Metálhörgés még nem volt ilyen magával ragadó

Kritika Grimes új, Art Angels című lemezéről

A kanadai Grimes negyedik albuma egyszerre internetzene és meta-pop, bár az Elbow frontembere talán jobban meglepett minket – igaz, ő nem a dalaival, hanem az állával. A hét lemezében írunk még szatirikus páneurópai popzenéről, egy többszáz emaillel induló kollaborációról, valamint dugóba keveredett szinglikről és részegen egymásba karoló egyetemistákról is.

Grimes, azaz Claire Boucher zenéje mindig is a pop és az experimentál közti hajszálvékony vonalon mozgott: az egyik oldalról nézve tök előremutató volt, amit csinált, és a másikról is teljesen vállalhatónak tűnt. Nem volt ez szándékos; véletlenül derült ki, hogy a low-end, házilag barkácsolt, szintetizátoros alapokhoz mennyire jól passzol Claire hol angyali, hol démoni énekhangja. Nem volt ebben ars poetica se: ő és a barátai hasonló kütyükkel készítettek zenét, és Claire ezekből hozta ki a maximumot.

A korlátozott eszköztár nem ártott a zenéjének. Már a korai számai között is voltak egész jók, de mire a 2012-es nagylemez, a Visions megjelent a 4AD-nél, Claire már tudta, hogy bánjon a hangjával és a felszerelésével. A Visions lett a modern popzene Rorschach-tesztje, amibe mindenki azt látott bele, amit akart. Elsőre egy jellegtelen, kicsit szirupos elektropop-lemeznek hat. Csak később tűnik fel, mi minden van a furcsa breakbeatek, a cukorédes szoprán, a sok szintis futam és a szanaszét visszhangosított vokálok alatt. Ez lehet egy furcsa ritmusú bassline, a középkori zenéket idéző kórusok, vagy a kilencvenes évek trance-hatásai. Ismerős kis zenei mikrokörnyezetek, amikben mindig történik valami kiszámíthatatlan.

Internet music; gyűjtőnéven így hívják azoknak a fiatal producereknek a munkáit, akik nem az MTV-ből és a rádiókból ismerték meg a zenét, hanem a Myspace-ről, a Youtube-ról, a Bandcampről meg a zeneblogokról. Egyszerre zúdult rájuk 100 év rögzítettzene-története, és szabadon csemegézhettek belőle. Ez a sok-sok inspirációs forrás a popzenében kimondottan jól érvényesülhet. Grimes zenéje az internet music iskolapéldája: rengeteg hatás kavarog benne, mégis lecsupaszította ezeket az egységes, saját hangzásig.

Aztán amikor az Oblivion videoklipjét felkapta a Youtube, rövidesen húszmillióan ismerték meg Grimes nevét. Az új lemezbemutatóra már a Dior reklámarcaként érkezett. Popsztár lett, semmi kétség.

Ennyit ér

12115731 975356752506289 9179750222676985953 n

Index: 8,7/10

NME: 4/5

The A.V. Club: A-

NOW Magazine: 5/5

Az Art Angels, hiába nyit egyértelműen a populárisabb hangzás felé, valójában mérföldekre van az MTV-kompatibilis rágógumizenétől. Persze, pop, de inkább meta-pop, amiben keveredik a kísérleti zene, az elektro, a japán animék betétdalai, a house, az R&B-s vokálok, és a gitárriffek (welcome). De a fő összetevő még mindig Claire énekhangja, ami valóban különleges, és remekül bánik vele - mármint úgy értve, hogy hangszerként használja. Hol infantilisen vinnyog, hol ártatlanul dalol, hol boszorkányosan suttog; máskor templomi kórust vagy rajzfilmes betétdalt imitál vele.

A nyitány olyan, mintha egy mesefilm intrója lenne a sok vonóssal és klasszikus hangszerekkel, hogy aztán borzongató véget érjen; ez a hangulatváltás már a Visions dalaiban is ott volt. A Disney-hangulat a Californiában él tovább, ami maga a tömény idealizmus, mintha a Lean On indiánmesékhez készített remixe lenne. A SCREAM-ben tűnik fel a legvalószínűtlenebb kollaborátor, egy Aristophanes nevű fiatal tajvani rapper (Sajó: "Ennél douchebagebb művésznév nem létezhet"); Claire csak a sikoltozásával egészíti ki a dalt. Az albumhoz ez volt az egyik, korábban megjelent single; utána már érthető volt, hogy Claire miért kérdezősködött a Tumblren metálhörgést oktató videók után.

Az eddigi Grimes-lemezeken a gitártépés ismeretlen fogalom volt, de az Art Angelsen magától illő természetességgel passzol a képbe. Az elborultabb számok eddig is azért működtek, mert az énekhang lágysága még a legbizarrabb alapokat is ellensúlyozta. Valószínűleg emiatt a mechanizmus miatt működik a Flesh without Blood a túlszaturált, neobarokk videoklipjével, amiben minden van az animés infantilizmustól a torzított riffekig, de annyira szerteágazó, hogy idő kell, míg helyükre kattannak a részletek. A Belly of the Beat önfeledt elektropopjából viszont már hiányozna is a gitár és a csörgődob, mert ezek mentik meg a szentimentalizmustól.

Ezek a megoldások tartják egyensúlyban a számokat. A Kill v. Maim elején Claire dalolása tök váratlanul csap át mordulásszerű torokhangba, majd tér vissza a normál hangnemhez; az ilyen szokatlan, de feledhetetlen apróságok teszik figyelemre méltóvá Grimes zenéjét. A háttérben viszont ott dübörögnek az ismerős breakek és kántálások, amik már a Circumambientben is ütöttek. Hiába minden újítás, színpompa és felhasznált poppanel, a saját hang az jelen van, összetéveszthetetlenül. Ennek a balansznak köszönhetően marad emészthető még a ragacsosság is; ezért nem lehet belekötni a címadó szám totális eufóriájába, se abba, hogy az Easily akár egy All Saints-szám is lehetne.

Ha van a lemeznek gyenge pontja, akkor az a Pin, illetve a demóként már korábban bemutatott Realiti; ezekkel a számokkal sincs komoly baj, csak túlhaladottnak tűnnek a többihez képest. A World Princess part II, hiába kezd kommersz eurotrance-sablonokkal, a szám közepe felé egy hangnemváltás hirtelen kibillent a túltolt kommerszből, és szépen felvezet a lemez egyik legjobb számára. A Venus Fly-ban Janelle Monáe is énekel, de nem ő az egyetlen extra: van itt minden az elképesztő, rave-eket idéző breakbeattől a kísérteties, visszhangosított háttérvokálokig, vagy a zsebrádióval erősített elektromos gitárig. Aztán az egész katyvasz a lehető legtermészetesebben csap át ír népzenébe a szám közepén, majd vissza dance-be; az ilyen trükköket csak kevesen tudják jól megcsinálni.

Az Art Angelsre három évet kellett várni. Claire a Visions után egy majdnem kész nagylemezt a kukába vágott, mert túl depresszívnek találta; való igaz, a Realiti tényleg nem az a szám, amivel turnézni lehet. Az Art Angels sokkal színesebb, mozgalmasabb, zajosabb popprodukció, mint az intimebb, személyesebb Visions - nem annyira agyas, de sokkal magával ragadóbb. A lényeg, hogy Grimes még mindig ugyanazon a hajszálvékony pop-experimentál vonalon egyensúlyozik, mint eddig, de már sokkal ügyesebben. (hegyeshalmi)

Ezeket hallgattuk még a héten

Guy Garvey: Courting The Squall (6,5/10)

600x600xguy garvey hb 160915.jpg-large.pagespeed.ic .HR2zqXcJ-Q

Az Elbow frontembere nem csak egy baromi szimpatikus pasas egyedi és nagyon kellemes orgánummal, de még az amúgy konzervatív ízlése is elég közel áll hozzám, úgyhogy rendszeresen bele szoktam hallgatni a BBC 6-en a műsorába (Guy Garvey's Finest Hour). És hát 25 évet húzott le ugyanazzal az együttessel, úgyhogy mindezek után nyilván nem vártam semmi forradalmit az első szólóalbumától. A Courting The Squall-lal egyáltalán nem az a bajom, hogy tökre olyan, mint bármelyik Elbow-lemez. Hanem az, hogy a különbség és a szólólemez-koncepciója leginkább abban merül ki, hogy a hangszerelés, a zenei aláfestés minimalistább, a tempó pedig még az Elbow-hoz képest is lassabb, persze értem én, hogy azért, hogy így teljesen Garvey személyisége és hangja lehessen a középpontban. Csak hát a dalok nem lettek annyival jobbak, Garvey pedig minden rokonszenvem ellenére nem annyira izgalmas előadó, mint amennyivel a hangzás kidolgozatlanabbra, laposabbra és szürkébbre sikerült. Nem, egyáltalán nem rosszak ezek a számok, különösen mondjuk a címadó dal, de Garvey debütáló albuma egyértelműen kevesebb és unalmasabb, mint például a bandája tavalyi szólólemeze, a remek The Take Off and Landing of Everything. Igazából ami a leginkább meglepő volt nekem a Courting The Squall-ban, az a borító, pontosabban az, hogy Garveynak profilból tényleg ekkora álla van. (panyi)

The Chap: The Show Must Go (8/10)

A The Chap a kedvenc olyan zenekarom, amit nagyon kevesen szeretnek, nem azért mondom, hogy ez valami nagy személyes dicsőségem, inkább szomorú vagyok, hogy szélesebb közönség nem kapott rá a szatirikus páneurópai popjukra. Kraftwerk, Pulp, Brainiac, nekem ilyenek jutnak eszembe róluk, főleg a középső száraz és jó megfigyeléseken alapuló humora. Pontosan olyan zenét játszanak, amin ugyanannyira lehet táncolni, mint gondolkodni, ráadásul van a tagok között egy görög és egy német is, ami pont kapóra jön akkor, ha éppen egy naprakész politikai lemezt akarnak írni. Mert a The Show Must Go az, egy dühös, zajos közérzet-lemez, de nem menekültekről meg kerítésekről meg IMF-hitelekről szól, hanem azokról a balfasz emberekről, akik elhiszik, hogy csudaklassz jólétben élnek, pedig belül azért tátong az üresség. Elég csak a számcímeket megnézni: Joy In Depression, Student Experience, Charitable Action. Ehhez hozzá kell képzelni, hogy egy Johannes Von Weizsäcker nevű csávó szaval hozzá tökéletes angolsággal, miközben valaki zajok alapján épp kibelez egy gitárt. Csodálatos muzsika, mondjuk hallgatni nem annyira könnyű, mint az előző három The Chap-lemezt. (klág)

EL VY: Return To The Moon (7,5/10)

El-VY-Return-to-the-Moon-Artwork

Nekünk, magyaroknak Matt Berningert utoljára a 2011-es Szigeten volt a legkönnyebb elcsípnünk, amikor a National élén állt a Nagyszínpadra, Brent Knopfot pedig három évvel korábban, egy külföldi fesztiválon láttam a Menomena nevű zenekarával, és azonnal el is könyveltem őket a fehér TV On The Radiónak. A két zenész akkor néhány éve már ismerte egymást, zenekaraik ugyanis együtt turnéztak, a közös bulik és padlónalvások pedig olyan jól összehozták a két bagázst, hogy nem is az EL VY az első kollaborációjuk, a National nagyszerű dobosa, Bryan Devendorf ugyanis idén már kiadott egy erősen trip-szerű albumot egy másik Menomena-taggal, Danny Seimmel – amiről írtunk is korábban. Az EL VY egyébként úgy startolt, hogy Berninger megkérte Knopfot, hogy ha van bármilyen felhasználatlan zenei ötlete, akkor azt küldje el neki bátran. Egy hónappal később több mint 300 különböző felvétel fogadta az emailfiókjában, amelyekhez aztán a zenekara turnéja alatt írt dalszövegeket. Többnyire buszokon, repülőn, hotelszobákban, és egy kertjében felállított sátorban. A National-frontember az NME-nek el is mondta, hogy ez eddigi pályája legszemélyesebb munkája, ehhez ásott a legmélyebbre a saját múltjában, hogy megértse ki is ő valójában. Így is kell hallgatni. (kovács d.) 

Kate Boy: One (6/10)

A svéd Kate Boy pontosan olyan, mintha a Knife-ban Karin Dreijer eldöntené, hogy elég volt az evolúcióról szóló operákból, meg a másfél órás zajos konceptlemezekből, és elkezdene olyan popdalokat írni, amiket el lehet adni filmeknek meg reklámoknak. Ez még egyszer jól is működik, a két évvel ezelőtti Northern Lights című daluk egy igazi szörnyeteg volt, olyan tökéletes szám, ami Svédország első exportcikke, befért volt az Euróvízióra és bármilyen menőbb elektropop playlistre is. Csak a Kate Boy képessége itt meg is állt, és kizárólag csak ilyen dalokat tudnak írni. Ami annyira nem tragédia, csak egy lemezre már sok a jóból, a One egy nagy masszává áll össze, amiből a puttyogások, basszusok, és az eredetileg ausztrál Kate Akhurst tényleg Dreijer-szerű hangja néha kiemelkedik, csak sajnos túl ritkán. Meg őszintén szólva egyik számuk sem annyira bomba, mint a Northern Lights. (klág)

Kelemen Kabátban: Szívdöglesztő (6,5/10)

Egészen furcsa jelenség a hazai könnyűzenében a Kelemen Kabátban. Először teljesen egyértelmű volt, hogy csak a kelleténél jobban sikerült viccről van szó, aztán később egy feleslegesen hosszú elhúzott poénról. Aztán kezdett gyanús lenni, hogy ezt így valakik tök komolyan gondolják, végül eljutottunk oda a Maradjatok gyerekekkel, hogy a Kelemen Kabátban abszolút indokolt jelenség itthon. Nem túl hálás dolog bevallottan tömegízlést célzó popzenét csinálni,Magyarországon ráadásul ez nem is nagyon megy a legtöbbeknek. A Kelemen Kabátban viszont zeneileg tisztában van azzal, hogyan lehet megtalálni a középutat a Class FM és a Petőfi Rádió között úgy, hogy közben végig megválaszolatlanul hagyják azt a kérdést az új lemezükkel, hogy ez most halál komoly vagy csak egy vicc? Ez a jó benne, hogy a hallgatótól függ hogyan értelmezi a szándékosan (?) rém bugyuta dalszövegeket, ha egyáltalán érdekli és nem elégszik meg a kortárs EDM-hez igazodó trap és drum and bass őrülettel. Én soha sem voltam a guilty pleasure zenehallgatás híve és a lakossági popzene is távol áll tőlem, így a Szívdöglesztő nem nekem szól. A 40 felé közelítő szinglinek, aki ezzel a zenével motiválja magát reggel a dugóban araszolva? A kisgyerekeknek, akik meglepődnek azon, hogy felfogják a felnőttek zenéjének szövegét? Az összeölelkezve. részegen egy regionális fesztiválon kiabáló egyetemistáknak? Azt majd az idő és az internet eldönti. (sajó)

15%

Edith Eva Eger A döntés

3999 Ft
3400 Ft
15%

Pan-dji Vádirat

3499 Ft
2975 Ft