Tessék, itt az év talán legjobb magyar lemeze

A hét lemeze: Fran Palermo – Razzle Dazzle

Alig hittünk a fülünknek, annyira hihetetlenül erős lemezzel rukkolt elő a Fran Palermo, akik ráadásul az idei Stenk dalverseny egyik döntős zenekara voltak. Rajtuk kívül Mark Pritchard, Kaytranada, Skepta és Oscar a Hét lemezében.

A második nagylemezéhez érkezett a Fran Palermo, jelenleg az egyik legizgalmasabb itthoni zenekar. Hogy miért az egyik legizgalmasabb, arra a mostani Razzle Dazzle album tökéletes példa. Ahhoz képest, hogy a nyolcfős zenekar átlagéletkora valahol 22 környékén lehet, biztos vagyok benne, hogy több tucat zenész összetenné a két kezét, ha az egész életében lett volna ennyi eredeti ötlete, nemhogy csak egy nagylemezen.

A Fran Palermót ezer műfaji meghatározással lehet csak leírni a tropical zenéktől a szörfön, a beach popon, a garázsrockon, a '80-as évek acides britpopján keresztül világzenéig annyi különböző hatás keveredik mindössze 11 dalon keresztül, hogy ezekkel külön bekezdésben lehetne foglalkozni. Mégis az a legizgalmasabb a Fran Palermo lemezeiben, hogy együtt hallgatva mindig egy kész, kiforrott hangzásvilágot kapunk, ahol valamilyen furcsa csodának köszönhetően kényelmesen megfér egymás mellett a brit gitárzene, konga vagy némi klubzene.

Minden dalban van valami érdekes apró részlet, ami újra és újra visszarántja a hallgatót a frontember és dalszerző Henri Gonzo világába, legyen szó a Jankanooban hallható jangle-ös gitárról a végén, a Bloody Vertigo meglepően jól működő vonós részéről vagy a mexikói határvidéken játszódó westerneket megidéző, spanyol nyelvű Van Volviendo.

Mintha csak egy filmzenét hallgatnék, ami az itt-ott belépő lüktető diszkódoboktól önálló életre kelne. A különbség az eddigi lemezekhez képest, hogy soha ennyire tudatos, jól kidolgozott refrénjei nem voltak a zenekarnak, mint itt a dalok túlnyomó többségében. Tessék meghallgatni milyen a Yellow Man vagy a Dazed, és minden érthető lesz. Ugyan bele lehet kötni itt-ott az angol kiejtésbe (A Brief Moment, Paraiso Inferno), és egy-két dal lezárása sem feltétlenül tökéletes, de ezeket a hibákat kiküszöböli a lemez azzal a rengeteg bátorsággal, ami szinte végig hallható. Még arra is figyeltek, hogy legyen íve a lemeznek a dallista alapján, mert a vége előtt a Lunában már-már szenvedve, recsegve éneklő Henri a Fritz Rock c. záródalra teljesen bekattan, és kvázi Lux Interiorként kántál végig, mintha a Crampset kubai titkos ügynökök rabolták volna el, hogy lecseréljék a gitárosaikat helyi arcokra.

Szinte nincs lefelé kilógó dal az egész lemezen, és az igazat megvallva tényleg ott tartok, hogy lemegyek az utcára és belenyomom az emberek pofájába ezt a lemezt, hogy tessék, drága rinyáló honfitársam, itt egy kreatív magyar zenekar, amiről akkor sem tudod megmondani egyértelműen, hogy konkrétan kiktől lopnak, ha maga Soros György pénzeli a válaszadást. Lazán az idei év egyik legjobb magyar nagylemeze eddig, kétség sem férhet hozzá. 10/10  (sajó)

Ezeket hallgattuk még a héten:

Mark Pritchard: Under the Sun (8/10)

Mark Pritchard karrierje során elektronikus zenei műfajok sokaságában bizonyította már, hogy érdemes rá odafigyelni. A Jedi Knights, a Reload, és a Global Communication, az Africa Hitech tagjaként, és a saját szóló projektjeiben (Harmonic 313, Troubleman) csinált ambientet, house-et, acid house-t, electrót, hiphopot, footworköt, jungle-t,  de a trapbe és a dancehallba is belekóstolt. 

Bizonyos értelemben az Under the Sun is ezt az eklektikát hozza, viszont ez egy pillanatig sem jelenti azt, hogy az album ne lenne zseniálisan egységes: az egyik dalban Linda Perhacs folkénekes akusztikus gitárkíséretre énekel, a másikban vonósok teszik ki a hangszerelés nagyját, néhol a Boards of Canada pszichedelikus melankóliája köszön vissza (Hi Red), közben viszont egy pillanatra sincs csapongás az albumon, aminek a számait egy nagy adag drón és Prichard elborult szintetizátorai tesznek egységessé.

A közreműködők közül érdemes még megemlíteni a radioheades Thom Yorke-ot, akinek a széteffektezett hangja tökéletesen illeszkedik a Beautiful People nyugtató középkori szintetizátortémáihoz. A vokál a Give it Your Choir-nek és elég jól áll (Bibio), de az Under The Sun hagmintázott témái is szuper jól mennek a fura, szétesett fúvóstémákhoz, miközben a drónok teszik a dolgukat, ahogy nagyjából az egész albumon. És nagyjából pont ez az, ami miatt ez egy nagyon izgalmas album lett, ráadásul úgy, hogy nemcsak masszív ambient-rajongóknak lehet befogadható. Indie videójáték soundtrackjeként se lenne rossz, de önmagában figyelős, sőt háttérzeneként is megállja a helyét. (stubnya)

Kaytranada: 99.9% (9,5/10)

Kaytranada neve már elég régóta pörög a neten, mint a következő nagy innovatív producer, de az első megjelenéséhez képest hat évet várt az első rendes stúdióalbummal. Persze először megvárta, amíg leszerződik a patinás XL Recordshöz, kapcsolatba került Rick Rubin szuperproducerrel és megismerte a megfelelő embereket, akik jól jöhetnek egy nagylemezhez.

A haiti származású kanadai producer tökéletesen érezte, hogy igazán akkor lehet nagyot dobbantani, ha a rá jellemző hangzás megpróbálja vendégénekesekkel és előadókkal feldobni, hiszen még is csak ez választja el az egyre nehezebben definiálható elektronikus zenét a popzenétől. Kay ezt könnyedén megoldotta, és olyan jó ízléssel válogatta össze a közreműködőket, hogy öröm hallgatni. Craig David megdöbbentően jó a Got It Goodban, az AlunaGeorge-dzsal közös Together konkrétan a Kanye West-féle American Boyt idézi, de lehetne említeni a Vic Mensával, Anderson Paakkal vagy a BadBadNotGood neo-jazz formációval közös számokat is.

A pluszt mégsem bennük, hanem a 23 éves producerben kell keresni. Fantasztikus stílusérzékkel válogat a minták között, A Lite Spotsban hallható tropicália vokálminta Gal Costától konkrétan zseniális, és ez a szám magasan a legnagyobb bulisláger az egész lemezen, de szintén a táncolós vonalba tartozik a Track Uno nevű nyitódal és a One Too Many is. Egyszerűen nem lehet megunni, ahogy a sokadik hallgatás után is csak kapkodja a fejét az ember, hogy ebbe a 15 dalba mennyi vagányságot, dögöt vagy éppen finomságot sikerült elrejteni. A bulizós számok pont kellően funkysak, de közben Kay képes a merenguétől, az afrikai dobokon át a neo-soulig annyit minden belezsúfolni a dalokba, hogy az tényleg bravúr kategória.

Komoly fogadást tennék rá, hogy Kaytranda lesz a következő Hudson Mohawke, egy Soundcloudon feltűnt eredeti alkotó, akinek ki sem kellett volna hozni nagylemezt, hogy a legnagyobb előadók akarjanak tőle zenéket. A 99.9% azonban egy olyan erős bemutatkozás, hogy az új tehetségeket kevésbé figyelő emberek is érezhetik, ez a srác még komoly hatással lehet arra, hogy milyen irányba mozdul el a jövő popzenéje. (sajó)

Oscar: Cut and Paste (7,5/10)

Szegény Oscar Scheller! Valószínűleg sejtése sincs arról, mennyi idióta viccelődésre ad okot a keresztneve mifelénk. A szobrásznak tanult londoni fiatalembert már a Stenk indulása óta követjük, a szombati Videódiszkóban is szerepelt a Good Things című dalával, ezúttal pedig az első nagylemezéről írhatunk. Oscarnak már a tavaly nyári EP-jét is nagyon bírtuk, amiről például jól át is mentette a címadó dalt a most megjelent debütlemezre. Oscar egyébként egy végtelenül rokonszenves és szerethető figura, amire talán a Daffodil Days című számának sztorija is jó példa: egy botrányosan rossz nap végén egyik barátja ráírt és megkérdezte, hogy van, mire ő csak annyit válaszolt volna, hogy "difficult days" (nehéz napok), de az autokorrektor az iPhone-ján az angol difficult szót átjavította daffodilre, azaz nárciszra, úgyhogy írt is egy dalt ezzel a címmel, ami szintén felkerült az albumra. Oscar egyébként nem nagy zenei megfejtő, inkább csak egy végtelenül szimpatikus figura, akinek egyaránt helyén van az esze és a szíve, utóbbit pedig jól össze is törik néha. (Sőt, nemrég még a legjobban öltözködő zenészek közé is beválogatták, ha valakinek esetleg számít az ilyesmi.) Az élet nagy igazságtalansága, hogy az ilyen szerény tehetségekre olyan nehezen figyel fel a világ, mindig csak azokat veszik észre, akik nagy mellénnyel, harsányan harsogják a magukét, amik rosszabb esetben még hülyeségek is ráadásul. Oscar viszont pont nem ilyen figura, úgyhogy több Oscart a mindennapokba, és akkor egy kicsit tényleg szebb lesz minden ebben a rohadtul nem fair életben. (kovács d.)

Skepta: Konnichiwa (8/10)

skepta HmE122lQdeQCFbXduqg9 5355661c4ca92ae47ea93284cbf471dd.100

Miközben Amerikában egymást tapossák a trap utolsó még lerágásra váró csontjaiért a rapperek, Nagy-Britanniában most tart ott a grime, hogy végre az Egyesült Államokban is elkezdtek figyelni rá. Skepta vitán felül a legfontosabb figurája ennek a generációnak, elég csak elolvasni bármilyen brit zenei cikket, amiben vele foglalkoznak. A mostani Konnichiwa egy olyan időszakban jött ki, amikor Drake-től Pharrellig már az amerikai A lista is elkezdett mocorogni a londoni grime színtér környékén, mert Skepta, Stormzy és társaik lassan tényleg megkerülhetetlenek.

Skepta nem is próbált kilépni komfortzónájából, a Konnichiwa már egy tudatosan olyan lemez, amivel a tengerentúli piacra is nyitni akar. Akad rajta egy Pharrell-közreműködés, beugrott két tag az A$AP Mobból, de azért olyan helyi hősöket is meghívott mint Wiley, Novelist vagy a saját öccse, Jme. Hiába kiszámítható, a Konnichiwa végig egy nagyon egységes, a grime összes király sajátosságát felvonultató anyag. Atlantában talán még álmodni sem mernek olyan tökéletes basszusdöngetésekről, mint amit Skepta csinál a Crime Riddimben vagy a zseniálisan eltalált Queens of the Stone Age-mintát tartalmazó Manben. Vagy ott van az abszolút grime megahimnusz Shutdown, a New York-i újhullámot idéző Ladies Hit Squad vagy az izgalmas basszus témájú Text Me Back. Annyira kompakt, letisztult, apránként újító és közben könnyen befogadható szinte minden a Konnichiwáról, hogy annak híre kell menjen már a tengeren túlra is. Ilyenkor sajnálja az ember, hogy nincs autója, és nem tud valami bitang hangrendszerrel igazi kivagyi köcsögként végigdöngetni ezzel a lemezzel a városon. (sajó)

Ne maradjon le semmiről!



  • Hírek
  • Személyi kölcsön