A rocksztár, aki lenyelte Mick Jaggert

Rögtön az elején el kell mondanom, nem vagyok Dave Gahan feltétel nélküli rajongója. Mint szinte minden korombelinek, természetesen nekem is megvolt a magam sötét, elektronikus korszaka, tiniként ott voltam az első budapesti koncertjükön is. Később mégis megváltásként tekintettem a Songs of Faith and Devotion albumra, amin a rock irányába nyitott a DM, ezt akkor rajtuk kívül szinte senki nem mert meglépni. Érdekes, hogy ugyanezt az utat fordítva járva érkezett hasonló ponthoz a Cult is, ők az indiános, csörgővel térdcsapkodós rockba merték bevezetni az elektronikát, így alkotva meg egyik kedvenc lemezemet. A crossover, a stílusok egybemosásának szülei ők nekem.

A rockos irány maradt, ám a következő két évtizedben kapcsolatom a Depeche Mode-dal nagyjából kimerült a négyévente érkező lemezek slágerlistás dalaiban. Hiába az egyik legtehetségesebb dalszerző Martin Gore, az, ami az ő fejében áll össze, túlságosan rátelepedett már a zenekarra. Ez önmagában nem baj, ezt a zenét, ezeket a fordulatokat imádják a rajongóik világszerte, de Dave Gahannak a 2003-as szólólemeze után már szűk lett ez az ösvény, ahogyan ő fogalmazott:

a dalszerzés kinyitott előttem egy ajtót, amit aztán sosem tudtam teljesen becsukni.

Dalszerzői karrierjének legújabb állomása a Soulsaversszel készített második lemeze, az Angels & Ghosts. De milyen ez az  új ház, ahol mindez történik? 

A Soulsavers egy zajos, visszhangos, lebegő gitárokra építkező, gospel kórussal vastagon megtámogatott játszótér, ahol Dave Gahan próbálgathatja dalszerzői képességeit, hogy kitalálja, mit csináljon pályafutása következő évtizedeiben.

A lemezen 9 dal van, amik nagyrésze simán lehetne egy low budget Tarantino westernfilm zenéje. Jó példája ennek az első két dal, a Shine és főleg a You Owe Me. Ez a két dal mutatja meg, mit érdemes átmenteni a DM-ból, és merre érdemes indulnia az énekesnek.

Gahan nem tudta teljesen kiűzni a fejéből az oda az elmúlt 40 évben magát befészkelő Martin Gore-t, így a DM-rajongók örömére és az én sajnálatomra néhány dal simán rákerülhetne egy random DM-lemezre is, és ezek a dalok az album gyenge pontjai.

A többi dal mellett hervatag az All of This and Nothing, az ezt követő One Thing pedig kimondottan mesterkélt, szépelgő és maníros, közhelyes megoldásokkal.

Ilyen dal Lately is, ahol hiába az új hangszerelés, a lebegő gitár, a mexikói fúvoshangzás, nem voltak elég merészek kidobni alóla a nagyzenekart. Pedig az olyan dalok mutatják, mint a Last Time vagy a My sun, hogy ezekben a balladákban igenis van annyi erő, hogy sablonos hangszerelési megoldások nélkül is katartikus magasságokba emeljenek.

Ezt támasztja alá, hogy a dalok élőben sokkal erősebbek. A lemezbemutató mini koncertsorozatának első előadásán láthatjuk, a Jazzmasteren játszó gitáros, Richard Warren milyen bámulatos dolgokat művel, és mennyire tökéletesen illik Dave Gahanra a Rocksztár szerep. Minden térdrogyasztó, karlengető gesztusa egyszerre belülről jövő mégis pozőr tisztelgés Mick Jagger előtt. Egy kezemen meg tudnám számolni, kiknek sikerül hitelesen ezt eljátszani, a magyar előadók közül is talán csak Legát Tibornak. (bakró-nagy)

Ezeket hallgattuk még a héten

The Chills: Silver Bullets (8,5/10)

19 évvel az 1996-os Sunburnt után ismét nagylemezzel jelentkezett a Chills, az új-zélandi gitárzenekarok (aka: kiwipop-mozgalom) egyik legnagyobbika. A csapatot vezető Martin Phillipps ezt követően csúnyán megcsúszott: a kilencvenes évek második felére elhatalmasodott a depressziója, amit eleinte még kedélyjavítókkal kezelt, később viszont a drogok felé fordult. Elszigetelt országként azonban Új-Zélandon szinte lehetetlen heroinhoz jutni, ezért morfin-szulfát tablettákból nyert ki vénába fecskendezhető, heroin-szerű anyagot, és eleinte nagyon élvezte, hogy hozzá hasonlóan problémás, ám lenyűgöző embereket ismerhet meg az anyagozás által. Az egyik junkie-val össze is költözött, együtt lőtték magukat nap mint nap, ám a fickó elfelejtette vele közölni, hogy egyébként hepatitis C-je van, amit így aztán ő is elkapott. A kezelés eleinte működni látszott, ám amikor abbahagyták, a vírusok száma ismét megszaporodott a szervezetében. Phillipps a betegség szövődményeként jelenleg májzsugorral küzd, ahonnan már csak egy lépés a májrák, mint mondja, és közben pontosan tudja, hogy ehhez a hosszú évek állandó italozása is alaposan hozzájárult. A most megjelent Silver Bullets is egy ilyen rengeteget szenvedett ember különösen szép és őszinte, mindenféle maníroktól mentes munkája, ami még véletlenül sem szeretne többnek látszani, mint ami. “Ha még tíz év múlva is itt leszek, akkor egy nagyon szerencsés fickó vagyok” – mondta majdnem egy éve a Guardiannek. Hajrá, Martin, veled vagyunk! (kovács d.)

Puma Danger: Sun Pitcher (9/10)

Mi sem bizonyítja jobban, hogy nagyon megy már itthon is a psych és a garázsrock, hogy egyre-másra jönnek a figyelemreméltó megjelenések, ilyen a budapesti Puma Danger is. Az album alapján a zenekar akár a magyar Black Box Revelation is lehetne mert baromi jól kombinálják a mai pszichedelikus rockra jellemző véglegetekig elhúzott, delayelt csúszásokat az egy-egy számban előtérbe kerülő masszívabb gitártémákkal. A Fuzz például olyan, mintha egy stoner banda próbálna Crampst játszani, a Sicily a legelső Horrors-albumot kicsit a Wytches stílusában, a Desert Creatures refrénje pedig akár egy britpop együttes is lehetne, akik eltévedtek a sivatagban.

A Sun Pitcher jó vaskos, több mint 40 perces lemez és ugyan tényleg könnyű itt-ott felfedezni kortárs nyugati hasonlóságot, de azok érezhetőek inkább hatások, mintsem konkrét nyúlások. Inkább arról van szó, hogy a Puma Danger fogta az elmúlt 15 év psych, garázs- és stoner rock zenéjét és abból a számukra legtesthezállóbb elemekből összeraktam egy remek albumot. Ráadásul az olyan számok, mint az Ode To Naivite vagy a Planetary Motion azt is előrvetítik, hogy még rengeteg ötlet lehet a zenekarban és nagyon jó érzékkel nyúlnak a dalszerzéshez. A kritika legépelése előtti estén meg is néztem őket élőben és tényleg érdemes lesz odafigyelni rájuk, mert már egész szép kis közönség előtt játszottak. (sajó)

Escort: Animal Nature (5/10)

Szegény Escort két szék között a pad alá esett, ők már a Get Lucky előtt Get Lucky-szerű számokat játszottak, csak akkor még nem sokan voltak vevőek rá, nyilván most meg mindenki azzal fogja megvádolni őket, hogy kopizzák a Daft Punkot. Pedig az Escort 2006 környékén tényleg egy baromi fasza diszkó-revival együttes volt, volt legalább három bomba számuk (sorban: Starlight, All Through The Night, A Bright New Life), aztán a 2011-es albumukra valahogy kevésbé voltak érdekesek. Lehet, hogy azért, mert az első, Escort című lemezükre ugyanezek a számok kerültek, pár töltelékkel. A második albumra meg ugyanezt a sztilót meghagyták, zenekarral előadott, igényes diszkómuzsika, kicsit dívás vokálokkal, amit egyáltalán nem pejoratívan fogalmazok, egyszerűen tényleg azt játszanak. De valahogy már kevésbé érdekes, pedig én élek-halok az ilyesmiért. A lemez mellé adott remixválogatás (rajta olyanok, mint a Tiger & Woods, Little Boots, meg Morgan Geist) valahogy sokkal vagányabbak és változatosabbak, mint az eredeti számok. (klág)

Roots Manuva: Bleeds (2/10)

Hol van már az az időszak, amikor Roots Manuva brit hiphop egyik úttörője volt és a Witness-szel örökre beírta magát a nemzetközi raptörténelembe? Az azóta eltelt kb. 15 év felnőtt az a generáció, aki simán tudja már azt, amit Roots Manuva, sőt, már rég továbbléptek. Ezért 2015-ben nem csoda, hogy Roots Manuva amolyan kiégett veteránként kutyázik mindent a mai világgal kapcsolatban, miközben elfelejt dalokat írni. Pár helyen érezni, hogy megpróbálkozik a juke/footwork vonallal, de nem igazán tudta a saját stílusához igazítani, a többi szám alapjai meg egyszerűen laposak.A Me Up! refrénjére meg egyszerűen nincs magyarázat. Lapozzunk, van ezer sokkal érdekesebb rapper Angliában. (sajó)

Young Galaxy: Falsework (7/10)

A Young Galaxy egy halál unalmas kanadai indie rock együttes volt csak a 2000-es évek közepén, amikor egyszer úgy döntöttek, hogy elküldik a dalaikat Dan Lissvik svéd producernek (Studio, Taken By Trees, ezer más dolog), aki a kicsit pszichedelikus-gitárzúzós zenéjüket átkonvertálta sivatagi elektropoppá. Így született meg a 2011-es Shapeshifting című szuper lemez, aztán a Young Galaxy-nek bejött a váltás, egyre jobban elektronikusabb lett a zenéjük, a mostani Falseworkben már gitárok is alig vannak. Najó, ez erős túlzás, vannak bőven, de csak kábé úgy, mint a 2008 körüli svéd baleári popben, csak sorvezetőnek meg színezésnek. Szóval ha valakinek bejön az, ha dubosabb elektropopra egy szokásosnál markánsabb hangú csaj énekel, akkor melegen ajánlom a Young Galaxy-t, mondjuk hogy miért ragaszkodnak ahhoz, hogy mindig körbelőjék a nyarat a lemezmegjelenéseikkel, azt nem tudom. (klág)

Afroman: The N-Word EP (1/10)

Igazából fogalmam sincs mit vártam attól a csávótól, aki a világ legprimitívebb szmóker himnuszával lett ismert. Az EP pont annyi, amit a címe sugall, az n betűs szóról négy elképesztően közhelyes, leginkább egy béna zenével megtámogatott béna slam poetryre hasonlító szám plusz pár értelmetlen skit. Nem tudom eldönteni, hogy ehhez nem vagyok egy alga szintjére tépve vagy egyszerűen csak egy óvodás gondolatait hallgattam végig. (sajó)

Martin Courtney: Many Moons (7/10)

A Real Estate énekese és fő dalszerzője, Martin Courtney egy rendkívül rokonszenves pasas – ahogy egyébként a zenekara többi tagja is. Amíg Matt Mondanile gitáros a Ducktails nevű projektjével, a basszusgitáros, Alex Bleeker pedig a Freaks nevű formációjával volt elfoglalva, addig ő is kiadott egy saját lemezt. A Many Moonsban az a legjobb, hogy tényleg nagyon szépen tükrözi az alkotója lelkét. Mert Courtney egyébként egy olyan csávó, aki néhány éve elvette a feleségét, és azóta kertvárosi otthonról, nagy udvarról, közös gyerekekről és saját kutyáról álmodozik. A Stereogumnak tavaly beszélt arról, hogy már kicsit szabadulna New Yorkból, mert bár nagyon tetszik neki a gondolat, hogy minden, ami menő, csupán karnyújtásnyira van tőle, de sokszor inkább hátrahagyná végre a nagyvárost, hiszen sem ő, sem a csaja nem olyan kimozdulós, inkább otthonülősek lettek mindketten. Szóval van egy ilyen fickó, aki vállaltan agyonidealizálja a kertvárosi létet, miközben egyelőre nem meri meglépni, hogy csendesebb helyre költözzön, mert attól fél, hogy túlságosan távol kerülne a barátaitól, vagy egyszerűen csak elunná magát, és visszavágyakozna a már megszokott nyüzsgésbe. Ehelyett valószínűleg inkább a saját fejében építette meg ezt kertvárosi otthont, aminek, gondolom, a verandájára, egy kényelmes székbe képzeli magát, a kutyáját simogatva, véginézve az udvaron szaladgáló gyerekein, aztán (szintén a megálmodott  verandán) gitárt ragad, és megírja ezeket az elképesztően megnyugtató dalokat, amik aztán felkerülnek egy ilyen, nem-képzeletbeli lemezre. (kovács d.)

Cheatahs: Mythologies (4/10)

Van az a pont az ilyen shoegaze/noise rock zenekaroknál, ahol már tök mindegy milyen dalt írnak, úgyis annyira szétcseszik mindenféle effektekkel, hogy az egész album egybefolyik. Pont ilyen a Cheatahs második lemeze,az egybefüggő zajon kívül nagyon semmi említésre méltót nem lehet belőle kiemelni, mert annyira semmilyen az egész. A végén mintha lett volna pár izgalmasabb megoldás, de minden hétre jut hasonló hangzású együttes, ez semmivel sem több. (sajó)