Sosem volt még ekkora buli a fénykardsusogás

A hét első felében hiperhosszú cikkben, számról számra mentünk végig Kanye West új lemezén, a világtörténelem egyik legjobb albumaként beharangozott Life Of Pablón, és mivel ennél fontosabb megjelenés már úgysem történhetett, ezúttal nem választottunk hét lemezét, hanem szimplán, kiemelések nélkül megosztottunk mindent, amit a héten hallgattunk. Van közte meleg elektropunk, teletextzene, Darth Vader-szuszogás, 3CPO-panaszkodás és LSD-mámor. Mindent megmutatunk!

Wolfmother: Victorious (5/10)

Több mint 10 éve, hogy kijött a Wolfmother bemutatkozó albuma és annak ellenére, hogy már akkor is mindenki az ausztrál Led Zeppelinnek hívta őket, egész szép kis nyomot hagytak maguk után. Aztán őket is utolérte minden hasonló zenekar végzete, és azon kívül, hogy remekül meg tudják idézni a rockzene hőskorát, a Wolfother nem tudott átlendülni a saját korlátain. Andrew Stockdale szépen ki is rúgdosott mindenkit maga mellől, próbálkozott szólóval, aztán kihozta a harmadik albumot, de az se volt több egy tisztességes rocklemeznél. A helyzet a Victoriouson sem változik, már az albumcím is becsapós, hiszen semmi győzedelmes nincs abban, ha valaki 10 éve egydimenziós zenés csinál. Nem arról van szó, hogy rossz lenne, de nincs benne egy emlékezetes momentum sem, csak közepesen megírt, fejhangon énekelt, grandiózusnak szánt rockdalok, amikre lehet Jack Black nyelvet öltve csettintene, de őszintén szólva innováció híján az egész csak időpazarlás. (sajó)

Animal Collective: Painting With (6,5/10)

Para-Kovács Imre annak idején a Lassú fény című posztapokaliptikus regényében remekül leírta, hogy mi csinálja ki igazán a hallucinogén szerek használóit: nem maga az anyagozás, hanem a valóság és a megismert másik világ közötti ingázás, illetve hogy ami mondjuk az LSD-bolygón rendkívüli jelentőséggel bír, annak ideát, a realitások talaján már nem sok értelme van. Az ismeretlenben megszerzett információk, élmények és tapasztalatok éppen emiatt áthozhatatlanok, egyszerűen képtelenség őket teljes pompájukban elraktározni. Ami odaát még világmegváltó felfedezés volt, az itt, a megszokottban már teljes blődségnek tűnik. Pedig valami ilyesmire vállalkozott az Animal Collective is már jóideje, és pont emiatt lehetetlen őket még mindig komolyan venni – még a 2009-es Merriweather Post Pavilion nagyszerűsége ellenére is. Bármilyen izgalmas kihívás is ez (mert az), és az AnCo bármilyen szórakoztatóan menti is át az euforikus élményeit (mert ezúttal is úgy teszi), amikor az ember egy szürke hétfő reggel, a munkába sietve hallgatja ezeket a számokat, annak valahogy tényleg vajmi kevés értelme van. Ellenben ha valaki esetleg rászán egy szabadnapot, és még rá is segít valamivel, az nyilván eszeveszettül jól fogja magát érezni a Painting With közben is. (kovács d.)

Wild Nothing: Life Of Pause (7/10)

Ha nem lenne nevetségesen elcsépelve az a kifejezés, hogy kellemes, igényes zene, akkor simán ezt mondanám a Wild Nothing egész karrierjére. Így viszont muszáj olyan más körökben elcsépelt leírásokat adnom, hogy itt fátyolos, posztpunkból építkező dream popról van szó, amiben ugyanúgy megvan a nyolcvanas évek popzenéje, mint a kétezres évek láblógatós chillwave-je. Na, ez mennyivel szarabbul hangzott így. Pedig Jack Tatum egyszemélyes bandájaként induló Wild Nothing tényleg jó, abban az értelemben, ahogy egy párna jó, vagy limonádé, megteszi a dolgát, elkényelmesít, és lehet benne egy csomó jó pillanat (igen, a limonádéknak szerintem vannak pillanatai!), de az egész csak egy homogén massza, és hogy a végére még iderakjak egy közhelyet, egy olyan homogén massza, amiben azért tök jó elmerülni. (klág)

Rick Rubin: Star Wars Headspace (7/10)

Mi a jobb egy válogatáslemeznél, amire többek között Baauer, Flying Lotus, Bonobo, Shlohmo és Rustie is csinál számokat? Egy válogatáslemez, amire Star Wars-hangokból csinálnak számokat! Nagyjából ezt gondoltam, amikor először olvastam, hogy a producerlegenda Rick Rubin is felszállt a Star Wars-vonatra (Star Wars-X-szárnyúra? birodalmi lépegetőre?), és összeszedett egy csomó mostanában menő elektronikus zenében utazó producert, hogy Darth Vader-szuszogásból, fénykard-susogásból, és 3CPO-panaszkodásból barkácsoljanak lemezt. A várakozásaim be is jöttek, de igazából már csak az album előtt megjelenő Baauer és Flying Lotus-számok miatt és megérte volna a dolog. És akkor ehhez olyasmik jöttek ezekhez az albumon, mint egy 10/10-es lazulós EDM Kaskade-től (egy olyan kiállással, amitől az ember legszívesebben megfújná az ewok-kürtjét), két trap dal GTA-tól és Troyboitól, ami végre tisztességes formában éli ki a műfajban eddig is felllehető, de kicsit ciki Star Wars-rajongást (It's a trap), vagy egy jó Jabba Flow A-Traktől. Én a lemeznek olyan pillanatokat köszönhetek mint például az, amikor azon kaptam magam, hogy most akkor Baauer vagy Troyboi számában szólt jobban a fénykard basszusszólamként. Önmagában persze ettől ez nem lesz egy olyan album, amire évtizedek múlva is az elektronikus zene csúcsaként fognak visszaemlékezni, de mókának remek, ráadásul bőven több jó szám van rajta, mint ahány közepes. És ez egy ilyen projektnél már sikernek számít. (stubnya)

Seth Bogart: Seth Bogart (6,5/10)

A Hunx and his Punx meleg garázspunkja az egyik legszórakoztatóbb dolog a San Franciscó-i garázsrock színtérben, Seth Bogart pedig Hunx, aki most ismét szólóval próbálkozik, de már saját néven. San Franciscóban van az egyik legerősebb LGBT közösség, de innen Budapestről kicsit nehezen tudom megítélni, hogy ez a mostani album mennyire képviseli ennek a színtérnek a zenei ízlését, mindenesetre simán el tudom hinni, hogy Ramones-felvarrós, bőrdzsekis meleg punkbulikon pont ilyen zenére veretik az emberek. Gagyi elektronika, túlzásba vitt effektezés, elektropoppal kombinált punk és egy rakás olyan megoldás, amire biztosan állati jól lehet szórakozni a buli utáni végtelenített afteren, de sokadik hallgatás után már inkább bugyuta és idegesítő, mintsem mókás. Azért a Kathleen Hanna (Bikini Kill, Le Tigre) riot grrl legendával készült Eating Makeup bőven király partyzene és kár, hogy a több dal nagy része inkább valami belterjes poénkodásnak tűnik, mint rendes dalszerzésnek. (sajó)

CFCF: On Vacation (8/10)

Egyik ismerősöm azt mondta a CFCF legutóbbi albumára, hogy teletext-zene, én meg az On Vacation nevű minialbumra mondom azt, hogy olyan, mintha Família Kft. fizetett görög nyaralásait aláfestő zene lenne. Ezt mindenkinek mérlegelnie kell, hogy mennyire jön be, szerintem vicces, és néha őszinte tud lenni, ha valaki minden erejével olyan zenét akar létrehozni, ami idejétmúlt, és manapság már teljesen mást jelent, mint akkoriban. Van benne harmonika, tökéletesen műhangon zengő akusztikus gitár, szólózó elektronikus gitár, new age szintik, szerintem csodálatos ez az egész, de én néha sóhajtozva szoktam visszagondolni arra az időszakra, amikor DOSból indítottam a játékokat. És igen, néha komolyan elgondolkodom, hogy korai Vangelist kellene hallgatni. (klág)

Simple Plan: Taking One For The Team (1/10)

Ha létezne egy olyan lista, hogy melyik zenei műfajban tevékenykedő zenekarok öregednek a legrosszabbul, akkor a glam rock és a nu metal mellett tuti helye lenne a pop punknak is. Elég ránézni az alkoholistává vált Sum 41, a csupa nevetséges mellékprojektbe kezdő Blink-182 és az ufóhívő volt frontemberükre vagy az egyre rosszabb zenéket kiadó Green Dayre. De legalább utóbbi kettőnek sikerült anno egész klassz dolgokat is csinálni, míg a Simple Plan már akkor is kurva szar volt, amikor először felbukkantak. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy lassan 40 éves emberek, hogyan tudnak őszintén 12 éves tinikhez dalokat írni úgy, hogy legbelül ne érezzék magukat végtelenül hiteltelennek. De ez még a jobb része, a rosszabb, hogy a dalok egyszerűen nevetségesen rosszak. Ha mondjuk az Offpsring az Amerikai Pite 1, akkor ez a lemez a tizenhatodik Amerikai Pite, amiben Stifler mamájának kertészének unokaöccse poénból túl sok Viagrát szed be és ez tök vicces, mert áll a farka folyamatosan, haha. Ez maga a Simple Plan, borzalmasan ötlettelen, sivár, nyálas, agyilag semmilyen szinten sem megterhelő borzalom. Mindent elmond egy ilyen zenekarról, hogy 17 év után úgy érezték iszonyatosan jó ötlet felfedezni a reggae-t és fehér kanadaiként egy dal erejéig kamu patois hanglejtéssel énekelni. Nem, nem jó ötlet, ahogy a Simple Plan sem egy jó zenekar. (sajó)

Essaie Pas: Demain Est Une Autre Nuit (8/10)

Jó öt percig kell hallgatni az Essaie Pas lemezét, hogy a nagyon hűvös szintik és dobgépek után meghalljunk egy emberi hangot, ráadásul attól sem lesz forróbb a helyzet. A Marie Davidson és Pierre Guerineau akár jöhetett volna valami Rolandokból tákolt időgéppel a nyolcvanas évekből, mert pont olyan zenét játszanak, mint az akkori francia és úgy általában európai minimál szintipop bandák, szerencsére nem csicskulnak be a Demain... közepén és nem kezdenek el valami puttyogós slágert írni, amivel mondjuk lelepleznék, hogy csak viccből művelik az egészet, úgyhogy a magyar Mode-klub szűrőjén is átmenne. Az egyetlen baj tényleg az, hogy jöhetett volna ez 1982-ból is csont nélkül, de ez engem annyira nem zavar, a rock is örök, a szinti is lehet az. (klág)

Postiljonen: Reverie (7/10)

Egyszer egy ismerősöm azt mondta a Postiljonenről, hogy milyen vicces az, ha egy zenekar célzottak csak egy másikat akar lenyúlni. Szerintem ezzel nincs akkora gáz, mint szerinte volt akkor, de tény, hogy egy olyan hangzásról van szó, ami nagyjából az M83 poposabb vonala megskandinávosítva. Kicsit kevesebb drámával, és több olyan hangulattal, mint amikor a reklámokban jólfésült szőke emberek szakadt farmerben és tökéletes fehér pólóban egy naplementét néznek. Nem mondom, azért néha jólesik. (klág)