Magyar volt a reneszánsz Jimi Hendrix

Igaz, Bakfark nem a gitárját, hanem a műveit égette el

2016.04.26. 16:54
  • Van egy lengyel mondás: Bakfark után nyúlni a lanthoz. Azt jelenti, valami olyasmire vállalkozni, ami valószínűleg nem fog sikerülni.
  • A világ legfontosabb zenei adatbázisa, az Allmusic szerint Valentin Bakfark volt a legnagyobb lantos a XVI. században. 
  • A Spotify top5-ös listája szerint a legtöbb Bakfarkot hallgató városok között egy magyar sincs.

Hogy mire akarok ezzel kilyukadni? Hogy hahó! Az első igazi magyar zeneszerző nem csak azért fontos, mert magyar volt, hanem mert nemzetközi mércével mérve is tényleg nagyszerűeket alkotott. Na de ki is ez a Bakfark Bálint, akit a maga korábban leginkább Valentin Bakfarként ismert a világ, s akit külföldön talán ma is többre becsülnek, mint idehaza?

Magyarországon, az erdélyi Brassóban születhetett valamikor 1506 körül, s már igen fiatalon felkerült Budára, hogy Szapolyai János udvarában tanuljon muzsikát. (Na igen, nemhogy Mátyással, de II. Lajossal sem halt ki teljesen a reneszánsz kultúra a magyar udvarban.) Utána a nyakába szedte a világot és végigjárt számos uralkodói és főúri udvart Európában. Sokáig Párizsban dolgozott, majd a lengyel király szolgálatába állt, ahonnan hosszú évekig tartó szorgos munka után viharos gyorsasággal távozott. Ezután I. Miksa német császár csalja magához, de négy év muzsikálás után valami politikai ügybe keveredik és börtönbe vetik. (Nem lehetett egyszerű ember.) Szabadulása után egy kicsit ismét Erdélyben él, természetesen ott is maga a fejedelem, János Zsigmond alkalmazza, majd Itáliában telepszik le. Itt éri a halál: 1576-ban a pestis végez vele, akárcsak Obrechttel és Agricolával.

Bakfark egyik lantkönyve. Ma szemmel elképesztő, hogy egy ilyen igényes, képpel illusztrált kiadvány borítóján milyen simán elválasztották a szerző keresztnevét
Bakfark egyik lantkönyve. Ma szemmel elképesztő, hogy egy ilyen igényes, képpel illusztrált kiadvány borítóján milyen simán elválasztották a szerző keresztnevét
Fotó: Irodalmi Rádió

Az énektanárunk azt mondta, hogy a halálos ágyán úgy érezte, soha senki nem fogja tudni úgy eljátszani a műveit, mint ő, ezért a kéziratait a tűzbe vetette. Persze könnyen lehet, hogy az igazság kevésbé romantikus: a pestisben elhunytaknak ugyanis minden holmiját elégették – könnyen lehet, hogy így pusztult el a páratlan életmű nagy része. Na de mi az, ami megmaradt?

Amikor először hallottam Bakfarkot, ez a szám volt a kedvencem:

Egy tök jó kis könnyű táncdal. Ám rá kellett jönnöm később, hogy neki egyáltalán nem ez volt a stílusa, ez csak amolyan ujjgyakorlat volt: tessék gyerekek, ilyet is tudok. Két életében megjelent lantkönyvében (az egyiknek a címlapján ő maga szerepel, mint egy igazi lemezborítón!), csupa komoly mű van.

Ezek nagy része a kor leghíresebb szerzőinek átiratai: Philippe Verdelot madrigáljai, Clemens non Papa, Orlando de Lassus és Josquin des Prez motettái, Clement Jannequin és Claudin de Sermisy chansonjai szólalnak meg lanton. Mielőtt mindenki leírná Bakfarkot, hogy na tessék ez is csak feldolgozásokra volt képes és főleg 

mielőtt felderengene előttünk egy pánsípon előadott Felkelő nap háza, tisztázzuk gyorsan: itt nem erről van szó.

Az úgynevezett intavoláció lényege az volt, hogy egy zeneszerző énekkarra írt műveket ültetett át más hangszerre, jellemzően lantra. Ezt lehetett egészen gépiesen, hangról hangra csinálni, sőt lebutítani a bonyolultabb részeket, és lehetett teljesen újraértelmezni a művet. Ilyenkor épp olyan értékes darab született, mint amikor egy jazz-zenész elővesz egy sztenderdet és valami egészen újat alkot.

Olykor nem is volt szüksége kiinduló slágerre, csak tisztán „szólózott”, ezek a fantáziák, amelyekből szintén jó néhány fennmaradt. Szóval 

nem csak abban hasonlított Hendrixre, hogy elégetett ezt-azt maga körül.

Hallgassunk Bakfarkot!

cover

Bár az önálló Bakfark-lemez kevés, műveibe elég sok külföldi lantválogatásban is belebotlani. Idehaza természetesen Benkő Dániel előadásában jelentek meg művei, hiszen a hetvenes években gyakorlatilag ő volt „a lantos” Magyarországon.

Bár hallottam, hogy vannak, akik kritizálják a játékát, én laikus füllel sokkal inkább azt érzem, hogy az egyes Bakfark-felvételek közt inkább stúdiótechnikai és keverési különbségek vannak, mintsem előadóiak.

Benkő felvételein sokkal élesebben, tisztábban és hangosabban zengnek a hangok, mint mondjuk jó 30 évvel később az amerikai Ron MacFarlane-én, ahol minden kis neszt rögzítettek, a húrokon végighúzott ujjak zajáig. (Persze az egyes Benkő-felvételek közt is eltelt jó pár év, szóval azért azok hangzása sem egységes.)

 
Ismerkedni a legjobb valamelyik Benkő-féle válogatáslemezzel indítani (mondjuk itt van egy), de a hardcore rajongók meghallathatják a teljes, 4 cédés életművet is (az meg itt van teljes terjedelmében a Spotifyon).

Különösen izgalmas a The Voice of Bakfark című lemez, melyben egymás után hallgathatók meg az eredeti kórusművek és a lantátiratok. Nagyon tanulságos összehasonlítani, mi mindent is változtatott Bakfark rajtuk. A lantdarabokat Győri István, az énekműveket a Voces Aequales adja elő (akikről Beatrix muzsikái kapcsán már volt szó). Nekem egy cseppet egybezengő, összemosódó módon, de ez persze megint nem az együttes, hanem a producer vagy a stúdiómunka hibája – már ha hiba ez, és nem koncepció, ami rajtam kívül senkit nem zavar. Ezzel együtt mindenképpen érdemes meghallgatni az egészet, igazi izgalmas utazást jelent és hallgatni valónak sem utolsó!

Az okosok azt mondják, azért volt nagy szám Bakfark, mert az 1500-as években ő volt az első zeneszerzők egyike, aki a hangszeres zenét az énekeltekkel egy szintre tudta hozni. Én azért szeretem, mert több rétegben is élvezhető. Nem az a muzsika, amit második hallgatás után már fütyörészel főzés közben, de mondjuk szívesen hallgatod. Akár főzés közben is. Tökéletes háttérzene akkor is, ha nem tudsz odafigyelni, és olyanoknak is, akik nem nagyon bírják a klasszikus zenét. (Tudom, teszteltem.) Ha viszont figyelmesen hallgatod, vagy hagyod többszöri lejátszásra beépülni, akkor kiderül, mennyi klassz apró részlet van benne.

Nem véletlenül terjedt el egész Európában, dolgozták fel és adták ki műveit még száz évvel később is Lengyelországtól Flandriáig. Az első magyar zeneszerző műveit nem csak nemzeti büszkeségből érdemes hallgatni, hanem azért, mert egyszerűen jók!

Szerinted sem unalmas a klasszikus zene? Kövesd zenetörténeti sorozatunkat a Facebookon!



  • Bérelnék
  • Bankszámla