A középkor legfurább hobbija: négyen négyféle szöveget énekeltek egyszerre, más nyelven és közben hokiztak a hangokkal

Képzeljük el a következő tévéműsort:

1. Ül egy ember a stúdióban és valami nagyon komoly dologról beszél, nagyon komolyan.
2. Melléül egy elemző és elkezdi vele párhuzamosan magyarázni, miről is beszél az első ember.
3. Hogy ennyire se legyen érthető, miről beszélnek egyszerre, az elemző elkezd más nyelven beszélni.
4. Bejön még egy-vagy két standupos, ők is odaülnek és vidám történeteket mesélnek tetszőleges nyelven úgy, hogy közben a komolyan beszélő, meg az elemző is mondja a magáét.

Pedig a középkor egyik legnépszerűbb műfaja, a motetta pont erről szólt, ráadásul a 3-4 ember énekelt, természetesen más és más dallamot.

Lássuk hogyan nézett ez ki a motettánál.

1. A komolyan beszélő helyébe képzeljünk egy dalost, aki egy hagyományos gregorián dallamot énekel: jellemzően egy bibliai szöveget, vagy valami hasonlót. Ezt hívták tenornak, ami akkoriban még a nem a magas férfihangot jelölte. 
2. Mellé jön be a második szólam (a névadó motettus), amelyik a bibliai idézetet magyarázza. Ráadásul míg az előző természetesen latinul van, ez már az énekesek anyanyelvén, vagyis a műfaj születési helyén franciául. Hogy lehetett-e érteni egyszerre az idézetet és az ahhoz fűzött magyarázatot? Na ne hülyéskedjünk, természetesen nem. A zenetörténészek azt feltételezik, hogy azért találták ki, hogy egy kis társaság magának énekelje, akár többször is, így elmélyedhessen a kívülálló fülének érthetetlen szövegek jelentésében.
3. Persze ez az elmélyülés többnyire kamu, a lényeg az volt, hogy jól szólt együtt a két szólam. Így aztán idővel befolyt a harmadik, sőt olykor negyedik szólam is, természetesen harmadik vagy negyedik féle szöveggel. Ezeknek már végképp nem sok közük volt a vallásos témához, simán lehettek vidám szerelmes dalocskák is.

Ennyi, kész a motetta! Az eredetileg egyházi énekből amolyan hobbi lett: az emberek összejöttek 3-an 4-en és nem kártyáztak vagy szidták a politikusokat, hanem motettákat énekeltek. Na jó a politikusokat motettákban is lehetett szidni (lásd a keretest).

A műfaj eredetileg már a Notre Dame-i iskolában megjelent valamikor az 1200-as években, akkor még csak a bibliai téma és annak magyarázat alkotta. Aztán amikor be-be szivárogtak a világi dallamok, és tényleg semmit nem lehetett érteni belőle, akkor egyszer csak betelt a pohár, és 1275-ben kitiltották őket a templomokból.

A legutóbbi posztban, ahol egy csomó mókás idézet szerepelt arról, hogy már a középkori hallgatókat is idegesítette a kortárs zene, a legtöbb felháborodást épp a motetta váltotta ki. Ezen panaszkodik Liége-i Jakab korabeli zeneesztéta is, hogy a modernek zenéje ugrál, vonít és a szöveg teljesen érthetetlen.

A vicces az, hogy a motetta pont olyan lehetett, mint egy mostani

Ugyanis az egy dolog, hogy a hagyományos kultúra képviselőit felháborította, de Johannes de Grocheio, szintén korabeli zeneesztéta (elképesztő, hogy már akkor is milyen sokan voltak) szerint a széles tömegek se szerették, mert nem értették a finomságait. Persze aztán hatalmas karriert futott be a stílus, mint oly sok szubkultúrából indult divatirányzat.

A dalokat legtöbbször csak úgy hozzácsapták a méltósággal énekelt lassú tenorhoz, de voltak nagy mesterek, akik odafigyeltek a szövegre. Ilyen volt a falevélen keresztül fiatal lányokat csókolgató Guillaume de Machaut, aki nem véletlenül lett nem csak a francia zenének, hanem a francia irodalomnak is kiemelkedő alakja.

Úgy írta a motetta-dalszövegeket, hogy azok legtöbbször kicsit ironikusan összekacsintottak a bibliai szöveggel. Gülke írja, hogy például, ahol a Miatyánkból azt az idézet énekli az egyik szólam, hogy

legyen meg a te akaratod,

ott egy olyan szerelmes dalt énekel a másik, amely

És ez csak egy példa a számtalan közül (itt egy hosszú lejátszási lista). Elképesztő, hogy pont azoknak a verseknek volt egy plusz dimenziója, amelynek az elsődleges jelentését is alig lehetett érteni. Ez a jelentések közötti rejtett „rímek” ráadásul gyakran nem merültek ki ennyiben, hanem bonyolult szövevényt alkottak, amely olykor egészen komoly plusz tartalmat is hordoztak. Például középkori okult misztikát (kösz a tippet Tomás!), de ez már annyira messze vezetne, hogy ne is mélyedjünk bele.

Már csak azért se, mert a legtöbb előadónak nem is volt annyira fontos a szöveg. Sőt az ének sem: simán cserélgettek egy-egy szólamot – vagy akár az összeset – énekről hangszerre, az senkit nem zavart. 

Mondjuk mintha most bejelentenék egy Tankcsapda-koncert elején, hogy

hahó emberek, Lukács Laci bácsi ma nem énekel, de mindenki nyugodjon le, itt egy oboaművész, aki az összes énektémát eljátssza önöknek. Mindhalálig rock and roll!

Ha minden jól megy, a jövő héten különös találmányokkal folytatjuk zenetörténeti kalandozásunkat, tartsatok velünk akkor is: kövessétek a Múltcore-t a Facebookon.