A hét lemeze: Orbán népe

Egészen impozáns méretűre sikerült a mostani hét lemeze, egy rakás friss és érdekes albumot vettünk elő. Most egy magyar projekt kiadványára figyeltünk fel leginkább, a négy punkzenekart tömörítő Orbán népe nevű albumot, ami az egyik legdühösebb zenei alkotás a mai magyar kormánnyal kapcsolatban. Rajtuk kívül meghallgattuk Kurt Cobain posztumusz szólóját és a New York-i queer hop egyik úttörőjét Le1f-et. De itt még nincs vége, lesz még a hülye nevű producerek versenyében előkelő helyezésre esélyes DJ Paypal, magyar delta blues és a bekategorizálhatatlan James Ferraro. Az igazi nagy robbanás viszont csak most jön: végigmentünk Justin Bieber albumán és egyszerűen imádtuk. Egy részét. Nem viccelünk.

Magyarországon a punknak nagy hagyománya van, sőt, talán nem erős kijelentés az sem, hogy ez volt az utolsó olyan műfaj a magyar zenetörténetben, amit a magyar zenészek a saját képükre tudtak formálni és az angol monokróm gyárvárosok rohadására még rátettek egy lapáttal abból a a sajátos hangulatból, ami Tarr Béla filmjeit is átitatja. Ez pedig egy megvezetett és hazugságokkal külső szemlélő számára akár összetartottnak is tűnő nemzet kiábrándultságából táplálkozó elkeseredettség és kiábrándultság, annak a felismerése, hogy egy erkölcsileg szétrohadt, velejéig romlott és megbukott rendszer tehetetlen robotjai váltak az egykor reménykedő emberekből. Tarr Béla azonban már nem forgat több filmet, és a mai punkkal is annyira van jelen a párhuzam, hogy a négy zenekart tömörítő Orbán Népe lemez első zenekara, a Norms Tarr Béla filmjeinek zeneszerzőjétől Víg Mihálytól idéz. 

A punk Magyarországon a nyolcvanas években a keserűség és a kilátástalanság szócsöve volt. A dalszövegek hűen reprezentálták azt a fajta frusztráltságot, ami az akkori fiatalság borús mindennapjainak szerves része volt. A kilencvenes évek ezzel szemben - talán pont azért  mert nem igazán értették, hogy mi történik a rendszerváltást követően - arról szólt, hogy megjelentek és nagy népszerűségre tettek szert az olyan zenekarok, akik vicceskedtek és mivel amúgy is a konstruktív rendszerkritika sikeresen feloldódott a kannásborban, így egy időre kicsit funkciótlanná és felhigulttá vált. Azonban a kétezres évek vége felé a punk újra elkezdett visszakanyarodni a gyökereihez. Újra felbukkantak zenekarok, akik már szartak arra, hogy valamelyik nagy ruhacég által szponzorált turnén nagy turnébuszokban utazzanak és olyan dolgokról énekeljenek, mint például a lányok kergetése a tengerparton, a gördeszka boltok polcainak kínálata, vagy a sarki fagyizó.

A punk újra frusztrált, zajos, kényelmetlen rétegzenévé és kiváltsággá vált.

Orbán népe

Ekkor jelentek meg Magyarországon is újra olyan zenekarok, akik a zenét visszavitték a természetes környezetébe, azaz az olyan kis helyekre, ahol a koncertek alapokról szólnak, az ének túl van vezérelve. Ha úgy tetszik a punk egy időre meglógott, de fülön csípték és hazavitték oda ahova való és ehhez kiváló alapot szolgáltatott, hogy addigra kristálytisztán látható volt, hogy a rendszerváltás, valódi változást nem hozott és ami van azt a leginkább úgy lehetne jellemezni, ahogy egy vendéglátós ismerősöm jellemezte a forró csoki és a kakaó közötti különbséget: ugyanaz a szar csak még szarabb! Ennél találóbb hasonlat nincs egy olyan rendszerben, ami a kommunista diktatúra legsötétebb jegyeit hordozza, csak zabálhatóvá teszi azzal, hogy a szar nemzeti színű cukormázzal van leöntve. 

Az Orbán népe négy zenekara is már ennek a mozgalomnak és kiábrándult társadalomnak a szerves része és hangja. A lemezen az amúgy is erős párhuzamot a hőskorszakkal az is alátámasztja, hogy mindegyik zenekar előad egy feldolgozást is. A sort a Norms nyitja a már említett találó Víg Mihály interjúrészlettel, majd belecsapnak kaotikus ám mégis végig lüktető, lendületes kényelmetlen zajorgiájukba, amit követ a Rákosi pusztai nihilizmusa. A polgári életben gátőrként dolgozó énekes Csoki szövegei tökéletesen reprezentálják a társadalomból kitaszított embereknek a gondolatait, gondjait és frusztrációját társadalmi történeteken keresztül. A Diskobra zsigeri panelpunkja a dolgozó és tehetetlen ember hangját reprezentálja, míg a Youth Violence a rendszerváltás utolsó esélyének elbaszásának szószólója. 

A punkkal kapcsolatos kedvenc idézetem a radikális zenék pápájától, Weasel Waltertől származik. Eszerint a punk ugyanakkora sikersztori mint amekkora bukás. Sikersztori abban az értelemben, hogy minden falat ledöntött közönség és zenész között és azt hirdette, hogy mindenki lehet zenész. A bukás része pedig az, hogy tényleg az összes utolsó faszból is zenész lett. Az Orbán népének legfőbb üzenete, hogy telefonlóbálás helyett, lehet ezt így is. Kritikusan, nyersen és hitelesen. (pándi)

Rustie: EVENIFUDONTBELIEVE (8/10)

rustie.0

Rustie, azaz Russell Whyte nélkül manapság valószínűleg sokkal kisebb eséllyel lenne a trap az, ami az első albumának megjelenése idején, 2011-ben a dubstep volt. A Glasgow-i producer persze már a Glass Swords-re is sokkal kreatívabb és érdekesebb hangzásokból építkező dalokat írt, mint ahová azóta a trap tucatremixeinek átlagszínvonala eljutott, és valószínűleg ezért is tartott ennyi ideig, míg tavaly augusztusban újabb lemezzel jött ki. A folytatással viszont Rustie a két szék között a padlóra esés hibájába esett: az album részben a Glass Sword szuperkreatív dalainak megoldásait hozza, de közben tele van egymással alig kommunikáló ilyen-olyan közreműködős számokkal. Az albumon van lassú ballada, középtempós szám grime-os rapperrel, és az album nagyjából egyetlen emlékezetes momentuma a Raptoron kívül a Danny Brown-nal közös Attak. Viszont egy pillanatig nincs meg az az egység, ami a Glass Swordst olyan király lemezzé tette. Ezt egyébként Whyte is elismerte: az új albuma megjelenése előtt arról beszélt, hogy ő sem volt teljesen elégedett a 2014-es lemezével, mert túl sok volt a menedzseri meg mindenféle más hatás, ami befolyásolta őt a számok és a közreműködők kiválasztásánál.

Az EVENIFUDONTBELIEVE több szinten is meglepetés, ráadásul elég pozitív meglepetés. Egyrészt miközben az előző lemez megjelenését viszonylag hosszú promóidőszak előzte meg, az új lemez szinte a semmiből jött, mivel Whyte eredetileg csak egy EP-t akart kiadni, de aztán úgy érezte, hogy annyi egymáshoz jól passzoló száma gyűlt össze, hogy inkább a nagylemez formátum mellett döntött. Másrészt viszont ez pontosan az a lemez, aminek a Glass Swords-t követnie kellett volna. Nincs rajta egy darab felesleges és oda nem illő közreműködő sem, viszont a számok működnek együtt, és ráadásul teljesen szervesen lépnek előre az első album hangzásához képest. A First Mythz pofátlanul hiteti el, hogy valójában egy trance albumot kezdtünk el hallgatni, de aztán a szokásosan direkt túlzásba hajló gigantikus droppok és delfinvinnyogások közepette újra ott vagyunk a Glass Swords irreálisan vijjogó szintijeinek és óceánmély basszusainak világában, a Peace Uppz két perces fokozása után szirének és szirénák énekelnek versenyt, és ember legyen a talpán aki Big Catzztől nem bulizna be egy tetszőleges nyári fesztivál nagyszínpada előtt. És még ha a világ nincs is megváltva ezzel az albummal, legalább kaptunk 15 számot abból, amiért Rustie zenéjét igazán szeretni lehet. Ezért pedig már megérte nem megállni a kislemeznél. (stubnya)

Kurt Cobain: Montage of Heck: The Home Recordings (6,8/10)

1035x1035-Cobain MOH DLX RGB

Brett Morgen idei, szintén Montage of Heck című Cobain-filmje azért volt nagyon erős, mert nem rocksztárként, egy generáció hangjaként mutatta be a Nirvana néhai frontemberét, hanem sokkal inkább emberként, férjként és családapaként. (Kritikánk erre.) A film kapcsán kiadott otthoni demók gyűjteménye is emiatt izgalmas: nem a tolókocsiban a színpadra tolt, majd torkaszakadtából üvöltő rockzenészt mutatja meg, hanem azt amelyik otthon egyedül szöszöl és bohóckodik a gitárjával, hol Beatles-dalokat énekelve, hol jódlizva, de természetesen az olyan jól ismert Nirvana-számok egyedül felvett változatai is helyet kaptak a lemezen, mint a Been a Son, a Something in the Way, a Sappy vagy a Frances Farmer Will Have Her Revenge On Seattle. Különösebb zenei élményt persze nem igazán tartogat a Montage of Heck – ami egyébként nem is a legjobb Nirvana-ritkasággyűjtemény –, de remek zenei portréja Cobainnek, aki hol az érzelmesebb, hol a vadabb oldalát mutatja meg a demókon. (kovács d.)

Le1f: Riot Boi (7/10)

34e3d462

Le1f a New York-i queer rap szcéna (homo- vagy biszexuális rapperek, a szcénáról korábban itt írtunk bővebben) egyik legismertebb előadója, és miközben olyan slágerei voltak már, mint a 2012-es Wut, vagy a Spa Day egy évvel későbbről, egészen 2015-ig kellett várni arra, hogy kijöjjön az első nagylemezével. A meleg rapperek új generációjának tagjai gyakran foglalkoznak a szövegeikben elnyomott kisebbségek politikai ügyeivel, ezt teszi Le1f is, és ennek már az is megadja az alaphangot, hogy az album címe a 90-es évek egy másik elnyomott hangokat megjeleníteni akaró mozgalmára, a RiotGrrrlre utal, ami a maga idejében a hardcore punk nyelvén akarta kimondani, hogy végtelenül unalmas, és idegesítő a férfiak dominanciája a világban és a rockzenében egyaránt. Le1f riotboiként ugyanezt fogalmazza meg a zenéjében a meleg közösségre vonatkozóan: unalmas és idegesítő a hiphop és tágabban értelmezve az egész társadalom homofóbiája.

New York Timesnak nyilatkozva a rapper elmondta, hogy igazából olyan témák jelennek meg az albumon, amiket 16 éves kora óta gyűjtöget az első lemezére: konkrétan az iszlamofóbiát, a transzfóbiát, a kleptomániát és a füvet említi. Amikor az interjúban arról kérdezik, hogy hogyan írná le a sztorit, amit az albumon akar elmesélni Le1f a következőt válaszolja: "Jó kedved van, ezért elmész a haverjaiddal bulizni. Találkozol egy csávóval, aki megpróbál felszedni, de kiderül, hogy a rasszista faszfej (ez egy átlagos este New Yorkban). Eleged lesz, ezért haza indulsz, de egy taxi sem áll meg neked, szóval utána csak ülsz otthon a szobádban, és füvet szívsz. De kicsit örülsz is magadnak, mert legalább nem feküdtél le a rasszista arccal." Hát nagyjából ez történik Le1f új albumán, amin egyébként nincsenek a Wuthoz hasonló slágerek, de a Koi, a Swirl, vagy a Taxi is slágargyanús dalok, amik a személyes koncertélményeim alapján valójában igazából Le1f iszonyatosan erős színpadi jelenléte miatt élőben kelhetnek igazán életre. (stubnya)

James Ferraro: Skid Row 8/10

james-ferraro-announces-new-album-skid-row-body-image-1443106476

Nekem van egy elképzelésem Los Angelesről, jelenleg úgy képzelem el, mint Los Santos a GTA: San Andreasból és a Tangerine című remek filmben látható lepratelep keverékét, James Ferraro konceptuális zenésznek meg speciel 1992 és a Rodney King-ügy jutott róla eszébe. Ferraro az a típusú elektronikus művész, akiről nehéz megmondani, hogy viccel vagy sem, szerzett-e zenét egyáltalán, vagy csak hangmintákat passzírozott össze, és a Skid Row is ilyen, néha beúszik az ütem alá egy hajmetál-szám, vagy Rodney King tévés interjú, és az egész tényleg olyan, mint egy kollázs egy adott időről, helyről, és egy csomó talált hanganyaggal. Hát ettől most nem lett megkedvelhetőbb az egész, úgy sejtem, pedig tényleg jó hallgatni, legalábbis sokkal jobb, mint a New Yorkról szóló NYC, Hell 3:00AM, vagy a kritika által körbetapsolt/körberöhögött 2011-es Far Side Virtual. Meg igazából meg sem mondtam, hogy milyen zene ez egyáltalán. Akkor megpróbálom így képzeljük el, hogy bekapcsoljuk 1992 tavaszán Los Angelesben a tévét, és egyszerre megszólal az összes csatorna. (klág)

DJ Paypal: Sold Out (6/10)

DJ-Paypal-Sold-Out-560x560

DJ Paypal a mostanában főáramkörülivé váló footwork/juke előadók közül az egyik legnagyobb troll, aki azon kívül, hogy egy készpénzmentes pénzforgalmi szolgáltatásokat nyújtó pénzügyi cégről nevezte el magát - és ezzel egyből meg is nyerte a DJ-k hülyenév versenyét -, az első kislemezének is sikerült azt címet adnia, hogy Buy now. Korábban csinált egy albumot, amin csak Drake számokat remixelt, harmincszor. Amúgy annyit lehet róla tudni, hogy berlini, de amúgy csak baseball sapkában és arcra tekert pólóban fotózkodik, szóval az arcát nem ismeri a nyilvánosság. A zenéjét viszont egyre inkább, mert újabban már - DJ Rashad 2013-as, a footworkot a köztudatba betoló tökéletes lemeze, aDouble Cup óta nagyon nyomuló - Teklife-nak is a tagja, az új lemezét pedig a Flying Lotus által alapított Brainfeeder adta ki.

Lehet, hogy véletlenül, de ez a számokon is látszik, hiszen Flying Lotus, és országos cimborája, a basszusgitáros Thundercat egy ideje azért már igyekszik visszahozni a jazzt a menő kategóriába. A Sold Out pedig egy juke lemezhez képest elég sokat használ jazz hangmintákat, mint például a single-ként az album előtt megjelenő Awakening, de azért megfér a számok közt a latinos SlimTrack, vagy az absztrakt Sold Out is. Valószínűleg nem ez lett a világ legjobb juke albuma, de aki alapvetően kedveli ezt a műfajt, annak a Sold Out biztos tartogat majd legalább egy-két szerethető dalt. (stubnya)

Justin Bieber: Purpose (7,5/10)

Justin-Bieber-Purpose-Album-Cover-830x830

Egyszerűen hihetetlen, de Justin Bieber elért arra a szintre, hogy nem csak felnőttek számára is hallgatható, hanem kifejezetten izgalmas. Borzalmas érzés, hogy ez az irritáló, önimádó, minden szempontból taszító kis köcsög ahelyett, hogy tisztességesen rácsúszna a keménydrogokra, mint minden rendes amerikai tinisztár, inkább csinál egy figyelemreméltó albumot tele olyan számokkal, amiket lehet még később simán előveszek. Ez tényleg nem vicc, Justin Bieber a maga módján ráállt arra az útra, mint Justin Timberlake. Nincs több gagyizás, nincs több herébe kapaszkodós ostoba szerelmes dal. Persze teljesen egyértelmű, hogy Bieber az éneklésen kívül valószínűleg túl sokat nem szólt bele a dalszerzésbe, nem véletlenül dolgozott 23 (!) producer a bónusz hat számmal együtt 19 dalon. Üvölt a Purpose-ről, hogy azok illuminátus gyíkemberek, akik a háttérből irányítják Biebert pontosan tudják, hogy mitől döglik ma huszonéves posztironikus milleniumi generáció, és őket tökéletesen kiszolgálja. Skrillex és Diplo munkái (I'll Show You, Where Are Ü Now, Sorry, Children) különösen kiemelkedőek, szinte hibátlanul rakták egymáshoz Bieber még mindig tinédzseres énekét és a tahó EDM-ből kilúgozott, jól kiszámítható droppal kezdődő elektronikus refréneket, illetve a leginkább The Weeknd által népszerűvé vált indie R&B dalstruktúrát (Company, Mark My Words).

Szerencsére akad két borzalmas zongorás ömlengés (Life Is Worth Living, Purpose) és a Travis Scott közreműködéstől sem vagyok elájulva, de a The Feeling is olyan, hogy simán rettegésben lehet vele tartani bárkinek a párkapcsolatát. De még így is, basszus, ez a lemez több mint nagyon rendben van. Oké, ma már egyre ritkább, hogy mainstream popénekesek vállalhatatlanul gagyi dolgokat csinálnak köszönhetően annak, hogy az amerikai sztárcsinálók felfedezték maguknak a kortárs elekronikus zenei producereket és egyszerűen divat lett minden év kiemelkedő figuráit másolni a popban, mint történt ez a Disclosure, a Weeknd, vagy éppen Skrillex nagy dubstepes őrülete esetében. Biztos vagyok benne, hogy ha nem lenne ráírva az albumra, hogy Justin Bieber, hanem helyette egy semmiből előbukkant, introvertált, neve nincs senki csinálta volna ezt a lemezt, akkor most fél szaksajtó azon lovagolna, hogy Frank Ocean addig tökölt a Channel Orange folytatásával, amíg megjött az új trónkövetelő. Szégyellem bevallani, de életemben először tetszett valami, amit Justin Bieberhez köthető. Már csak azt nem tudom eldönteni, hogy jó-e nekünk, ha a közutálatnak örvendő tucat popsztárok elkezdenek jó zenéket gyártani, vagy sírjam vissza azt a korszakot, amikor egy borzalmasan túltolt popénekes pár instant sláger mellett csak hulladékra volt képes? (sajó)

Frozen Steak: Out of Water (7/10)

a2477801177 10

Biztos vagyok benne, hogy a Frozen Steak egyike azoknak a magyar zenekaroknak, akik méltatlanul kevés figyelmet kapnak, pedig lenne miért. Egy részről viszonylag rendszeresen hoznak ki új zenéket, más részről a 2000-es években elkezdődött bluesrock revivalt sikerült tökéletesen magukévá tenni. Azóta viszont sok minden történt, a kicsit karcosabb bluesrock miatti átmeneti őrület lecsengett, már a Black Keys sem tud kétfős felállású zenékben gondolkodni. A szintén dob-gitáros felállású Frozen Steak ezt az állapotot annyira nem vette figyelembe és ez a mostani album is egy alapvetően lo-fi hangszerelésű garázsblues anyag kicsivel több kísérletezéssel. Néha mintha billentyűs dolgok kerülnének elő, van akusztikus dal is, de alapvetően még mindig a delta blues hagyatékból építkezik. Itt-ott akadnak kifejezetten klassz témák (One Day) vagy nagyon őrjöngések (Call It a Day), máshol viszont nagyon feltűnő, hogy az énekes nem éppen a legképzettebb (Maybe Longer). Mindettől függetlenül a Frozen Steaket tökre tudom ajánlani azoknak, akik kedvelik korai, leginkább az első három albumukig tartó Black Keyst. Csak most tessék elmenni egy rendes stúdióba. (sajó)