A hét lemeze: Sledgeback

20140707 Pet Shop Boys 1

Az előző héten elmaradt A hét lemeze, szóval van mit pótolnunk. Lesz egy rakás magyar vonatkozású album (A hét lemezének választott Sledgeback, Jónás Vera, 40 Days, Fish), de nem mehettünk el szó nélkül az egészen gyenge Pet Shop Boys, a meglepően jó Weezer, az Explosions in the Sky vagy a Mogwai mellett sem. Korábbi elmaradásként pótoljuk Flatbush Zombies pszichedelikus rapcsapat bemutatkozó nagylemezét és a texasi White Denim hetedik stúdióalbumát, illetve mutatunk még egy rakás, talán kevésbé ismert érdekességet is.

Weezer: White Album (7,5/10)

thewhitealbum-470x470

Két évvel ezelőtt a Weezer végre megállt a lejtőn, és elkezdett visszakapaszkodni, és ha most ismét össze kéne állítanunk az abszolút Weezer-albumlistát, akkor a fehér nagylemez bizony nem a legvégén lenne a felsorolásnak. Semmi nagy megfejtés nem történt, a zenekar új producere csak hatalmas rajongója a Weezer korai munkáinak és ezt szinte minden pillanatán érezni a lemeznek, ami látszólag három központi témára épül:

  • Kalifornia (LA Girlz, California Kids)
  • nők (Thank God For Girls, Girl We Got a Good Thing, LA Girlz)
  • nyár (Summer Elaine and Drunk Dori, Endless Bummer).

Pedig ennél sokkal összetettebb az album, Rivers Cuomo még ennyi év után is képes új oldaláról megfogni a szerelmet, a drogokat, a rocksztár életmód árnyoldalát és az elkerülhetetlen családapai státuszt. Mindezt az állandóan példaként említett albumok (Blue Album, Pinkerton) hangulatában, sok-sok háttérvokállal, apró cukiskodásokkal és a védjegyükké váló powerpop gitárral. Néhol azért túlcsordul a szerelem, egy-egy gitárszóló már a '80-as évek legsötétebb időszakára emlékeztetnek, de ez még mindig jobb, mintha Rivers Cuomo megint olyan gyökerek mellett bohóckodna, mint Steve Aoki. Azt hiszem a Weezer az egyetlen zenekar a világon, aminek minden zenekritikus elfogadja, ha egy pillanatnyi progresszió sincs a zenéjükben azért cserébe, hogy ismét a '90-es években érezhessük magunkat. Ez tökéletesen sikerült a fehér albummal és a Weezertől nem is nagyon kell már más. (sajó)

Pet Shop Boys: Super (4/10)

Screen-Shot-2016-01-15-at-9.44.59-AM-426x426

Mindig, amikor meghallok egy új Pet Shop Boys-albumot, el kell gondolkodnom, hogy csak én változtam meg, vagy a PSB mindig is egy középszerű, érdektelen együttes volt. Ilyenkor megrázom magam, hogy egy túrót, a nyolcvanas években egy csomó zseniális, a kilencvenes években pedig egy csomó remek számot írtak, sőt, még mindig elég jó koncerteket adnak. És egyébként mostanában elég sok új lemezt is, amikről őszintén szólva nem sok számot tudnék mondani, az élő fellépésen is kicsit olyanok, mintha a slágerek közötti helyet töltenék ki. És most itt a Super, ami a 2013-as, kraftwerkes/technós Electric után direkt a kilencvenes évek eurodance-őrületét próbálja meg felidézni, kicsit megkeverve a mostani EDM-mel (tényleg csak egy kicsit hála istennek), de én sehol nem találom azt, amiért a Pet Shop Boys tényleg a nyolcvanas évek egyik legjobb szintipop-együttese volt: a Super nem szofisztikált, nincsenek szellemes szövegek, és a zenéje ugyanúgy lehetne egy Kylie Minogue-alap, mint saját büszkeség. (klág)

Explosions in the Sky: The Wilderness (9/10)

a4be7edc

A texasi Explosions in the Sky zenéje két dologra jó: libabőröztető sport-videómontázsok aláfestőzenéjének, és végtelenül hosszú buszutak ablakhoz nyomott fejű tájbámulásához. Nos, pont ezen akartak változtatni, mert kicsit már unták ezt a skatulyát, ezért a The Wildernessen több új hangzás van, mint talán az előző hat albumon együtt. Persze a lényegüket adó zajos, reszelős riffek maradtak, de sokkal több a finom zongorajáték és (az idén szintén új albummal jelentkező) Brian Enóra hajazó ambient témák közé szórt matekrockelemek és indusztriális zajok.

Ennek legszebb példája a lágy, ártalmatlan felvezetésből hirtelen zajdzsungelbe válót Colours in Space, aminek a második fele tökéletesen keveri az autentikus EITS-hangzást az újítással. Ez az új szellem pedig nagyon ott van, talán a banda eddigi legerősebb albuma jött össze, ami már nemcsak egy Texas-Florida buszútra, hanem már egy Föld-Mars vonatozásra is remek soundtrack lenne. (koroknai)

White Denim: Stiff (6,5/10)

A texasi White Denim a felbukkanásakor azzal tudott kitűnni a sok ezer revivallel próbálkozó garázsrock banda közül, hogy már-már jazzes, progrockos megoldásokkal bonyolították a már jól ismert témákat. Aztán a 2010-es évekre elfogyott minden ötlet, amivel fel lehetett volna dobni a garázsrock sablonokat és a zenekar egészen bátor dolgokat csinált az olyan lemezeken, mint tropical hangzású, pszichedelikus D, vagy mediterrán Corsicana Lemonade. Eltűnt a nyers, vad zsenialitás, a helyét a virtuozitás és az egzotikum iránti vonzódás vette át. A most megjelent Stiff valahol a két korábbi White Denim-éra kombinációja. Egyrészről ismét van benne némi régi rockos revival, másrészről most inkább olyan témákat vettek elő, mint a motown, a klasszikus r&b vagy a soul, és ezeket építették bele a zenekar elsöprő lendületébe. Még mindig lenyűgöző, hogy mindegyik tag egyenként is fantasztikus zenész és James Petralli jobban énekel, mint eddig valaha. A probléma viszont megint az, hogy dalonként nem működik a Stiff és így a hetedik nagylemeznél már annyira nem hat újdonságként, hogy ezek a texasi rockerek virtuóz jazzbandaként értelmezik újra az előző évszázad rockzenéit. Első hallgatóként egyébként hatalmas élmény lehet a Stiff, de régi rajongóként nem igazán tud újat adni és 8-10 hallgatás után sem lehet egy kiemelkedő dalt sem felidézni. (sajó)

Mogwai: Atomic (7/10)

7a632747

Elképesztő mértékben imádom a zajos, koszos, mégis valami sarkköri jégmező tisztaságával támadó post-rockot, és egy olyan hét, amin a legjobb négyesből (Mogwai, Explosions in the Sky, Mono, Godspeed You! Black Emperor) kettő is albumot ad ki, az piros betűs ünnepsorozat. Mogwai Atomicjához tudni kell, hogy filmzene, pontosabban annak a részleges átírása, a BBC nukleáris dokumentumfilmjéhez csinálták, de már nem ez az első ilyen produkciójuk, az egész estés Zidane-filmhez és a Visszajárókhoz is ők adták a zenét.

Ahogy az a kettő, az Atomic is kevésbé tempós, velőtrázó és hangos, mint a rendes stúdióalbumaik, de lagymatag pampogástól azért itt sem kell tartani. Rögtön a nyitó Ether olyan csodás út végén jut el a csúcspontra, mint a post-rock egyik legmeghatározóbb dala, a Lift Yr Skinny Fists Like Antennas To Heaven a GY!BE-től.

Mint minden posztrock cucc, kicsit ez is konceptuális, és a mechanikus hatás könnyen megfogható a dokumentumfilm témája miatt, de emellett valahogy mégis mintha végig pörögne velünk a világ, miközben el sosem szédülünk. Sőt, annak ellenére, hogy a Mogwai élharcosa a nukleáris fegyverek leszerelésnek, az albumból mégis inkább az atomkorszak pozitív eredményeire rácsodálkozás árad, amit a szintetizátorok erősebb bevonásával való kísérletezés sem borított meg. (koroknai)

Flatbush Zombies: 3001: A Laced Odyssey (6,5/10)

sSOvYgOa 400x400

A Flatbush Zombies egyike az újhullámos New York-i rapszíntérnek, annak a Beast Coastnak (Flatbush Zombies, Underachievers, Joey Bada$$), aminek tagjai a tradíciókhoz némileg jobban ragaszkodó keleti part hangzását kombinálják pszichedelikával, misztikummal és nagyon elvont szimbolizmussal. Két nagysikerű mixtape és egy EP után ez az első rendes stúdióalbumuk. Nincsenek nagynevű közreműködők vagy felkapott vendégproducerek, a 3001 tisztán a Flatbush Zombies világát adja vissza, aminek köszönhetően felkapta őket a média. Az Underachievershöz képest a Zombies egy fokkal sötétebb, ami részben Meechy Darko már-már horrorisztikus hangjának és a vészjósló hangszerelésnek köszönhető. Itt hiába keresi bárki az old schoolt, a boom bapet, egyiket sem találja, van helyette a CD-érát visszasíró dal (R.I.P.C.D.), tisztelgés Spike Lee filmrendező előtt (A Spike Lee Joint) és egy epikus 13 perces dal (Your Favorite Rap Song), aminek a végén maguk a rajongók mondják el, miért szeretik annyira a FZ-t. Sajnos ezen a lemezen is feltűnő, hogy a raptrió egyik tagja miatt még mindig billeg a háromlábú hiphopasztal. Erick the Architect ugyan egészen egyedi hangzást képes hozni producerként, de valahogy egyszer sem engedi el úgy magát kísérletezésben, mint mondjuk a haverjaik az Underachieversben, ahogy rapperként sem üti meg Zombie Juice vagy Meechy Darko szintjét. Utóbbiból sokkal, de sokkal több kellene, mert ehhez az apokaliptikus hangulathoz kevés jobb orgánum létezik, mint egy recsegős férfihang, ami sokszor már annyira mély és torz, mintha előadás közben műtenék ki a hangszálait. Több Meechy Darko, jobb Flatbush Zombies, sőt, Meechy Darko akkora játékos, hogy focizás közben még spanglizni is tud rendesen a pályán. (sajó)

Sledgeback - 36206 (9/10)

1180950 2

Azt hogy van olyan szcéna, hogy Seattle-i punk, én akkor tudtam meg, amikor interjúztam Szakácsi Greggel, az egykori C.A.F.B. legendás tagjával, aki egyszer csak kiment az USA-ba (pesze hogy egy csaj után), és ott ismét zenélni kezdett, punkrockot, Seattle-ben, a Sledgeback nevű zenekarban. Az interjú hamarosan olvasható a Stenken egyébként, az apropója meg az az anyag, a 36206 című, amit idén adott ki a zenekar. Ez a punk persze nem olyan, mint amilyen a Dead Kennedys vagy az Exploited volt, düh van benne persze, és mindenki kapja be az összes faszt-attitűd is, de a zene, habár egyszerűsége semmit nem változott, sokkal fülbemászóbb, énekelhetőbb, bulisabb, mint amit a nagy öregek toltak, inkább egyfajta Rancid-Bad Religion vonalat tessék elképzelni, amit a nagy masszából (ilyen zenekar nagyon sok van) Greg hangja emeli ki - rekedt, karcos, mély, magyar fülnek a tankcsapdás Lukács orgánumára hajazó. Az új anyagon egyébként vannak angol és magyar nyelvű nóták is, utóbbiak néhol kísértetiesen emlékeztetnek a Baj van! korabeli Tankcsapdára, egyszerű, tökös riffek (Kirakatfeleség, Múló állapot), kurva jó tempó, fülbemászó dallamok, könnyen énekelhető refrének - koncerten szerintem az eszem elmenne néhány nótától. Az angol nyelvű dalok is nagyon erősek, különösen az előző Land of the Freak című albumról átemelt The Hate, ami nem megy ki a fejemből, amióta hallottam, és nagyjából két hete minden nap meghallgatom vagy hatszor. Aki szereti a jó punkrockot, szerezze be az iTunes-ról vagy a Spotifyról. (sixx) 

The Field: The Follower (8/10)

The-Field-The-Follower

Azt hiszem, hogy én életemben csak akkor hallgattam The Fieldet, Axel Willner irtó monoton, de néha gyönyörű technóját, amikor valami szellemi munkát kellett végeznem (vagy télen, amikor esett a hó, de ez most nem illik a koncepciómba). Willner eljárása ugyanis szinte minden számában ugyanaz: apró, sőt, mikroméretű hangmintákat ismételget, erre rátesz egy stabil dobhangot, kicsit tekergeti a régi szintijeit, ezt elnyújtja 10 percig, és meg is van egy új The Field-szám. Nyilván túlzok, de nagyjából így képzelem a fejemben. És éppen ezért tökéletes ahhoz, ha valamilyen szellemi munkához zenét akarok hallgatni, de lézer-összpontosítás is kell hozzá, mert a zene a tíz perc alatt egészen kicsit szokott változni: ad egy stabil ritmust, be lehet kapcsolódni bármikor, és őszintén szólva felőlem néha 1 órán át is eltarthatna pár. A From Here We Go Sublime című első, 2007-es albuma óta Willner nem árult zsákbamacskát, a hozzáállása annyit változott, hogy néha felbérelt egy élő dobost a töftöfhöz, ami néha sokat hozzáadott a monotonitáshoz, de le is vett a gépzene értékéből. Negyedik albumán, a The Followeren Willner megszabadult az élő hangszerektől, úgyhogy az egész olyan, mintha tényleg egy gép rakta volna össze, hogy saját magát szórakoztassa. Minden nagyon lassan, komótosan építkezik, és mindig van bennük valami, amitől az egészet át lehet értelmezni: a fémes sivítás a címadó szám második felében, vagy a puha vokál eltűnése a tíz és fél perces Monte Veritából, amivel rögtön horror lesz az addigi kényelmes technóból. Szóval mindezzel a sok beszéddel azt akarom mondani, hogy aki eddig is szerette a Fieldet, az úgyis ezt is zabálni fogja, aki meg nem, az biztos, hogy csak nem ismerte. (klág)

Tacocat: Lost Time (6/10)

tacocat-lost-time

A Tacocat voltaképpen minden, amit egy modern, progresszív gondolkodású tinédzser lány szerethet a rock and rollban. Nő központú, kicsit feminista, kicsit riot grrl ihletésű dalok, szinte csak női tagok, szörf és garázsrock keverve némi doo-woppal és rágógumi pop vokálokkal. Még nem punk, de már több mint rock and roll. A 2010-es években virágzását élik a csajok vezette garázsrock bandák legyen szó a lo-fi vonalon felfutott együttesekről (Vivian Girls, Best Coast), a sokadik garázsrock revivalről (Deap Vally, Honeyblood) vagy a nyugati parti kortárs poppunkról (Bleached). A Tacocat zenéje is ezt a generációt képviseli és némileg pont ez a gond az új albummal. Cuki, aranyos, van egy-két egészen elbűvölő dal (Men Explain Things To Me, I Hate The Weekend, I Love Seattle), de a nagy egészet nézve nehéz kiemelni igazán sajátos, figyelemreméltó pillanatokat, még ha alapvetően élveztem a lemez szinte minden dalát. Ez nem jelenti azt, hogy annyira jó lenne a Lost Time inkább csak arról van szó, hogy engem kilóra meg lehet venni az elbűvölő női énekkel kombinált garázspunkkal. (sajó)

Dinner: Psychic Lovers (8/10)

dinnerpsychic

Anders Rhedinnek olyan hangja van, mintha valaki karaokézés közben próbálna ásítani, de azért közben meg is próbálja visszatartani. A Dinner néven lo-fi, nyolcvanas évekre hajazó, sötét popot előadó Rhedin hangjától egészen biztosan egy csomóan a falra másznának, de én speciel nem. Úgyhogy kifejezetten örültem, hogy elkészült az első, hivatalos lemeze, ami, minő meglepetés, pont olyan sejtelmes, divatbemutatókra, meg szeánszokra való szintis popzene. (klág)

 

Fish! - Idő van (8/10)

koncert-20160315-2737-fish idovan

Ha azt mondom, Fish!, azt mondod, bulis zene, seggrázó ritmusok, bikinis csajok a fesztiválbulik első sorában, pimasz frontember, vicces szövegek poprock alapokra. 15 éve jelentetik meg a cuccokat, volt kísérletezőbb, angol szövegű, poposabb is köztük, de mindegyikre jellemző volt, hogy meghallgattad az anyagot, és legalább egy nóta beakadt az agyadba (dallamtapadás rulez), amit nem tudtál kiverni a fejedből - nekem ilyen volt például a Körbe körbe, amit heteken át dúdoltam, fasz se tudja miért, mert annyira azért nem volt jó nóta. Nekem a zenekarral mindig is az volt a bajom, hogy nem volt igazén karizmatikus, jellegzetes játékú dobosuk, ezt Senior Fish énekesnek mondtam is egy soproni buli után, de a dobosnak nem, mert puhapöcs vagyok (pedig ott állt ő is a backstage-ben).  Az új albumon viszont olyan dobosuk van, amilyet már rég megérdemeltek, és ettől a zene feszesebb lett, valahogy össze lett rázva az egész, a daloknak van egy határozott alapjuk, amire jobban lehet építkezni, mint a maszatolásra. Aki szereti a kemény alapokra hangolt, de könnyen megjegyezhető szövegű és dallamú, kiválóan énekelhető lendületes hardpop (nem én találtam ki!) anyagokat, az vegye meg az Idő van-t, mert fasza. Személyes kedvencem a nyitó A huszonötödik óra és az Ez is belefér, ami kicsit BlackOut-osra sikeredett, de hát lásd a címet, ugye. Ja, és az Egy perc is kurva jó, legyen már belőle hosszabb verzió, kösz. Van iTunes-on, Spotifyon és asszem Deezeren is. (sixx)

Jónás Vera Experiment: Tiger, Now! (8/10)

Nem titok, hogy eléggé szeretjük Courtney Barnett zenéjét, ezért is hatott olyan kellemesen, hogy Jónás Vera új lemezén tudatosan vagy sem, de érezni némileg az ausztrál énekes-gitáros hatását. Egyszerűen baromi jól áll Jónás Vera kicsit soulos hangjához az elektronikus gitár és a valamivel vadabb hangzás, de közben sikerült némileg megtartani az egygitáros előadók dalstruktúráját is. Itt nem az történik, hogy valaki szimplán rockzenekari felállásra optimalizálja a zenéjét, hanem az énekes-dalszerzők sajátos útját járva bővíti ki a saját repertoárját.

A White Stripest és Alison Mosshartot idéző címadó dal, a Stenk dalversenyét is megjárt Walk Away vagy a már-már grunge-os csúcspontban kiteljesedő Ordinary mind az album jobb pillanatai közé tartoznak, de 2-3 daltól eltekintve is bátran kijelenthető, hogy alig akad gyengébb része a lemeznek. Oké, a Find Your Keys kicsit hasonlít Barnett kisasszony Deprestonjére, de ez semmi nem von le a dal erősségéből. A lassan építkező Say Goodbye percről percre egyre jobban hatalmába kerít, az Over & Over Again megidézi a 2000-es évek brit indie rockját, a Where Was I pedig egy szinte a semmiből válik monumentális katarzissá. Az eddig felidézett különböző műfajok és előadók ellenére Jónás Verának mégis sikerült egy koherens, egységes egésszé formálnia ezeket a számokat és pillanatig sem tűnik úgy, hogy ez a sokszínűség ne természetesen jöjjön belőle.

Az egyedüli problémám a magyar nyelvű dallal és a lemez befejezésével van. A Michelle az egyik kedvenc Beatles-dalom, így még örülök is a feldolgozásnak, de az albumot záró, kicsit triphopos két dal nagyon kilóg és el is üt az album hangulatától, ezért egy idő után ráálltam arra, hogy a Where Was I után indítsam újra meg újra a lemezt. Lehet ezt az énekesnő is érezte, azért került az album végére, szóval nagy problémám nincs, kaptam elég klassz dal helyettük. Viszont a Szél hozott, szél visz el kifejezetten megtöri az album addigi ívét a közepén nem csak a nyelv, hanem kávéházi akusztikus előadókat idéző, nekem már túl bájosan mesélős hangzása miatt is. Az ilyen típusú dalok szerint az egygitáros magyar előadók rákfenéi, szóval felejtsük is el gyorsan, és döngessük inkább a Walk Away ezredjére is. A jövőben nagyon érdemes lesz odafigyelni Jónás Verára, mert az akusztikus énekes-dalszerzők néha kiérezhető gyermekbetegségei ellenére a Tiger, Now! nem csak egy figyelemreméltó album, hanem az egyik legjobb magyar lemez, ami megjelent idén. Minden azon múlik majd, hogy innen hova tovább. Ja, és valaki mondja meg hol lehet szerezni ilyen pólót XXL-ben. (sajó)

40 Days: No Plan (8,5/10)

a2466308948 16

Bevallom őszintén én lemaradtam anno a 40 Days bemutatkozásáról és azóta sem pótoltam, szóval mindenféle előítélet nélkül kezdtem bele a No Planbe. Lehet jobb is, mert a No Plan egy meglepően jól működő rocklemez, de nem abból hereszagú, sörlocsolós fajtából, hanem valahol a Pixies és a powerpop találkozásáról van szó. Súlyos, zajos, széttorzított gitárok, éteri, dream popos vokál és a dob egy pillanatra sem képzeli magát punkkoncerten. Még az olyan klasszikus terpeszállós gitárszólók is beleférnek, mint ami a Whenever We Startban hallható, de a lemez szintén kiemelkedő pontjai közé tartozik az Arkham Smile groove-os basszustémája is. A legjobb az egészben, hogy mielőtt kezdeném kicsit megunni az éneket, elérünk az utolsó számhoz. A We Know akár valamikor a '80-as, '90-es évek környékén is készülhetett volna, de a rekedten érzelmes énektől olyan hatása lesz az egésznek, mintha még mindig Pixiest próbálna játszani egy rakás viszkifüggő fiatal a posztgrunge időszak végén. Konkrétan a libabőrös lettem minden alkalommal, ahogy megszólalt az ének és nem is lehetne jobban lezárni ezt az elementáris dalt, mint egy jól hallható köhögéssel, amitől még hitelesebbé és őszintébbé válik az egész. Erre az EP-re egyáltalán nem számítottam, de erősen ajánlom mindenkinek, aki szereti a középtempót, a gitártorzítást és a popzenei érzékenységet. (sajó)

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?