Miért fogdossák ezeknek a nőknek a mellét?

2016.04.12. 12:06
Reneszánsz zenéje

Amikor először kezembe vettem Howard M. Brown: A reneszánsz zenéje című könyvét, kicsit meglepődtem a borítón. Egy meglehetősen komoly, főiskolai jegyzetnek szánt kiadvány címlapján mért fogdossa valaki egy nő mellét? Az illusztráció forrása ugyan nem volt feltüntetve a könyvben, de viszonylag gyorsan a nyomára akadtam, és közben rájöttem, hogy rengeteg hasonló témájú kép van a reneszánsz időszakából: vidáman zenélő, daloló társaság, ahol férfiak tapogatnak nőket.

Az alábbiakban megnézünk néhány ilyen festményt, meg persze belehallgatunk abba a zenébe, amit játszanak a képeken. Ez volt ugyanis a kor popzenéje, a madrigál.

Ez a dalforma az 1500-as évek második felében egész Európában elterjedt, úgyhogy innen is, onnan is válogattam, mégpedig olyanokat, amelyekben szerepel a

a reneszánsz jeah, vagyis a fa-la-la-la!

Na de jöjjenek a képek és a zenék.

Nos, mint kiderült a borítón A tékozló fiú a kurtizánok között című festmény van, mely egy ismeretlen franko-flamand festő alkotása. A történetet mindannyian ismerjük: az ifjú kikéri az örökségét, majd miután elherdálja mindenféle léhaságra, koldusként kéredzkedik vissza atyjához, aki örömmel fogadja be a tékozló fiút.

A példabeszéd tökéletesen megfelelt a reneszánsz művészeknek, hogy egy vallásosnak mondható festményt alkossanak, abszolút világi témával. Ez a kép annyira e világi, hogy a háttérben nem egy bibliai táj, hanem a korabeli Párizs szerepel:

a Notre-Dame pont ugyanígy néz ki ma is.

Természetesen a zene is korabeli volt! Mégpedig a frottolából született madrigál, amit akkoriban nem csak a bordélyokban, de úri társaságokban is énekeltek. Ezt a műfajt eredetileg nem arra szánták, hogy profi zenészek adják elő közönségnek, hanem hogy kisebb társaságok énekeljék saját maguk szórakoztatására.

Hallgatnál egy fa-la-lát Mantovából? Kattints!

Ez az egyik kedvenc madrigálom, olyannyira, hogy még a csengőhangom is ez a Gastoldi-sláger. Külön bónusz az alábbi videóhoz, hogy a King's Singers pompás BBC-sorozatának ez volt a főcímzenéje, olyan az egész, mint egy kimaradt jelent a Monty Python Repülő cirkuszából.

Ugyanez a címe ennek a képnek is. Nem csak a mellfogdosásban hasonlít a másikra, hanem a képregényességben is: az előtérben még gazdagon mulatozó tékozló fiúnak a háttérben már a csúfos bukását látjuk. Persze abban korban elég sokan jártak pórul kétes bordélyokban.

A képeken rendszeresen megjelennek szexuális utalások, elég csak a bolond sapkáját, vagy a botját nézni.  Figyelemre méltó az is, hogy szinte mindegyik bemutatott festményen kottából játszanak a szereplők (itt kettő is látható), akkoriban a művelt társaság tagjainál természetes volt, hogy tudtak játszani belőle.

 Hallgatnál egy fa-la-lát Londonból? Kattints!

Egy pompás május köszöntő Thomas Morleytől.

És még egy ugyanilyen című, képregényes illusztráció az előző festmény alkotójától Frans Pourbustól. Ez csak annyiban különbözik a legtöbbtől, hogy beltéri, kicsit képet kaphatunk arról, milyen is lehetett egy elegáns bordélyház a reneszánsz Flandriában.

A csembalótól kicsit olyan hangulata van a képnek, mintha egy évszázadokkal későbbi kuplerájban járnánk, de valójában nem ez a hangszer volt a legjellemzőbb akkoriban. Akár a középkorban, a reneszánsz madrigáloknál is simán be lehetett cserélni egy-egy énekszólamot valamilyen tetszőleges hangszerre. A leggyakrabban lantra, melyre Willaert jó pár darabot átírt.

Balassi Bálint, aki nagy kedvelője volt az örömlányoknak, egyik versében egy lengyel citerás lányról áradozik. Mint Brauer-Benke József írja remek könyvében, eredetileg a citera szót a lantfélékre használták nálunk, alighanem Balassi is erre gondolt. Nem véletlen, hogy ez az a hangszer, amely szinte minden képen szerepel.

Hallgatnál egy fa-la-lát Augsburgból? Kattints!

Hans Leo Hassler természetesen Velencében tanult meg ilyen klassz német madrigált írni.

Pieter Pourbus (1523 – 1584): Az igaz szerelem allegóriája
Pieter Pourbus (1523 – 1584): Az igaz szerelem allegóriája
Fotó: The Wallace Collection / artuk.org

Hogy a bibliai jelenet mennyire csak alibi, azt számtalan olyan példa igazolja, ahol a téma ugyan hasonló, de a kép valójában egészen mást ábrázol. A fenti festményen Pieter Pourbus (Hans apja) szintén egy vidám tapizós-zenélős társaságot mutat be, de valójában egy allegóriáról van szó. A középen látható, kissé unatkozónak tűnő figura ugyanis

a Bölcsesség, aki a Hűség mellét fogja.

(Itt láthatók nagyobb méretben.) Ők a követendő példa, az igaz szerelem, a keresztény házasság megtestesítői. A többiek viszont a léha élvezet szimbolizálják, különböző mitológiai alakokkal. A furulyákkal és az elmaradhatatlan kottákkal például a hűtlen Daphnisz, a pásztorköltészet feltalálója látható, ahogy a jókedv és mulatság istennőjét, Euphroszünét ölelgeti.  A jobb szélen a saját bolondsipkás botját markolászó fickó sem szorul különösebb magyarázatra.

Hallgatnál egy La-la-lát Párizsból? Kattints!

Pierre Certon szerzeménye a vénasszonyok pletykáit dolgozza fel. A franciák kicsit különcök voltak: bár épp olyan madrigálokat írtak és énekeltek, mint egész Európa, ők ezt nem hívták annak, csak és kizárólag chansonnak, ahogy a középkor óta mindig is.

Van, amikor kerettörténet sem kell a képhez. A fenti, Bensonnak tulajdonított festmény például csak egyszerűen muzsikálást ábrázol. Ott vannak az elmaradhatatlan kották, és az elmaradhatatlanul ölelgető kezek.

Persze mielőtt szegény madrigált elkönyvelnétek valami bordélyházi zenének, fontos tisztázni: korántsem csak illetlen társaságban volt szokás énekelni őket. A legnagyobb urak is írattak maguknak madrigál, kifejezetten annyi személyre és olyan hangterjedelemre, amilyennel a társaság rendelkezett.

Mivel a madrigál elsősorban megzenésített vers volt, a szövege is tökéletesen illeszkedett a megrendelőhöz. Lehetett akár egy szerelmes férj is, aki a feleségével és néhány barátjukkal daloltak együtt a kertben.

 Hosszan lehetne még bemutatni a hasonló témájú festményeket, azért választottam pont a fentit, mert egészen vicces, ahogy Benson vagy valamelyik tanítványa újrahasznosította a piros ruhás lantos nő alakját az előzőről. Na meg mert a kép címe – Evés utáni muzsikálás – sokat elárul arról, hogyan használták akkoriban a madrigált. Ugyanolyan közös szórakozási forma volt, mint ahogy vacsora után előkerült valamilyen társasjáték, egy pakli kártya vagy egy beszédtéma.

  Persze azért ne higgyétek azt, hogy minden együtt éneklős, madrigálos festményen letapiznak valakit. A legtöbbön szó sincs ilyesmiről. Persze az is igaz, hogy szinte mindegyikben lapul egy kis pajkosság – ahogy a madrigálok szövegeinek többsége is nyíltan, vagy rejtetten, de a szerelemről szól. (Emlékeztek még a spanyol kakukkos madrigálra, mely arra figyelmeztetett, hogy pisilni se engedd ki egyedül a feleséged?)

A képeken néhol egy kis Ámor vegyül az éneklők közé, vagy a szerelem istennőjének Vénusznak az állata, a kutya. Máshol egy bolondfejben végződő bot tűnik fel (amilyennel többször is találkoztunk a fenti képeken), esetleg

egy félreérthetetlen helyzetben álló tőr utal arra, miről is van szó,

mint Callisto Piazza fenti alkotásán.

A festményeken szereplő izgalmas hangszerekről most alig esett szó, de ígérem még azokra is visszatérünk (egy hasonlóan erotikus témájú) posztban, de addig is van még pár nagyon különös dolog, amiről beszélnünk kell a reneszánsz zenével kapcsolatban. Tartsatok velünk a jövő héten is!

Ha még több zenetörténeti érdekességre vágytok, kövessétek a Múltcore-t a Facebookon!