Bad Religion: másfél órás, boldog pogózás

A Rockmaraton a legfaszább dolog, ami a magyar fesztiválszcénában létezhet, pedig nekem aztán a tököm tele van az összes nagyrendezvénnyel. A dunaújvárosi (korábban pécsi, még korábban Csörge-tó melletti), valóban maratoni hosszúságú dzsembori 26 éve létezik, ezzel az ország egyik legrégebbi eseménye, korábban egy hetes, ma már tíz napos a programja, és nem szól másról, mint a rockzenéről és annak vadhajtásairól. Nincs vurstli, nincs DJ-sátor, civil utca és pártpolitika mentén felhúzott, senkit nem érdeklő, de kurva sokba kerülő bódésor, van viszont egy dunai holtág, egy bazinagy kemping, és tíz nap alatt 130 zenekar (ez egyébként világrekord, tíznapos rockfesztivál nincs még egy).

Akinek ez a zene kell, az ide jön, és jól érzi magát, nem kell Pumped Gabót kerülgetnie, nem néznek rá úgy, mint a véres ingre, ha pogózik, és nem csengeti ki a havi fizetését egy hét együttlétért, 23 000 forintból kijön a teljes, tíznapos buli, a naponta tehát 2300 forint, ennyiért kedden este például Bad Religiont és UK Subsot láthatott a néző, pénteken meg Megadeth-et és Airbourne-t. Világos, hogy ennyiért a szomszéd gyerek hálószobapunk-fúziós indiejazz trióját sem nagyon lehet elcsípni egy klubban. Összehasonlításként: ha a Volton az Iron Maident és a Slayert is meg akarta volna nézni valaki, a két napijegy nem jött volna ki 23 000 forintból. 

A Bad Religion egy (naptári) éven belül már másodjára járt nálunk, sorban tán hatodjára, de ebben nem vagyok biztos. A kaliforniai punk (egyik) ősatyjáról van szó, akiknek a dalait azok is hallották már, akik be vannak oltva az ilyen zene ellen - annak idején pl. az Interjú egy vámpírral egyik előzetese alatt ment az Infected, de a 21st Century Digital Boy vagy az American Jesus is ismerős lehet.

Gyors, nem túlspilázott alapokra épített dallamos punkrockzene ez, szakértő kezekben feszes, lehet rá ugrálni, pogózni, táncolni, és mivel szinte minden második számban a kórus tulajdonképpen annyi, hogy a bőgős és a gitáros óóózik és áááázik alá, nincs olyan botfülű vagy részeg néző, aki ne tudná másodjára utánuk csinálni. 

A zenekar mindig is jó volt koncerten, nem a teatralitás érdekelte őket és az sem, hogy jópofizzanak perceken át, 28-33 számot letolnak átlagban, ami elképesztő mennyiség, ha most belegondolunk, hogy az Iron Maidennek nem egy, tíz percnél hosszabb száma van, és akad egy 18 perces is, akkor meg pláne. Ezek a punkhimnuszok viszont pont attól jók, hogy gyorsak, kemények, és olyan gyorsan jönnek egymás után, hogy mire felocsúdtam, a No Control című lemezükről már lement zsinórban hat szám. Jó, nem nehéz elveszteni az időérzéket, az egész anyag a maga 15 számával nem hosszabb 28 percnél.

A koncert főleg a régi dolgokra épített, a No Control mellett voltak dalok a Sufferről is, de a lassan 37. éve létező zenekar életművének szinte minden korszakát bemutatták, olyan kötelező darabpkkal, mint a Sorrow vagy a Generator, de nem maradt ki a Sinister Rogue vagy az Anesthesia sem, és igen, volt Fuck You is, ami szerintem zeneileg annyira nem egy nagy kaland, de szövegében, mint általában a Bad Religion-nóták, ez is erős. A zenekarban most éppen hivatalosan is szerepel az alapító Brett Gurewitz gitáros/zeneszerző, bár turnézni már nem nagyon szokott (ha Los Angelesben van buli, azon azért fellép), mellette Greg Graffin énekel, Jay Bentley a basszusgitáros és Brian Baker a gitáros, 2013 óta pedig a foyamatosan rágózó Mike Dimkich a másik gitáros (nekem Greg Hetson színpadi energiája nagyon hiányzik). A dobos poszton is változás történt, Brooks Wackerman 14 év után lépett le, a helyére beülő Jamie Millerrel viszont pont olyan jól jártak, mint annak idején Wackermannel, mert új energiát hozott a zenekarba, ráadásul úgy dobol, mint egy állat, a pergőjét szét is verte a koncert végefelé (kb 4 másodperc alatt kapott másikat, aztán amint a roadja felbőrözte az elsőt, vissza is kérte). 

A buli maga hangulatos volt és mozgalmas, legalábbis a színpad előtt - az volt a legmeglepőbb, hogy míg a tavaly augusztusi, önálló bulin jóval kevesebb volt a pogó, pedig az a saját közönségük volt, itt a közönség végigmozogta a koncertet, csajok testszörföztek ha kellett, ha nem, és még a nyugdíjaszektorban (keverőhöz közel, az aprókat bólogatók területe) is volt mozgás rendesen. Nem volt hosszú koncert, másfél óra sem, de annak idején a Motörhead is csak ünnepnapokon vagy DVD-felvételeken tolt többet 70 percnél, mégsem panaszkodott senki a rövid játékidő miatt. A hangzással az első 10-12 szám alatt komoly bajok voltak, sem a gitárokat, sem a bőgőt nem lehetett hallani, a dobot viszont nagyon is, de ezt orvosolták, és beállt a sound, igaz, hangosabb is lehetett volna.

Ha valaki eddig kihagyta volna őket, és jövőre látja, hogy valamelyik fesztiválon fellépnek, esetleg eljönnek saját bulira, tegye meg magának azt a szívességet, hogy elmegy, és bulizik egy jót. Mindenkire ráfér.