A hét lemeze: Adele

063 162588753

Magasan az idei év legnagyobb durranása Adele visszatérése, sokan már most az ő évének tekintik 2015-öt. Ezért nem is lehetett volna más A hét lemeze, mint az énekesnő 25 című albuma. Rajta kívül meghallgattuk az Ivan & The Parazol eddigi talán legjobb nagylemezét, Freddie Gibbs mixtape-jét és Logic futurisztikus tematikájú zenéit, illetve elmondjuk mi az a King Gizzard & The Wizard Lizard. Ja, és lehet belefutottunk az év metál lemezébe.

Nem is tudok hasonlatot mondani arra, ha valaki esetleg nem hallott Adele új lemezéről és az arról kiadott első kislemezről, a Hellóról. De ha mégis létezne ilyen ember, akkor inkább nagy vonalakban összefoglalom neki a tényeket. A Hello lett az

  • az egy hét alatt legtöbbet letöltött dal
  • az egy hét alatt legtöbbet streamelt dal
  • az egy hét alatt legtöbbet megnézett klip
  • az egy nap alatt legtöbbet shazamozott szám

Akkor mi is gyorsan megírtuk, hogy 2015 bizony Adele éve lesz, és ezt azóta sem sikerült cáfolnunk, a másodikként kiadott dal, a When We Were Young  előtt is térdre borult az internet, sőt a Lastfm szerint szinte mindenki Adele-t hallgat, még úgy is, hogy csak hagyományos formában jelent meg a lemez, a streamszolgáltatásokban (Spotify, Deezer) nem elérhető. Adele-re egyébként is jellemző, hogy a hagyományos módon építgeti magát: a Youtube-os premier előtt az X-faktorban mutatták be először a Hellót, a print I-D magazinnak adott három év hallgatás után definitív interjút, és egy kétezres évek elején divatos, kinyitható telefont mutogatott a kanadai sztárrendezővel megtámogatott, IMAX-technológiával készült klipjében. 

Adele: 25

Adele 25

Index: 6/10
Guardian: 3/5
Metacritic: 76/100
Entertainment Weekly: A-
AV Club: A-
Complex: 4/5
NME: 3/5

Mivel Adele és a kiadója nem járult hozzá az online streamhez, így a mai zeneipari helyzetben szokatlan módon a 25 nincs fent Spotifyon, Deezeren, Apple, vagy Google Musicon, illetve más streamingszolgáltatónál sem, így sajnos nem tudjuk beágyazni az albumot hallgatásra.

Így aztán nem mondhatni, hogy meglepetésként érhet bárkit, hogy Adele új albuma ekkorát szólt: az előző lemeze, a 21 óriási siker volt, 30 millió példányban kelt el egy olyan időszakban, amikor egyáltalán nem is szokás lemezeket vásárolni. Azóta ugyan gyakorlatilag eltűnt az énekesnő a nyilvánosság elől, de azért egy Oscar-díjat csak összeszedett a Skyfall főcímdaláért. Szóval azt is lehetne mondani, hogy Adele bármihez nyúl, abból arany lesz, és a 25 esetében sem lesz ez másként: biztosan óriási siker lesz minden, a lemezzel kapcsolatban kiadott morzsa, legyen szó klipről vagy kinyitható telefonról. Ilyen értelemben talán felesleges is kritikai elemzésnek alávetni a 25-öt, hiszen minden, az albumra kimondott rossz szóval csak 30 millió ellenséget szerzünk magunknak. 

Úgyhogy a tényeknél maradva azt kell tudni, hogy Adele nagyon nehezen hozta össze ezt a lemezt. Nyomasztotta a 21 sikere, annyira, hogy még azt is fontolgatta, hogy a csúcson száll ki az egész popszakmából. A kisfia születése is nehezítette a visszatérést, mármint annyiban, hogy nehezen talált fogást az anyaságon mint témán, hiába nyilatkozta, hogy a Ray of Light (Madonna első albuma a szülése után) volt az egyik legfontosabb inspirációja a 25-höz, ez viszonylag kevés dalban érhető tetten, a Ryan Tedderrel írt zongorázós- áriázós Remedy és a kifejezetten poposan induló Sweetest Devotion szól az anyaságról (ebben még azt is mondják, hogy a Frozen (All of my life I’ve been frozen) tényleges utalás akar lenni a Madonna-számra.

Miért nincs fent sehol a lemez?

Egész meglepő módon, Adele és a kiadója, az XL Records nem adta ki az albumot online streamingre, így per pillanat legálisan csak letölteni lehet, vagy megvenni cédén.

A szokatlan húzás annak köszönhető, hogy Adele annak a szűk körnek a tagja, aki a hatalmas népszerűsége miatt megteheti, hogy maga dönti el, hogyan szereti eljuttatni a zenéjét a közönséghez. Hasonlót csinált már Taylor Swift is, amikor leszedette az összes számát a Spotifyról, mert nem tetszett neki, hogy ingyenesen is hozzáférhető, de később megegyezett az Apple Musickal. De Beyoncé is csak egy évvel később engedte fel streamingre a legutóbbi albumát.

A döntés mögött az áll, hogy egyszerűen jobban megéri exkluzívan pénzért adni az albumot direkt letöltés vagy fizikai formában, ha akkora méretű közönségről van szó, mint Adele. A Hellóhoz készült videó alatti négyszáz milliós nézettség jól mutatja, hogy hatalmas az érdeklődés az énekesnő új zenéi iránt, és mivel a zeneipari szakértők megközelítőleg 2,5 milliós eladással számolnak egyszerűen nincs szükség a teljes album streamelésére még.

Később persze ez változhat, ahogy Adele többi albuma szerepel a Spotify katalógusában, de az feltűnő, hogy a streamingszolgáltatók mennyire baljós előjeleket éreznek a döntéssel kapcsolatban, ami a nagynevű előadók esetében lassíthatja az ilyen típusú szolgáltatások növekedését.

És ha már közreműködők: jó sokan dolgoztak ezen az albumon, és ez eléggé érződik is rajta: a szinte állandó munkatársának mondható Paul Epworth munkája a dobokkal feldobott I Miss You és a When We Were Young, és mindkettő oké dal, de egyikből sem lesz egy Rolling in the Deep. A poptörténelmi rekordokat döntő Hello szerzője, Greg Kurstin még másik két dalt is írt a 25-re, a Water under the bridge-t és a Million Years Ago-t, de sajnos ezekből sem lesz új Hello. Sőt még Bruno Mars is csinált egy számot a 25-re, ez lett az All I Ask, ami meg nem lett egy új Uptown Funk, egy ugyanolyan zongoraszólamra ráénekelt dal, mint bármelyik másik Adele-szám. 

De nehéz helyzetben is van egy Adele-kaliberű előadó, amikor 30 millió ember kedvére akar tenni úgy, hogy a védjegyeit is megtartsa, de önismétlő se legyen. Mindenesetre többször elmondta, hogy a 21-gyel ellentétben ez az album nem a szakításról fog szólni, és így a dalokban már nem az összetört szívű nő áriázik fájdalmában, hanem egy anya nosztalgiázik szomorkodva azon, hogy milyen gyorsan telik az idő és milyen rég már volt az, amikor még a buliról szólt az életünk. (Egyébként Adele idén már 27 éves, az album címe viszont arra az időszakra utal, amikor a dalok születtek, azt az időszakot foglalja össze, amikor az énekesnő 25 éves volt.) 

Az exeken túllépő Send My Love is beleillik ebbe a múlton merengős hangulatba, a hangszerelése azonban eléggé kilóg többi közül, a Britney Spears és Taylor Swift slágereket jegyző Max Martin olyan vidámra és dancehallosra pumpálta a dalt, hogy szinte meg sem lehet mondani, hogy ez egy Adele-dal. Éppen ezért szerintem ez a legjobb szám a 25-ről, de én a 21-ről is a Rumour Has it-et favorizáltam. Mindkettő egy olyan szám, amiben Adele elhagyja a biztonságot, és sikereket jelentő komfortzónáját, és valami újban és másban próbálja ki magát, valahogy nekem ezek mindig jobban bejönnek, mint amikor a hozzá társított nagyívű énekléseket hozza. 

Egészen különös visszahallgatni így 2015-ben a ma már szinte szinte Amy Winehouse-nak hangzó 19-et, és a nagyívű balladákat könyörtelenül hadrendbe állító 21-et. A 25 ennél azért vegyesebb képet mutat, részben a sok közreműkődő miatt, de így egy sokoldalúbb alkotó is jelenik meg előttünk, ami nem biztos, hogy baj. Sőt, Adele szombat este még egy új szerepben mutatkozik be, a Saturday Night Live-ban Matthew McConaughey-val vezetnek majd műsort, abban a SNL-ban, ami csinált már viccet a könnyes szemmel fagyit lapátoló Someone Like You-rajongókból, úgyhogy a Hello is meg fogja a kapni a magáét egészen biztosan. (Igaz, ezt már Ellen DeGeneres is szépen feldolgozta már. ) Ja és hogy hány pontot ér az album? Mintha számítana, de adjuk rá egy érdemeit el nem vitató erős 6-ost. Azaz Adele visszatérése nem lett jobb, mint Lana Del Rey idei dobása, vagy Florence and the Machine idei Szigeten is megturnéztatott új lemeze, a How Big, How Blue, How Beautiful, és meg sem közelíti Grimes magával ragadó Art Angelsét. Ettől még Adele fogja a legtöbbet kaszálni az itt felsoroltak közül, de nincs ezen mit csodálkozni, a cukrászdákban is a vanília a legkelendőbb fagylalt. (libor)

Ivan & The Parazol: The All Right Nows (7,5/10)

Alig egy év telt a legutóbbi album óta, de máris itt a folytatás a Mode Bizarre után. Ez abból a szempontból fontos megjelenés, hogy a Parazol most már stabil fesztiválzenekar komoly rajongótáborral, és pont ott tartanak lemezek tekintetében, amikor a legtöbb velük egykorú zenekar elkezd vagy nagyon kísérletezni, vagy végleg beragadni a saját korlátaiba. A The All Right Nows valahogy egyszerre mindkettő, mert hangzásban nincs drasztikus változás a korábbi zenéikhez képest, de a dalok jóval átgondoltabbak, komplexebbek, mint eddig.

Két nagyon feltűnő elem dominál az albumon: sokszor meglepően előtérbe van tolva a szinti, ami már nem is szinti, hanem inkább orgona. Néha már túlságosan is (Cry, vagy a Black Keys Feverjét megidéző Cold and Deep), de a legtöbb esetben inkább plusz ad hozzá a számokhoz, mint elvesz - a Hotel Andaz kezdése különösen menő. A másik ilyen pont, hogy lassult a tempó. A korábbi seggrázós party rock and roll helyét átvették pár fokkal lassabb, középtempós számok, amik talán pont ezért is tudnak annyi teret adni a billentyűknek. Akad még pár apróbb kötözködiknivaló, mint a Pioneer's Song végi túlságosan santanás gitárszóló, a kissé indokolatlan bongózás a Grand Clubban, illetve a Maze refrénje, ahol valahogy nagyon billeg az a lábcin és képtelen vagyok másra figyelni, miközben talán ebben a Parazol számban énekel Vitáris Iván a legjobban.

Ha úgy kezeljük ezt a lemezt, mint egy omázst, vagy egy Beatles-kori concept albumot, akkor értjük meg igazán mennyire nem csak egy szimpla rocklemezről van szó. A Repaint például tényleg tiszta Beatles, a Modernial egy tökéletes stadionrock eposz, a Hard As Gettin' The Gold Out pedig az eddigi legdögösebb szám, amit az Ivan & The Parazoltól hallottam. Az a slide gitáros odaverés, vagy Hotel Andaz szexi groove-ja nagyon kell ebbe a bő 40 percbe, hogy ne csak múltidézésnek tűnjön a The All Right Nows, hanem kortárs albumnak is. Viszont hadd emeljem az album címét adó záródalt, ami már-már musicales Vitáris Ivánnak köszönhetően, aki elővette a legjobb gospelimitációját, és olyan templomi kórusvezetőt alakít a lekonferálással, együtt énekléssel, mintha vasárnaponként Ohióba járna énekelni egy kis falu templomi kórusával.

Felületesen vizsgálva nem tűnhet nagy durranásnak az album a korábbi zenéikhez képest, de ha az ember sokszor végigmegy a számokon, és elvonatkoztat az innen-onnan beeső hatásoktól, akkor észreveszi, hogy mennyit fejlődött az Ivan & The Parazol dalírásban. Eddig is azzal tűntek ki a többi fiatal rockzenekar közül, hogy remek érzékkel írtak három-négy perces azonnali hatású számokat, most viszont jóval nehezebbre vállalkoztak, hiszen nem lehet karriert építeni kizárólag gyors bulizenékre. Ha van is pár furcsa megoldás, összességében ez a legérettebb munkájuk eddig, és persze mindig ezt szokták mondani az emberek egy új albumra, de az ő esetükben ez tényleg megállja a helyét. Kezdenek rendes stadionrock zenekarrá válni és én már tényleg csak arra vágyom, hogy mit fognak csinálni, amikor megunják a '60-as éveket. (sajó)

Freddie Gibbs: Shadow of a Doubt (9/10)

gibbs

Freddie Gibbs legutolsó hosszabb lélegzetvételű projektjét, a 2014-es Piñatát a kritikusok, meg mi is eléggé bírtuk. Azóta kijött egy háromszámos kislemezzel, amiben a Madlibbel közös piszkos jazzes és soulos alapokhoz képest már a saját korábbi lemezeire jellemző hangzást hozta megint (ami szintén jazzes és soulos, csak nem a Madlibes, szétesős formában), és olyan király számok vannak rajta mint például a Pronto. Freddie Gibbs valójában azért igazán jó rapper, mert ahhoz képest hogy mostanában az lsd-s hippi rappel (ASAP Rocky, Pro Era és hasonlók), meg a végletekig szétautotune-olt kántálós rappel (Young Thug suli) lehet nagyot dobni a hiphopban, Gibbs egy régi vágású gengszter, aki kurvákról, drogokról, meg bandaháborúról rappel.

A Shadow of a Doubt-on annyi változik az első nagylemezhez, az ESGN-hez, vagy az azt megelőző Baby Face Killa mixtape-hez képest, hogy helyenként megjelenik a kántálós vonal közreműködők szintjén, illetve néha a madlibes lemezt is lehet érezni a mixtape-en a dalok alapjaiban. Az viszont nem változott, hogy a mixtape tele van nagyon erős számokkal: a klippes Fucking up the Count, a rootsos Black Thougttal közös Extradite (ami a madlibes albumra is elfért volna), a gengszterkedő Rearview, vagy a Gucci Mane-nel és E40-val közös 10 Times a mixtape legerősebb dalai. De igazából kár kiemelni bármit is, mert az új mixtape egészében is nagyon erős lett, de ez Freddie Gibbs dolgai esetén lassan már egyáltalán nem meglepő. (stubnya)

Logic: The Incredible True Story (5/10)

logic

Az utóbbi pár évben nem volt olyan feltörekvő rappereket összegyűjtő lista, amin ne szerepelt volna Logic.  Nem is ok nélkül, hiszen kvázi csodagyerekként kezelik régóta, például az olyan képességei miatt, hogy képes kirakni a Rubik-kockát freestyle-ozás közben, majd megszakítás nélkül újrakezdi becsukott szemmel. Aztán végül leszerződtette a patinás Def Jam, ahol már komoly anyagi háttérrel végre bebizonyíthatta volna 2014-be, hogy miért van elájulva tőle mindenki. Ez nem jött össze feltétlenül, ahogy ezen a mostani albumon sem. Logicnak megvan az a remek képessége, hogy annyira hibátlan a flow-ja, hogy az angol nyelvet kevésbé ismerő vagy megértő hallgatok is bőszen bólogatnak, annyira sodor a stílusa. Ez a mostani lemez elvileg egy concept album, ami a Föld elpusztulása utáni új bolygó kereséséről szól az emberiség megmentésének érdekében, de pár interlude meg egy-egy utaláson kívül a számoknak alig van köze a témához. Annyira ez még nem is zavarna, de az egész sci-fi tematika felesleges, ha zeneileg valahol az ezredfordulónál vagyunk, plusz-mínusz 5 év. Egyszerűen nincsenek karakteres alapok Logic alatt és hiába tud énekelni, csak még generikusabb lesz tőle az egész. Kicsit gyanús, hogy a Def Jamnél megmonták neki, hogy kisfiam, nézd át otthon Kendricket, Kanyét és Drake-et, aztán mutasd meg mit tanultál. Logic pedig megtanulta az alapokat, de azon túl semmilyen szinten sem jelenik meg a személyisége. Kár, mert a Young Jesus c. szám az egyik legfaszább old school keleti parti főhajtás a Trillmatic óta. (sajó)

King Gizzard & The Lizard Wizard: Paper Mâché Dream Balloon (8,5/10)

Idén már a második nagylemezét adja ki az ausztrál King Gizzard & The Lizard Wizard, akik egyébként pszichedelikus freak popjukkal szinte állandóan turnéznak, szóval őrült tempót diktál ez a különös társaság. Ausztrália és a pszichedelikus zenék hallatán most azonban ne a Tame Impala komolykodására tessenek gondolni, King Gizzard és barátai jóval lazább figurák ennél: zenéjük hol kedvesen infantilis, hol mosolyra fakasztóan játékos, de akár iszonyatosan szexi is tud lenni, és mindez baromi jól áll nekik. A Nirvana-könyvéről ismert Everett True (ő mutatta be Kurt Cobaint Courtney Love-nak is egy Butthole Surfers-koncerten) a Guardianen például azt írta, hogy a Lizard Wizard zenéje olyan, mintha a Gorillazt időben jócskán megelőző fiktív rajzfilmzenekar, a rágógumipopot játszó The Archies veszettül bebélyegezett volna. És hogy mennyire piszkosul igaza volt az öregnek, tessék csak bátran megfülelni! (kovács d.)

Revenge: Behold.Total.Rejection 10/10

a3479037811 10

Nincs is szörnyűbb dolog annál, mint amikor egy metállemez "jól szól". A világból ki lehet kergetni a szögre editált, kristálytiszta hangzású lemezekkel. Ennek az oka igen egyszerű. Pont attól a barbárságától fosztja meg a zenét, amitől igazán jó és ami megkülönböztethetné vagy kiemelné más stílusok közül. Gondoljunk bele, mi hat ránk jobban ha megnézünk egy utcai verekedésről egy videót a maga nyersességében és valóságában, vagy ha egy akciófilmben, míves mozdulatokkal, amiben előre lejattolt helyzetekben csatároznak a szereplők? Ugye hogy az előbbi. 

Szerencsére a Revenge új lemeze pont egy nem várt gyomrosként hat a túlpolírozott és kristálytisztára kevert lemezek tömkelegében. Amikor meghallottam az elsőként publikált Wolf.Slave.Protocolt, félelmemben és örömömben egyszerre  majdnem felborítottam az iróasztalomat és akkorát nyomtam előrendelés gombra a Seasons of Mist oldalán, hogy azóta is három karosszérialakatatos próbálja kiegyenesíteni a gépemet. 

A Revenge új lemeze elrettent és elidegenít. Összever és magadra hagy, hogy elvérezz. Nyersességével újra hitet ad a teljes tévúton bolyongó metálnak és feladja a leckét a kortársaknak. Az idei év eddigi legfontosabb lemeze. (pándi)

Ha nem akar lemaradni a legfrissebb zenei hírekről, kövesse a Stenket a Facebookon!