Angliának vége, csak az Iron Maidenben bízhatunk

2016.07.02. 11:51

Túlélte a saját halálát, és most tizenkettedszer is Magyarországon játszott az Iron Maiden. Nem érdekli őket semmi saját magukon kívül, de ez nem is baj.

How the fuck are you?”

Nincs a heavy metalban még egy hatvanhoz közelítő figura, aki ilyen szép, ízes brit kiejtéssel és ilyen lazán tudná megkérdezni, mi a fasz van a közönséggel, mint Bruce Dickinson, az Iron Maiden énekese, a nagy túlélő. Ő nemcsak a rákot élte túl – a nyelvében találtak nemrég egy rosszindulatú daganatot, amit a pletykák szerint a lehető leginkább rock and roll módon, orális szex révén gyűjthetett be –, hanem az Iron Maiden agóniáját is. Mondjuk azt nem kis részben épp ő okozta, amikor 1993-ban némi kölcsönös köpködés után kiszállt abból a zenekarból, amely nélkül ma nem lenne olyan a heavy metal, mint amilyen, sőt, amely a gitárzenék minden válfajára hatott valamennyire: Iron Maiden nélkül még a hajmetáltól legtávolabb lévő zenék sem lennének ma ugyanilyenek.

És ha a frontember kiszáll egy együttesből, azt csak kevesen tudják kiheverni – valószínűleg az Iron Maiden sem tartozott volna a kivételek közé, ha nem békülnek ki mégis hat év után Dickinsonnal, meg a szintén mosolyszünetet tartó Adrian Smith gitárossal, és nem küldik el végre Blaze Bayley-t, a helyettes énekest oda, ahová a legtöbb rajongó már régóta szerette volna látni: a lehető legmesszebb a Maidentől. És bár a nagy visszatérés, a Brave New World nem sikerült rosszul, a kritika sem utálta nagyon, azért az azóta eltelt tizenhat évben nem igazán sikerült semmi olyat dobni, ami akár csak összehasonlítható lenne a korábbi mesterművekkel.

Pedig a Maiden sosem tartozott a párslágeres együttesek közé: a legelső korszakban kiadott kilenc lemezen legalább egy tucatnyi olyan vitathatatlanul bivalyerős, megkerülhetetlen alapmű van, amilyenből a legtöbb zenésznek egy is elég lenne ahhoz, hogy értelmesnek tartsa az életét és boldogan ugorjon fejest akár a sírba is. Az azóta megjelent hét másikon viszont nem biztos, hogy akad akár egy ilyen is. Pontosabban épp arról szól a mostani, öt kontinenst és harminchat országot érintő, hetvenkét állomásos lemezbemutató turné, hogy kiderüljön, a legújabb, The Book of Souls című lemez kirugdossa-e a Maident a jelenben is teljesen rendben lévő, de azért mégiscsak a múltjából élő együttesek amúgy elég takaros kis klubjából. És a VOLT fesztiválos koncert után úgy tűnik, van is erre némi esély.

Pedig a fesztiválkoncertek jellemzően inkább a félrészeg, mindenhonnan összeverődött, a fellépőt felerészt nem is ismerő közönség kielégítését célzó  best of-műsorok szoktak lenni, nem pedig olyanok, mint a The Book of Souls World Tour, ami a Maiden pályafutásának leghosszabb, másfél órás lemezét mutatja be, és nem titkolja el a tíz-tizenöt perces új dalokat sem. Mert úgy tűnik, ez lehet az új irány: a The Book of Souls egy csak első, második, és esetleg még harmadik hallgatásra fárasztó, de valójában elképesztően jól komponált, összetett lemez olyan riffekkel, amilyeneket tényleg rég nem hallottunk tőlük lemezen.

Mintha Dickinson az élet-halál harca miatt minden eddiginél komolyabban vette volna a zenét:

olyan elmélyült számok ezek, mintha nem a sör-buli-szex szentháromsága hatására, hanem valami erdei kolostorba elvonulva írták volna meg őket.

Viszont azt, úgy tűnik, az Iron Maiden is tudja, hogy a rock halála a túlgondoltság, úgyhogy valami olyan különös elegyét képesek a koncertjeiken nyomni a komoly számoknak és a bugyutaságnak – például amikor Dickinson egy plüss makimajommal a nyakán énekli végig a Death or Gloryt –, ami baromi jól áll ezeknek a hatvan körüli arcoknak. Akik amúgy is az ellentmondásosságukból teremtenek utánozhatatlan színpadi jelenlétet: eleve adott a frontember, a heavy metal legszürkébb átlagember-kinézetű ikonja, aki civilben leginkább egy családias barkácsbolt vezetőjének tűnik, vagy, elnézve, ahogy másfél órán keresztül rohangál és ugrál a színpadon, jóságos tornatanárnak. Aztán ott vannak a többiek, a hetvenes évekből itt ragadt frufrukkal, Steve Harris rövidnadrágjával és a hozzá pedánsan vádliig felhúzott zoknijával (amit sehogyan sem tud úgy viselni, mint Angus Young), a szemfájdítóan feszülő forrónadrágokkal, meg Nicko McBrain az aranyszínű, csillogó dobcuccával, és ott van az Eddie-mánia: a zenekar kabalazombija minden koncerten a színpadra lép, mint valami elcseszett vásári mikiegér, hogy eljátsszon egy kínos jelenetet, amiben az őt megtestesítő statiszta hadonászik egy baltával, amíg Dickinson ki nem tépi a szívét.

De épp ez az: valamiért mindez egyáltalán nem kínos, mert amíg Harriséknek ennyire a kisujjukban van a műfaj teljes múltja, jelene és jövője, meg amíg ennyire kizökkenthetetlenül élik a saját világukat, Eddie-vel és arany dobcájggal, de hibátlan és műfajteremtő számokkal, addig ez az egész valami vitán felül állót jelent a színpadon. Vitán felül állót mindazoknak, akik elfogadják, hogy az Iron Maidennek a műfaj legnagyobbjai között van a helye, valahol ott a Black Sabbath mellett, és ezen nem változtathat már semmi. Úgy a soproni közönségben az apja nyakán ülő Maiden-pólós kiskölyöknek, mint annak a deres hajú rajongónak, aki a pont harminc évvel ezelőtti Somewhere On Tour turnén – amikor Jugoszlávia, Csehszlovákia és Ausztria után Budapest volt a negyedik állomás – vásárolt pólóban jött el.

Ezeket játszották

If Eternity Should Fail
Speed of Light
Children of the Damned
Tears of a Clown
The Red and the Black
The Trooper
Powerslave
Death or Glory
The Book of Souls
Hallowed Be Thy Name
Fear of the Dark
Iron Maiden 

The Number of the Beast
Blood Brothers
Wasted Years

És ez a saját Iron Maiden-univerzum az, ami miatt egy ilyen koncert is felülmúlhatatlannak tűnik a maga nemében. Egy ilyen, amiben annyira lehetett spontaneitásra és személyességre számítani, hogy egy szemfüles felhasználó még a koncert előtt feltette a Setlist.fm-re a majd játszott dalok listáját – amit tényleg nem is kell utólag módosítani, legfeljebb az elmaradt outrót lehet kihúzni, mivel eddig mind az ötvenhat állomáson pontosan ugyanazt játszották: három tízperces körüli és három rövidebb szám az új lemezről, és a maradék időben egy szűk best of-keresztmetszet. Eközben Dickinson alig beszélget a közönséggel, néhányszor megszólítja Sopron népét – a nép meg vagy értette a leginkább „szápön”-nek hangzó szót, vagy nem –, mond valami szokásos szöveget arról, hogy jó itt lenni, egyszer pedig utal a koncerttel párhuzamosan futó Wales–Belgium meccs eredményére, és ennyi.

És mégsem tűnik úgy, hogy az ezúttal amúgy remekül hangosított fesztiválkoncert csak egy hakni lenne, pedig mindez általában pont erre utalna. De a három gitáros (Dave Murray, Adrian Smith és Janick Gers), a basszusgitáros (Steve Harris), a dobos (Nicko McBrain) és az énekes is látványosan baromi jól érzi magát – és nem a közönség kedvéért. Persze a folyamatos színház nekünk szól, a hihetetlenül kidolgozott színpadkép egy teljes maja várossal, fáklyákkal, főzőüsttel, épületekkel és állandóan cserélt háttérvásznakkal, meg a gigantikus, felfújt Eddie- és ördögfigura a háttérben, és Dickinson folyamatos átöltözései.

De amikor az énekes a The Trooper alatt, angol birodalmi katonaruhában azzal szórakozik, hogy ráhúzza a lyukas brit lobogót a folyamatosan az egyik hangszórón tornamutatványokat végző Janick Gers fejére, hogy annak vakon kelljen pengetnie, meg ahogy a lemezverziónál a kor miatt valamivel már mélyebben énekelt Powerslave alatt a kánikula ellenére is felhúzza a pankrátormaszkot, és akkorákat ugrál benne, mintha a Billy Elliot felnőttverziójára castingolna éppen – azon végig látszik a megjátszhatatlan lelkesedés.

Egyszerűen arról van szó, hogy ők nem elsősorban a közönséget szeretik, hanem a zenét, amit játszanak. Talán ezért is nem beszél egy szót sem Dickinson sem a brexitről, hiába indultak a turnéra még úgy, hogy mindkét lábbal az EU-ban voltak, sem a foci-Eb-ről, hiába indultak turnéra még úgy, hogy volt egy jó focicsapatuk. Dickinson csak a The Book of Souls előtt mond kettőnél több, nem konkrétan a koncerthez tartozó összetett mondatot arról, hogy a díszlet, amit mögötte látunk, a maja civilizációt idézi, mert az „ilyen volt, mielőtt a British Museum szétlopta volna”, és arról, hogy mi mind a birodalmak építésének áldozatai vagyunk, mert akár akarjuk, akár nem, a fejünk felett mindig birodalmakat építenek. Ennyi az áthallás erre az estére, ennyire jelenik meg a talán az újkori történelme legnehezebb napjait élő Nagy-Britannia – de nem is csoda, hogy nem többször, mert Dickinson ezt a félperces monológot is azzal zárja, hogy „de a lényeg csak a sör, a zene, a szerelem és a szex, mi más számít még?”

Az Iron Maident csak az érdekli, hogy minél többet kihozzanak a saját zenéjükből, hogy újra meg újra megmutassák – Magyarországon is már tizenkettedszer –, miért gyűlik össze a régi számaik miatt még egy fesztiválon is több ezer Iron Maiden-pólós rajongó, és hogy élőben is visszaadják az új lemez dalait. És ezt tökéletesen meg is teszik, amitől úgy tűnik, a címadó szám középtempós verzéje vagy a Speed of Light pörgős refrénje tényleg elférhet egy polcon mondjuk a koncertzáró, harmincéves Wasted Yearsszel. És ennél talán nem is kell több. Úgyhogy amikor Dickinson harmadszor is megkérdezi, hogy

How the fuck are you?”,

nem csoda, hogy olyan éljenzés a válasz, ami hangosabb, mint amit bármilyen erősítő bármilyen fesztiválon elbírna.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!