Az utcán taréjjal végigmenni nem volt életbiztosítás

Interjú Szakácsi Greg zenésszel

maxresdefault
2016.04.12. 00:24

Szakácsi Greg akkor kezdett el punkot játszani a C.A.F.B. nevű zenekarban, amikor már lehetett, és ugyan voltak balhéi, de nem olyanok, mint a nyolcvanas évek legendás punk rockereinek. Heroinista lett, Seattle-ig ment kitisztulni, oda, ahol a kilencvenes éve szinte csak a drogokról szólt. Aztán alapított egy másik zenekart és tolja a punkot szakadatlanul. A C.A.F.B. összeállására hazajött, akkor beszélgettünk vele.      

Annak idején a C.A.F.B. nevű zenekarban kezdted itthon, a név honnan jött?

A jelentése az, hogy Cops Are Fucking Bastards, ezt tisztázzuk, mert nagyon sok elméletet hallottam rá. Onnan jött, hogy volt egy zenekar, a The 4-Skins, amiben nem neonáci seggfej skinheadek játszottak, hanem az igazi, munkásosztálybeliek. Volt egy számuk, az A.C.A.B., All Cops Are Bastards, és ezt a C.A.F.B. alapítójával, az azóta elhunyt Szita Misivel kurvára szerettük, és kicsit átfogalmaztuk. Mindenképpen rövidítést akartunk.

Na ebbe belemagyaráztak sok mindent, Cuccos A Fiú Bugyija meg Cifra A Faszom Bazdmeg, de erről szó sem volt.

Mondjuk, jó zenekarnév mindkettő. Amikor 1997-ben kijött a Zanza című lemez, és ehhez leszerződtünk egy kiadóhoz, akkor az volt a feltétel, hogy nem használhatjuk a nevet, illetve a rövidítést, és csak négy zenei hangként lehet értelmezni. Belementünk, mert adtak pénzt, de a közönség úgyis tudta, miről van szó.

1990-ben alakultatok, akkor már azért más volt punkot játszani, mint a rendszerváltás előtt.

Én 15 éves voltam, amikor megalakultunk, nekem a másik rendszer a gyerekkor végét jelentette csak. 12 évesen kerültem be a punkrockba, amikor először hallottam Billy Idolt, akiről nem tudtam, hogy ki, és hogy a zenéje az mi is egyáltalán. Csak tetszett a hangzás. 13-14 évesen kaptam UK Subs, GBH, Exploited kazettákat, szóval amikor megalakult a zenekar, én már tisztában voltam a punkkal, az ország meg túl volt egy rendszerváltáson. Én már zenélhettem, de azt nem tudom, mennyire volt veszélyes fellépnie egy CPG-nek vagy egy Kretensnek. Biztos az volt, mi egy generációval később játszottunk. Egyszerű nem volt mondjuk, az utcán 89-90 környékén taréjjal végigmenni nem volt életbiztosítás.

Az Ifjúsági magazinban megjelent rólam egy fotósorozat, amiből balhé lett, iskolában, anyámmal, sejtheted. Volt utcai balhé is, verekedés, kaptam is, adtam is, de inkább kaptam. Nem mi voltunk túlerőben soha. Mondjuk nem érdekelt, megvertek, felálltam, mentem tovább. 1992-ben jelent meg az első anyagunk, ’93-ban már hardcore-osabb anyaggal jöttünk ki. 94-ben elvittek katonának, utána meg megváltozott minden, mindenki punk akart lenni. 

Miért állt össze most a C.A.F.B.?

Nosztalgiából. Egyszeri alkalomnak indult, de vannak tervek rá, hogy évente adjunk pár bulit itthon, ez függ attól, hogy én hogy tudok elszabadulni, de megpróbálom megszervezni. Mindenkinek megvan a maga élete, melója, szóval az, hogy teljes turnéra menjünk, az nem megy.

Miért pont Seattle-be mentél?

Volt egy tiniszerelmem, akivel 15-16 évesen jártam, ő később kiköltözött Seattle-be, amerikai állampolgár lett, és amikor a kilencvenes években hazajött, meglátogatott. Én akkoriban a kábítószerek miatt elég szar passzban voltam, ő meg felajánlotta, hogy menjek ki hozzá pár hónapra megtisztulni. Kimentem, és jobban lettem, de nem éreztem úgy, hogy készen állok visszajönni, nem mellesleg meg ismét egymásba szerettünk és össze is házasodtunk. Ez 1999-ben volt, azóta megkaptam az állampolgárságot. Persze Seattle miatt sok beszólást kaptam, hogy 

na tessék, a heroinról pont ott akar lejönni, ahol a kilencvenes évek grunge-korszakában kurva sok probléma volt belőle.

Herkás voltál?

Nem szúrtam magam, más módon juttattam a szervezetembe, de igen, heroinista voltam. Ez egy olyan árnyék, ami végigkíséri az életemet. Többször kellett kórházi kezelésre járnom, de van ugye az a mondás, hogy junkie once, junkie forever, azaz aki kábítószeres, az az is marad, ezzel meg együtt kell élnem és kész, soha nem fog eltűnni a pszichémből. Nagyon kemény dolog minden nap ezzel szembenézni, és néha akad olyan helyzet, amikor irtó nehéz kikerülni, olyankor megyek orvoshoz megint. Tiszta vagyok, már évek óta, nem iszom alkoholt, nincs fű sem, semmi. Cigi, az maradt, ennyi. 

Az előző Sledgeback-anyag, a Land of the Freak sokkal szókimondóbb, szövegében is punkosabb anyag, mint az új, a 36206. Miért? Puhultál?

Nem hiszen, hogy puhultam volna, mások voltak a megfogalmazások. Van súlyosabb szöveg az új anyagon is, de amikor a Land of The Freak dalai készültek, azaz 2012-13-ban, olyan magánéleti problémáim voltak, amik kihatottak a szövegírásra is. A punk ugye eleve dühös, és én sem akarok közönségbarát lenni, mert ez a műfaj nem erről szól, hanem arról, hogy megmondd, ami van. Arra viszont törekedtem, hogy úgy fogalmazzam meg a dalaimat, hogy mindenki számára érthető legyen, és kicsivel azért túlmutasson a fuckon meg a bazdmegen.

A Sledgebackben van még magyar származású zenész rajtad kívül?

Magyar származású akadt már, még 2004-ben, amikor megalapítottam a zenekart, de neki is csak az egyik szülője volt magyar. De ha már itt tartunk, megvan a Parker nevű gitáros srác a Queensryche-ban? Aki Geoff Tate énekes sógora egyébként?

Meg.

Na, ő nálunk kezdte. Volt még ilyen ismertebb tagunk, a War Babies-ből Guy Lacey, vagy Shawn Totter. De színtiszta magyar tag csak egy van, én.

Azért kérdeztem, mert vannak magyar nyelvű és vonatkozású számok, az előző anyagon a Pálinka, a mostaninak meg a fele magyar nyelvű, és kíváncsi vagyok, mit szólnak ehhez a zenésztársak?

Magyar nyelvű számot az új albumra rögzítettem először, és koncerten még nem adtunk elő egyet sem, szóval hogy a közönség hogy fogadja majd, azt meglátjuk. A Pálinka magyar vonatkozása a címből is egyértelmű ugye, ez az előző anyagon volt rajta, és azért készült, mert megpróbáltam arrafelé tendálni, hogy mindenki megtudja, magyar vagyok, és ezt a zenekarból is szerettem volna kihozni. Az amerikai zenésztársaim és ismerőseim, bármennyire is meglepő lehet ezt itthon hallani, ebben nagyon támogattak, nagyon nyitottak erre, és tisztelik azokat, akik őrzik a hagyományaikat. Egy példa csak: a Sledgeback zenészei megtanultak pár C.A.F.B.-nótát, hogy gyakorolhassam őket, hiszen évek óta nem játszottam ezeket, és rám fért a gyakorlás a hazai koncertek előtt. A Pálinkával azt hiszem csináltam egy kis reklámot az országnak, pár haverom legalábbis rákapott. 

Az országról egyébként meglepően sokat tudnak, és a közhiedelemmel ellentétben nem hülyék. 

Amikor kimentél, tudtál angolul?

Ja, azt hogy fuck you. Utána meg azt, hogy brush és bucket, kefe és vödör, mert a kikötőben melóztam, hajókat mostam. 

Milyen Seattle zenei élete?

Sokrétű. Amikor Seattle-t emlegeti valaki, akkor a grunge merül fel mindenkiben, pedig volt a Nirvana előtt is élet, Hendrix is itt játszott, a Metal Church is innen származik és a Queensryche is, csak hogy a fontosabbakat mondjam. Számomra a Nirvana egyébként egy punkzenekar volt mindig is, egy háromtagú power trió, mint a Green Day, csak más akkordokkal és más hangszereléssel. Az egy más dolog, hogy később a grunge egyik alapkövének tekintették őket, Cobain punkzenész volt. Amikor ismertté váltak, mármint a Nirvana, akkor a kiadók, akik mindig is csak azt nézték, miből lehet lóvét kisajtolni, előszedték azokat a zenekarokat, az Alice in Chainst, a Soundgardent és a többieket, akik már javában aktívak voltak ekkor, és egy helyről egyszerre több zenekart futtattak be. Kvázi ők teremtették a stílust, pont mint a glam metal esetében Los Angelesben, a nyolcvanas években. Az tagadhatatlan, hogy a helynek megvan a maga varázsa, és az állandó eső deprimáló hatással van a zenészekre, ami visszaköszön ezekben a zenékben, viszont a kiadók ismerték fel, hogy ebből lehet egy stílust teremteni.

Amint kijött a Nevermind, a Columbia Records épületében a falról lekerült a Mötley Crüe, és Kurt Cobain ment fel a helyére. 

És ma?

Visszaállt egy egészségesen eklektikus szintre, van punk, rock, blues és grunge is, a Soundgarden ismét működik, ugye, igaz, nem sok lemezt adnak el ők sem már. A punk színtér viszont erősebb, mint bármelyik más stílus jelenleg.

Fellépési lehetőség van bőven?

Ezt nem mondanám, mert amikor egy-egy nagy cég beköltözik a városba, egész városrészeket vesznek át, és ugye igyekeznek olcsón kihozni mindent, így pont oda mennek, ahol a legtöbb punkklub is van, amiket lebontanak, hogy legyen hely az irodaházaknak meg a lakásoknak. Egy-két belvárosi kivétel van, és a külvárosban is akadnak helyek, ahol lehet játszani. Ha nagyon akarsz, heti 4-5 bulit le tudsz nyomni, ami nem azt jelenti, hogy lesznek is a koncerteden persze.

Nektek hogy megy?

Változó. Függ a naptól, attól, van-e a környéken más nagyobb buli. Egyébként helyi szinten, vagyis inkább nyugati parti szinten elég ismertek vagyunk, Los Angelesben, San Diegóban, Las Vegasban is töltöttünk meg már egy középszintű klubot. Ez nagyon jó eredmény, ha tutira behozol 150-200 embert egy este, arra odafigyelnek. Akkora a konkurencia, annyi zenekar van, hogy ezért vért kell izzadni. Egy Rancid vagy egy Social Distortion 1500 fős bulikat nyom, és ők ebben a műfajban világsztárnak számítanak. 

Milyen hatások érvényesülnek a zenédben?

A hangom elég mély, és nem túl szokványos, megszokott punk-hang, emiatt a Social Distortiont szokták sokat emlegetni a Sedgebackkel kapcsolatban, mármint sokat kaptam a pofámra, hogy nyúlás. Pedig csak ilyen a hangom, amin nem tudok változtatni, ezt beláthatná mindenki. Az mindegy, hogy így születtem, vagy ilyen lett az évek alatt, ha hasonlítgatni akarják, hát tegyék, leszarom. A Bad Religion nagy hatással volt rám, ezt nem tagadom, de sok kisebb zenekar is, százával tudnám sorolni őket.

A zene vagy a szöveg fontosabb?

Általában a zenével kezdődik egy nóta, eszembe jut egy riff, felveszem, elteszem. Előveszem, hangulata van, írok hozzá szöveget. Előre nem szoktam szöveget írni, kell a hangulat hozzá, azt meg vagy a riff, vagy egy zenekari próba hozza meg amúgy is. A Sledgebackben a zene 99 százalékát én írom, a szöveget meg teljesen.

Meg lehet ebből élni?

Ezen a szinten, amin mi vagyunk, és úgy, hogy van rendes polgári állásom, alig. Egy színpadtechnikai cégnél vagyok vezető beosztásban, események, koncertek, színdarabok bevilágításával foglalkozunk, szóval nem vagyok messze a színpadtól, ami jó. Ha ez nem lenne, és átprogramoznám az életemet arra, hogy a zenéből éljek meg, az elképesztően sok lemondással járna, rengeteget kellene koncertezni, nem lehetnék a családommal, és még így is kérdéses, hogy lenne-e értelme. Persze nem mondom, hogy soha nem lesz ilyen, hogy nem fogok egyszer ráfeküdni, és izomból tolni a zenekart, de az nem most lesz. A másik dolog, hogy ahhoz, hogy sikert érj el, elég sok pénz kell, mert ma már nincs olyan, hogy egy buli után odamegy hozzád a kiadó, hogy itt van egymillió dollár, csinálj belőle lemezt nekem. 

A lemezkiadók olyanok, mint egy hitelkártya: adnak pénzt, de kiveszik a saját részüket, és a végére jó, ha nullszaldós leszel.

Ma, amikor mindenki letölt mindent, a kiadó nem kockáztat egy kis vagy közepes zenekarral. Egy Ignite, ami középszintű zenekarnak számít, akkor tud megélni, ha saját maga intéz mindent, és nem kiadón keresztül. A zenekarok ma már a turnéból és a koncerteken eladott dolgokból élnek, az intézményesített CD-eladás megszűnt, stream van helyette. Olyan turnékra is be kell kerülnöd, amin nemzetközileg is elismert zenekarokkal játszhatsz, ebben a stílusban a Dropkick Murphys-zel vagy a Penywise-zal, és ez nagyon nem egyszerű. Ha nincs ismeretséged, esélyed nincs, ha bekerülsz, akkor meg jön az anyagi része, neked kell állni a turnébuszt, a backline-t, a szállást, ez nagyon sok pénz. A költséged a távolságok miatt is nagyon magas, legalábbis itt, nyugaton, mert nem sok hely van, ahol játszhatsz. Keleten minden egymás szájában van, 3-4 óra alatt ott vagy a következő helyszínen.

Ha már turné, milyen volt a Tankcsapdával turnézni az USA-ban?

Jó volt látni őket. Legutoljára én 1992-ben játszottam előttük a C.A.F.B.-vel, még a Fekete Lyukban, vagy 80 néző előtt. Ha akkor azt mondom Lacinak, hogy 2015-ben a Whisky-a-Go-Go-ban fogunk közösen játszani, kurva sok ember előtt, kiröhög. Aztán mégis így lett.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!