Ötven éve elég volt zenésznek lenni, ma már nem

2016.04.12. 13:31
Wayne Shorter a jazzvilág hőskorának egyik utolsó nagy hatású szaxofonosa és zeneszerzője. Négyszer látta Charlie Parkert élőben játszani, és John Coltrane személyesen hívta fel, hogy váltsa le Miles Davis zenekarában. Először nemet mondott, majd később 1964-ben egyetlen zenészként alkalmazta úgy Davis, hogy kompozícióit bármilyen változtatás nélkül emelte be a műsorába és lemezeire. Wayne Shorter a Műpában koncertezett hétfő este jelenlegi kvartettjével. A koncert reggelén negyed órát kaptunk tőle, hogy kérdéseinkre telefonon válaszoljon.

A legenda szerint a hangszertokjára azt írta fel gyerekkorában nagy betűkkel, hogy Mr. Weird.

Igen, ez igaz. 

Ha most írna fel rá valamit, mi lenne az? 

Egy név helyett inkább azt írnám fel rá, hogy Soha ne add fel! Arra utalna, hogy soha ne adják fel az emberek, és különösképpen a gyerekek az álmaikat. Az emberek eldobják maguktól az ötleteiket, a kalandvágyukat és a kíváncsiságukat, amikor felnőnek. Sokan fontosnak tűnő döntéseket hoznak a társadalom elvárásai alapján, hogy belesimuljanak. A többségbe akarnak beilleszkedni, egy hamis siker érdekében, és egy rossz úton haladó tömegben akarnak sikeresek lenni. Feladják a kutatásvágyat, és feladják a jogukat a kiteljesedéshez, amit az emberek sokszor meg sem ismernek, hiszen olyan hamar fel kell nőniük. Márpedig ha nem ismered a jogaidat, akkor nincsenek is jogaid. Az üzenetemmel arra motiválnék mindenkit, hogy ne fossza meg magát az önkifejezés jogától, legyen az festészet, tánc, zene, írás, bármi amiben kiteljesedhet. Ahogy van az Orvosok Határok Nélkül, úgy kell egy Emberek Határok Nélkül mozgalomnak is lennie, ami minden gyermeket a bölcsőtől segít abban, hogy megmaradjon embernek. 

Szokott Ludacristől és Kanye Westtől is idézni az interjúi során, illetve a mai napig óriási képregénygyűjtő, így ismeri a mai fiatalok kultúráját. Könnyebb ma egy fiatalnak az álmait megvalósítani, mint volt mondjuk az ön fiatalkorában, az ötvenes években? 

Annyit tudok biztosan, hogy most nagyobb szükség van rá. Annyival több minden tudja eltéríteni az embereket, hogy az lenne a teljes szöveg a tokomon vagy akár bőröndömön, hogy " Soha ne add fel, semmi esetre sem". Ez nem jelenti, hogy ezért bármilyen eszközzel, vagy fegyverrel harcolni kell. A kifejezés iránti vágyunknak kell vezetnie minket, és ahhoz nem méltó az erőszak. Egy űrkutató módjára kell az elménknek a határait megismernünk és mint faj, egyáltalán nem tartunk itt. Nem tudjuk, hogy kik is vagyunk igazán, és hogy miként tudnánk még emberibbek lenni, vagy hogy hova tudunk mint faj intellektuálisan fejlődni. Fizikailag sok helyre eljuttattuk a testünket. Hegyeket mászunk, kilőjük egymást az űrbe, orvosságokat találunk fel, de emberileg egy helyben topogunk évezredek óta. Látta a filmet Denzel Washingtonnal, A védelmezőt?

Nem láttam még.

A film elején van egy Mark Twain idézet, ami azt mondja, hogy az ember életében két megrendítő esemény van. Az egyik amikor megszületik, a második, amikor rájön, hogy miért. 

Ön mikor jött rá, hogy miért született meg? 

Olyan 12-13 éves lehettem. Elkezdtem kérdéseket feltenni, ahogy sok ember feltesz kérdéseket, amikor fiatal, aztán leállnak, amikor feladják az életüket, mert megmondják nekik, hogy mit csináljanak. Kérdések feltevése helyett  a legegyszerűbb kész válaszokkal beérik, amelyekhez még kérdést se kell feltenni, és így azokat az utakat járják, amiket mások is bejártak. Feladják, mielőtt egy olyan ösvényt fedezhetnének fel, amin még senki se járt. Pedig ott több mindent lehet megtudni az életről, ellenben a kitaposott úttal, ami tömve van emberekkel, ráadásul olyanokkal, akik csak a biztonságért vannak itt és nem azért, hogy éljenek. A biztonságot pedig  megkapják attól, akik közvetlenül az orruk előtt menetelnek. "Nekem az kell, ami neki van, meg neki, meg neki". Az alkotmányok is azzal a hazugsággal vannak tele, hogy ha követed, akkor megkapsz mindent ami kell az életben. 

Ennek fényében érdekelne, hogy mit gondol arról, hogy emberek iskolában, tankönyvekből tanulnak zenélni, mintha egy gyárban készülnének, vagy mivel sokat szokott filmekből idézni, érdekelne, hogy mit gondol a sokakat megosztó Whiplash-ről. Számomra a kreativitás kiölésének és biztos út bejárásának a jelképe. 

A Whiplash egy hazugság. Hamis, félrevezető, és negatív zagyvaság. A forgatókönyv az egyik legrosszabb, amit valaha láttam, mindenféle autentikusságot mellőzve, történelmi tényeket meghamisítva, hogy hazudhasson egy gyenge sztorit. Ráadásul azt is meghamisítja, ami még ebben az úgynevezett profi világban megy, és ráhúz egy hamis totalitárius köntöst, amitől még komikussá is válik az egész. 

És a zenélést se sokan élvezik benne. 

Ahogy az életet se. Vagy azt, hogy emberek lehetünk. Ennek van köze a zenéhez is. Vegyük ezt a beszélgetést. Az ötvenes-hatvanas években, amikor egy zenészt egy interjúban kérdeztek, akkor csak a zenére koncentrálódott a beszélgetés. Mikor kezdett el zenélni? Milyen nádat használt a szaxofonban? Milyen hangszeren játszik? Miért jobb a Steinway mint a Yamaha? Bla-bla-bla. Ezek a kérdések zenéről szóltak technikai értelemben, és az volt a funkciójuk, hogy a zenész zenész maradjon olyan értelmben, hogy ő csak szórakoztat, de tudja a helyét, hogy máshoz nincs köze az életben, csak hogy zenét gyártson, amit aztán el lehet adni és ezt a sajtó irányította, illetve akik náluk hirdettek. Ilyenről, mint most, hogy arról beszélünk, hogy hogyan tudunk emberek maradni vagy jobb emberek lenni, elképzelhetetlen volt. Az is, hogy több szociológiai vonatkozása legyen egy beszélgetésnek, mint zenei, miközben mégis zene által vagyunk  összekötve és zenéről beszélünk. Vagy máshonnan megközelítve, hogy miért fontos emberként is fejlődnünk. Ott van Sharapova, a teniszező. Túlhajtotta magát, többször lesérült, majd kiderült, hogy doppingolt és ezért eltiltották. Mit csinál a teniszező, ha nem teniszezhet? Mit csinál a zongorista, ha nem zongorázhat? Vagy egy festő, ha levágják a karjait, vagy a fényképész, ha megvakul? Van egy fiatal 19 éves basszusgitáros srác a szomszédomban, aki öszöntdíjat kapott, hogy Harvardra menjen. Amikor beszélgettünk, akkor derült ki, hogy nem zenével kapcsolatos tanulmányokat fog végezni, hanem filozófiából akar doktorálni, a zenélés mellett. Ezek a fiatal srácok most már nem, illetve nem csak zenét tanulnak, hanem már máshonnan is inspirálódnak. Orvostudomány, filozófia és egyéb tudományok iránt is érdeklőnek. A jövő zenészeinek érdeklődniük kell, és ha új utakat akarnak bejárni, nem elég szimplán zenésznek lenniük, ahogy az elég volt az én fiatalságomban. Ez egy újabb ok, amiért azt írnám a hangszertokomra, hogy soha ne adják fel, semmi esetre sem.  

A Wayne Shorter Quartet koncertje a Műpában

Nyilvánvaló, hogy amikor egy ilyen kaliberű zenész koncertjére megy az ember, mint amilyen Wayne Shorter, a figyelme a főhősre szegeződik. Hogy ne menjek messzire, így volt ez Sonny Rollins koncertjén pár éve. Wayne Shorter 2000-ben alapított kvartettjénél azonban teljesen más volt a helyzet. Shorter egy interjúban azt nyilatkozta, hogy ez a zenekara az, ami a legközelebb áll Miles Davis 1964-es kvintettjéhez. Ennél találóbb hasonlat valóban nincs, ugyanis ennyire kiegyenlített erőviszonyokkal ritkán találkozik az ember, és arra se nagyon emlékszem, amikor egy koncert ennyire lassan, a négy zenésszel kéz a kézben építkezett volna. A koncerten nem voltak kitüremkedő szólók, nem voltak részek, ahol a teltházas koncertterem egy emberként ünnepelhette volna a főhőst, hanem a világ legjobb ritmusszekcióját egyenrangú partnerként kezelve kikapcsolták mindenki időérzékét. A koncert alatt képtelenség volt Wayne Shorterre koncentrálni, és nem azért, mert Danilo Pérez, John Patitucci, vagy Brian Blade ellopta volna a show-t, hanem mert a zene nem engedte, hogy ne a benne lévő feszültség és négyük közös játéka legyen a központban. A zenészek itt nem szórakoztatni akartak, vagy Wayne Shorter híres kompozíciót villogtatni eredeti formájában. Az életmű fölé helyezték a megtett utat, úgyhogy többet tanultunk a koncert alatt a demokráciáról, mint a parlamenti felszólalások összességéből. 

Ne maradjon le semmiről!



  • Tippek
  • Személyi kölcsön