Beütött a nyár? Hűsítsd le magad!

Dél-Afrika atomot dobott a Szigetre

DMOHA20160810021

A Nagyszínpad első, a Sziget mínusz egyedik napján a hirtelen támadt hidegfrontban kellett bizonyítani Marky Ramone-nak, a dél-afrikai Die Antwordnak és a Chemical Brothersnek is. Volt, akinek sikerült elfeledtetnie a szakadó hideg esőt, és volt, akinek a fellépése drogprevenciónak is beillett volna. 

Die Antwoord @ Nagyszínpad 10/10

Bírom őket annyira, hogy megvegyem a lemezeiket, és jó okom volt azt hinni, hogy a Die Antwoord óriásit guríthat fesztiválzenekarként, de erre este hétkor még öt forintot se mertem volna tenni. A hirtelen támadó hidegfront minden koncerthangulatot kinyírt: szakadó eső, lehangolt arcok a héven, kerítések, szögesdrótok, szigorú arcú ellenőrök - az odaút még nem az év buliját, hanem a Schindler listája forgatását idézte.

A Die Antwoordnak szó szerint ellenszélben kellett bizonyítania, de fél nyolckor már megbántam, hogy voltak kétségeim. Rövidesen elállt az eső, megszólalt Carl Orfftól az O Fortuna; az akadémikus emelkedettséget harminc másodpercen szétkúrta egy, a jó ízlés hiányáról árulkodó dubsteb groove; a nagyzenekari áhítat csöndes zongorafutamokba torkollott; kirohant a színpadra a kábé százötven centis Yolandi Visser, az albínó földönkívülinek látszó rapper, és cérnahangon azt visította: FOK JULIE NAAIERS!

A közönség hálás üvöltése azt mutatta, hogy köszi, ez a produkció meg van véve.

A zef Dél-Afrikában nagyjából ugyanazt jelenti, mint Amerikában a white trash: az alsó-középosztálybeli prosztókat, akiknél a szépen mosott verdák, a tökéletes zenei ízlés (Kusturica-filmzenék + dubstep), a tiritarka ruhák és az aranyfogak már messziről mutatják az illető kifinomultságát. A zef az arccal, mosolyogva felvállalt, kirakatba tett suttyóság, amit semmivel se lehet zavarba hozni, mert saját magát se veszi komolyan. Szarkupac? Akkor aranyozzuk le, szúrjunk bele villámhárítót, és nyomjunk tejszínhabot a tetejére, vegyünk az árából methkristályt, és írjunk az egészről egy kurva jó lemezt!

A Die Antwoord ezt a kultúrát formálja tökéletes antipopzenévé. Egy tévés tehetségkutatón már a selejtezőn kihullanának, a zenei magazinok hűvös távolságtartással pontozzák alul a lemezeiket, de azt még a szőrös szívű kritikusok is elismerik, hogy hát ja, ilyen még nem nagyon volt –legfeljebb azon megy a vita, hogy jó-e, hogy most már van.

Jó hát.

Egymillió kilométerről érződik, hogy Ninja és Yolandi milyen jól szórakoztak, miközben összetalicskázták ezt a stilisztikai trágyakupacot. Van ebben minden: infantilis jpop, szuperprosztó mulatós techno, a legköcsögebb eurotrance-szőnyegek és a legklisésebb trapek, hadarós afrikaans rapbetétek, és felső ligás hip hop alapok.

És miközben ezeket kavargatják, nincsenek tekintettel senkire és semmire, nem molyolnak rajta, hogy hogy mi ízléses meg igényes, mit illik, meg hogy kinek fog ez tetszeni. Csak betöltenek egy Vulcan gépágyúba egy csomó popklisét, és egymillió wattal arcon lőnek vele. Kurva nagy energia kell ahhoz, hogy ezt a stíluskavalkádot egyben tartsa, de az már abból megvan, hogy Ninja és Yolandi ezt a nem komolyan vevést nagyon komolyan veszik, és egyszerre tartanak bulit, koncertet, cirkuszt és freak show-t.

A következő másfél órában szépen rásötétedik a színpadra, ahol egyszerre zajlik minden popkoncert paródiáját. Két holland-afrikai frontember és egy szörnymaszkos DJ játszik elképzelhetetlen ütemeket, absztrakt hip hopot, balkáni mulatós technót, IDM-et és Prodigyt – akár szándékos, akár nem,

a No Good-remix becsempészése egy Sziget-koncertbe maga a nagybetűs Irónia.

A lepattant, simlis börtöntölteléknek látszó Ninja testfelületét csaknem elborítják a popkulturális tetkók, és nem tudni, mi a meghökkentőbb: a Dark Side of the Moon-mintás alsónadrágja, vagy az abból kifelé mutogatott segge. Yolandi változatos jelmezekben motyog és visítozik a kifutón és a DJ pulton; banánmintás kapucnis fürdőköpenyben pont úgy néz ki, mint egy életre kelt Andy Warhol-festmény, de bármelyik outfitjében megérdemelne egy külön fejezetet a Pokémon-enciklopédiában.

Az arcba mászós, full hangerőn tolt lakossági dropok jól rezonálnak a széles néptömegek lelkével; a mocskos, sunyi groove-okból csak úgy sugárzik a kibaszott afrikai őserő; Ninja és Yolandi hisztérikus rapjei és színpadi gesztusai pedig kapásból leleplezik, hogy azért csinálják ezt, mert nincs más választásuk. Muszáj nyomniuk ezt a szánalmas-káprázatos, elemi erejű faszságot, miközben a kivetítőkön óriási faszú poligonfigurák pörögnek inzertként a David Lynch- és Marilyn Manson-homázsok mellett. Az őrültekházának ezen az oldalán még mindig jobb, mint a másikon. Az udvari bolondoknak azt is elnézik, ha egy Aphex Twin-klasszikus alapjaira írt romantikus rapszámmal (Ugly Boy) bombázzák le a közönséget.

És amikor az Aegispolis basszusai mindent beterítenek, és mindenki boldog, csápol és hullámzik, na, akkor lehet igazán megérteni, hogy is volt ez a sztori Karinthyval meg a hegedűjével. (hegyeshalmi)

Chemical Brothers @ Nagyszínpad 3/10

Gondolkodtam rajta, hogy is viszonyulok én a Chemical Brothershez, már azon túl, hogy kazettán rongyosra hallgattam a Surrendert és a Dig Your Own Hole-t a kilencvenes években. A természetes mozgásterük az MTV-n túli, dance-en inneni határvidék volt, a szuperképességük meg az, hogy jó érzékkel válogatták össze a semleges, mégis felismerhető popzenei elemeket, amivel megszelídítették a standard fesztiváltechnót. Fejhajtás a Beatlesnek (Let Forever Be), vendégszereplési lehetőség Beth Ortonnak (Alive Alone), egy hibátlan partihimnusz (Out of Control), egy MTV-sláger (Hey Girl, Hey Boy), meg az a sok kikacsintás a hip hop és a kísérleti dub felé. Ez elég ahhoz, hogy elég sokáig el lehessen vele navigálni.

Óriási pechjükre a Szigeten a Die Antwoord után léptek fel a nagyszínpadon, ami aztán tényleg senkinek nem kedvez, aki ilyen összelegózott koncepciókkal akar fesztiválműsort csinálni. Ők ugyanis nem próbálták a nyilvánvalóan elmebeteg inspirációs forrásaikat leplezni vagy álcázni, hanem kitették a kirakatba. A Chemical Brothers cut & paste trükkjei ennél jóval diszkrétebbek, ami még nem is lett volna baj; ha van elég szigorúan monoton alap, meg tartalékban fél tucat régi sláger, plusz kurva nagy hangerő, az nyilván elég lesz.

Nyilván nem volt elég, itt bulit kellett volna csinálni, nem műsort.

Hiába a látványos vetítés, a hangosítás nem volt valami elsöprő. És sokkal több volt a szöszmötölős-zajfüggönyös loop, mint a táncra perdítő ütem; még a mozgalmasabb számaikat is inkább a táncolhatatlanság irányába terelgették. A Die Antwoordra mindenki önfeledten ugrált, erre csak reflexből mozogtak. A legnagyobb őrjöngéssel az olyan klasszikusokat fogadták, mint a Block Rockin' Beats, de azt is inkább a nosztalgia táplálta, nem az, hogy ilyen jól öregedett. Az utolsó album számairól viszont kiderült, hogy partizenének teljesen alkalmatlanok.  Ezzel a liftzenés, brit popkultos technóval akkor sem lehet katarzist csinálni, ha teljes hangerővel tolják a Tomorrow Never Knowsból nyúlt gitártémát.

Legközelebb felléphetnének egy drogprevenciós színpadon, mint elrettentő példa. Gyerekek, ne drogozzatok! Olyan zenére, ami még az ásványvízről is lehoz, kár drága vegyületeket pazarolni. Az ő nevükkel ez már majdnem annyira vicces lenne, mint egy rosszabb szóvicc egy Die Antwoord-számból. (hegyeshalmi)

Marky Ramone @Nagyszínpad 6/10

Megpróbálom tiszteletben tartani azoknak a Ramoneshoz fűződő szentimentális emlékeit, akik tavaly vettek egy pólót a H&M-ben, majd megnézték mi is az, de a Marky Ramone és népi zenekarának a koncertjét jóindulattal is egy habkönnyű hakniként lehet értékelni, amit egyedül az vitt el, hogy a főhős keze alatt még mindig úgy szól a dob, mint egy ágyú és élvezet nézni, ahogy csépel.

Legutoljára pár évvel ezelőtt, a Volton lehetett az utolsó élő Ramone-t hazai  fesztiválon látni, de sajnos a mostani fellépése köszönő viszonyban sem volt az akkori koncerttel. Marky jelenlegi zenekara az eddigi felállások energiabombáihoz képest most egy enyhébb verdikt esetében is tisztességes iparosokból állónak nevezhető, ami a világ egyik legjelentősebb és legenergikusabb életművéhez borzalmasan kevés. 

A Michael Graves féle verzió oké, hogy több sminket kent magára, mint Marilyn Manson zenekara egy erősebb estén, de egy egyszerű youtube videón keresztül is legyalulják az embert. Az amerikai Party Nagy Lajos azaz Andrew WK pedig képes volt a Volton a saját egyéniségét belevinni a produkcióba, energiával megöltetni a műsort és a padlót felmosni az összes többi aznapi fellépővel. Ehhez képest a Szigeten egy kontrasztos haknizenekart láthattunk félgőzzel, mert Marky amilyen eszméletlen energiával és lendülettel csépelte végig a koncertet, annyira tűnt gyengének a zenekar többi tagja. És ne jöjjön senki azzal, hogy rohangált az énekes, meg néha csücsörített a gitáros, a produkciónak így sem volt aurája.

Nyilván az összképen nem segített, hogy a gitárost többször is rajtakaptam, hogy az ősi Ramones szabályt megszegve nem csak lefelé pengetett, hogy a bőgősről nem az jutott eszembe, hogy ne vigyenek neki több kávét, vagy hogy az egyébként aktív énekes az eddigi karakterekhez képest csak egy Joey Ramone light volt. 

A közönség közben egy takaréklángon gyöngyöző csirkepogót alig tudott kipréselni magából, és ha ez a félmodoros ugrálás a rock'n'roll vagy a punk, akkor megeszem a kék magasszárú Getta bakancsomat egy marék biztosítótűvel és leöblítem hígítóval. A koncert alatt végig azon járt az eszem, hogy milyen jó lett volna ez a koncert egy korábbi felállással, meg amikor még nem voltak száműzve a punkok a fesztiválról. (pándi mester)

Ne maradjon le semmiről!