaival. Aztán az ember megnézni, hogy kik játszottak valaha a zenekarban, és az ember kezdi kapisgálni, hogy az EoDM igazából olyan, mint a haveri körben a menő srác kisöccse. Ugyanazt akarja csinálni, mint a nagyok, csak hát nem igazán tud még annyit, de cserébe nagyon lelkes és a külsőségeket már tökéletesen elleste, ezért a többiek szívesen beállnak mögé poénból, mert miért ne. Most komolyan, milyen az a zenekar, amiben megfordult már Taylor Hawkins (Foo Fighters), Jack Black, Stefan Olsdal (Placebo), Dave Grohl, Brody Dalle és a komplett Queens of the Stone Age Mark Lanegantől Alain Johannesen át Troy Van Leeuwenig?!

Persze, állati szórakoztató tud lenni egy kicsit homoerotikus bőrruhás énekes-gitáros, ahogy a világ legseggrázósabb rockdalaira kacsatáncol, de azért ez még mindig nem elég indok arra, hogy a 2000-es években minden létező zenéjükre lecsapjon valamilyen cég, legyen szó a Nike-ról, autómárkákról, Tarantino Grindhouse-áról, videojátékokról vagy mondjuk a Windows 8-ról.

Sajnos az a helyzet, hogy a Eagles of Death Metal ezzel a pofon egyszerű formulával több könnyen megjegyezhető dalt írt, mint a mai együttesek 90 százaléka. Baromi snassz a fagyizóban vaníliát és csokit kérni, de vannak akik rajonganak azért, ha a vanília és a csoki még mindig ugyanolyan, mint arra gyerekkorukban emlékeztek. Az Eagles of Death Metal pedig a homoerotikus, táncolós, végtelenül egyszerű rock and roll vanília és csoki fagyija.

2008 óta azonban nem csináltak semmit azon kívül, hogy 2009-ben egy koncert erejéig Budapestre is eljutottak, ami után még az Index is megírta, hogy ez a banda egyáltalán nem menő, hiába gondolják sokan az ellenkezőjét. Jesse Hughes frontember ugyan kiadott 2011-ben Boots Electric néven egy erősen feledhető szólólemezt, de erről inkább ne is beszéljünk, annyira kínos volt. Pláne, ha összehasonlítjuk a Queens of the Stone 2013-as visszatérésével, ami abban az évben magasan az egyik legjobb stúdióalbum volt.

Ezért szinte a semmiből jött elő a hír, hogy Zipper Down címmel új lemezt készítenek, ami legalább annyira álszexi, álférfias és álkúl lesz, mint az eddigiek. Ehhez képest ez a 11 összetákolt szám még egy rockparódiához is kevés lenne, nemhogy részeg táncikáláshoz.

Már az baromi kellemetlen, hogy egy alig félórás lemezre két olyan szám (Complexity, I Love You All The Time) is felkerült némileg áthangszerelve, amik szerepeltek a 2011-es Boots Electric-lemezen. Nem akarom elhinni, hogy hét év alatt tényleg nem sikerült annyi ötletet összeszedni, hogy ne kelljen átmásolni két közepesen izgalmas számot egy feledhető, full érdektelen szólóanyagról. De még ez sem lenne baj, ha többi szám legalább azt a prosztó egyszerűséget hozná, mint egy I Wanna Be (In L.A.) vagy Miss Alissa. Talán csak a The Deuce-nál és a The Reverendnél (aminek a keverése elképesztően rossz) jött össze ez egyedül, minden más szám vagy baromi unalmas, vagy baromi jellegtelen, vagy egyszerűen kurva szar. Mintha egy masszív alkoholista zenész hosszú évek után két napig józan lenne, hogy egy évekkel ezelőtt aláírt stúdiószerződésnek eleget tegyen és kihányjon magából egy nagylemeznyi zenét.

Az Eagles of Death Metalban pont az a szórakoztató, hogy a gitárzenére kevésbé fogékony emberek is képesek felfogni, hogy ez bulizene, semmi több, arra lett kitalálva, hogy kivagyi férfiak és nők sakál részegen tapossák egymást valami szerencsétlen ember házibulijában. A Zipper Down azonban csak egy erőtlen semmi, egy kínos próbálkozás arra, hogy a világ legtúlértékeltebb vicczenekara úgy tegyen, mintha nem csak egy rockparódia lenne, hanem valami tényleg fontos produkció. Az Eagles of Death Metal egyáltalán nem fontos, nem meghatározó, csak szimplán szuperül lehet rá vadidegen emberekkel bulizni olyan állapotban, amikor már mindenki elengedte a büszkeségét, önbecsülését és már nem érdekli, ha holnap azon szégyenkezik, hogy a seggébe húzott fecskében ugrándozott a dohányzóasztalon. A Zipper Down egy pillanatig sem ilyen, még arra sem méltó, hogy egy korty sört igyon rá az ember. Kár, mert novemberben megint jönnek fellépni Budapestre, amire már minden jegyet eladtak. (sajó)

Larry Gus: I Need New Eyes (8/10)

Amikor Larry Gust leszerződtette a kultikus New York-i DFA lemezkiadó, azt hittem, hogy kész, ennyi volt, az LCD Soundsystemet, Rapture-t, Black Dice-t is megjelentető cégnél teljesen elfogyott a szufla. Már nem találnak helyieket, és muszáj volt egészen a görög Panagiotisz Melidiszhez kinyújtani a karjaikat, és valami miatt ott kellett kiadni a totálisan érdektelen, 2012-es ingyen letölthető Silent Congast, ami elvileg egy nagyon cseles, hangmintákból összepakolt lemez volt, de hát a kutyával együtt engem sem érdekelt. Úgyhogy Larry Gus második, DFA-nál megjelent albumát úgy indítottam el, hogy meh, ebből semmi jó nem fog kisülni úgysem, aztán a harmadik szám körül kellemesen csalódtam. Nem is, igazából már az elsőben, amikor a fura, zörgő-morgó alapokat és Melidisz kicsit vontatott énekét teljes erőből megszakított egy indiai (?) kántálás, ami jobban passzolt ide, mint Four Tet előző, kétszámos lemezére. És valahogy ez a Larry Gus lemez össze is passzol, tele van afrikai poliritmusokkal, hülye szintihangokkal, az egész egyszerre tök egyértelmű és nehezen meghatározható, vannak akik David Bowie-hoz hasonlítják, szerintem inkább David Byrne, legyen ez elég ajánlat. Tanulság annyi van, hogy nem szabad leírni senkit. (klág)

Blitzen Trapper: All Across This Land (7,5/10)

Az előző albuma hip-hopos kikacsingatásai után a Blitzen Trapper visszatért a gyökereihez, és az új lemezén vállaltan olyan akart lenni, mint a kamaszkori kedvenceik: a Replacements, az R.E.M. és az Uncle Tupelo. Nagyjából ehhez idomulnak a dalok témái is, amelyekben régi gimis szerelmekről, emlékezetes éjszakákról, és hasonlókról esik szó. A frontember, Eric Earley még a sok éve elhunyt apját is megörökítette a Cadillac Road című számban, aki valószínűleg egy nagyon magányos fickó volt, és aki egy poros amerikai kisvárosban robotolt egy telefontársaságnál, és még a város hanyatlása után is úgy érezte, hogy maradnia kell. Persze különösebb változásokat ez a gyökérkeresés sem hoz az éppen idén 15 éves zenekar életébe, de a Blitzen Trappernek nincs is szüksége erre, hiszen nagyon jól és hitelesen magukra találtak ebben a már-már karikatúra-szerűen amerikai folk-rock hangzásban. Szerintem Tom Petty is elismerően biccent egyet, amikor őket hallja. (kovács d.)

Chad Valley: Entirely New Blue (5/10)

Nagyon szeretném szeretni Chad Valley-t, de nem hagyja. Nagyon szerettem azokat a számokat, amiket 2010 környékén csinált, főleg azért, mert ő egy igazi tehetséges figurának tűnt a chillwave-robbanás többi szereplőjéhez képest, legalábbis a hangja neki volt a legjobb. A dalai jók voltak, pedig nagyjából egy sémán alapultak: Valley, eredeti nevén Hugo Manuel elkezdett énekelni az angyali hangján, aztán egy pillanatban mintha rálapátoltak volna három tonna szintetizátort és dobgépet, átváltott az egész súlyos szintipopba. Aztán jött 2012-ben az első albuma, a teljesen jellegtelen Young Hunger, most meg itt az Entirely New Blue, és azt veszem észre, hogy a régebbi számai mindent megtettek, hogy felhívják magukra a figyelmet (még az Eleven testek című romantikus zombifilm soundtrackjáért felelős embereknek is feltűnt egy), az új albumban, viszont minden annyira kényelmesen összesimul, hogy van kedvem elindítani a lemezt, de odafigyelni már nincs. (klág)

The World Is a Beautiful Place & I Am No Longer Afraid To Die: Harmlessness (8/10)

Mindenki aki már valaha nézett szomorú hangulatában gyerekkori videókat tudja, hogy milyen szar érzés. Olyankor nem mennek ki az ember fejéből az olyan gondolatok, mint hogy mi lett velem, hogy jutottam el idáig, mi történt ezzel a gyönyörű gyerekkel, akit épp nézek. Aztán persze jobb esetben rájövünk, hogy semmi baj nincs velünk. Ezzel, és ehhez hasonló érzékeny témákkal foglalkozik a jelenleg egyik legjobb emo/indie rock banda új albuma, a Harmlessness. Olyan, mintha A messzi dél vadjai vagy az Út a vadonba filmekhez írtak volna zenét, mindkettőhöz egy kicsit boldogabb befejezéssel. Pedig igazából semmiről nem beszél pozitívan, többször is az arcunkba tolja, hogy bizony meg fogunk halni, de cserébe segít elfogadni a gondolatot. Polaroidokat kapunk elveszett emberek életeiből, a sok énekes (és dalszövegíró) miatt több oldalról kapunk rálátást a depresszióra, de valahogy nem megy át az album egy órányi önsajnálatba, mindig ad valami kapaszkodót. Tökéletes zene egy esős vasárnap reggelre, vagy hosszú utakra. (ofner)

Girls Names: Arms Around a Vision (4,5/10)

Hiába panaszkodik arról Cathal Cully, a belfasti Girls Names frontembere, hogy a zenekarát a sajtóban mindenféle posztizé jelzőkkel illetik, és hiába védekezik azzal, hogy az új albumuk ezzel szemben tiszta 2015, szinte lehetetlen komolyan venni a kijelentéseit. Nosztalgiázni nem bűnös élvezet még 2015-ben sem, és tényleg semmi baj nem lenne azzal, ha elismerné, hogy a múltból és azokból a bizonyos posztizé dolgokból építkeznek immár több mint öt éve. De Cully nem nyugszik, pedig sem a zajos gitárzenét, sem a spanyolviaszt nem ők találták fel. Szó se róla, a megtalált hangzás a harmadik lemezükön is élvezetes, és biztos nagyon sok kísérletezgetés meg szöszmötölés rejlik mögötte, de eredetinek még jóindulattal sem lehet nevezni, és hát azt is be kell látni, hogy vannak, akik ezt azért lényegesen jobban csinálják. Például az A Place to Bury Strangers, akik a Girls Nameshez hasonlóan idén is kiadtak egy lemezt (egy ennél lényegesen jobbat), amivel hamarosan ismét Budapesten koncerteznek majd. (kovács d.)

Alpaca Sports: When You Need Me The Most  (8/10)

Mindig szükség lesz olyan együttesekre, mint a svéd Alpaca Sports, akik cukimuki hatvanas évekbeli popzenét játszanak úgy, ahogy a nyolcvanas évek skót popzenekarai játszottak, csak éppen 2015-ben csinálják. Tök fura, hogy a popzene általában az egész világon Katy Perry-szerű dolgokat jelent, holott a When You Need Me The Most az tényleg pop úgy, ahogy kellene: felhőtlen, ártalmatlan, tök könnyen dúdolható, elég magas színvonalon előadva. Ráadásul ez a minialbum 21 perc, szóval ne panaszkodjon senki. Maximum azért, hogy több Alpaca Sportsot akar hallgatni, de arra meg ott van a 2014-es albumuk, a Sealed With A Kiss. (klág)

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!