Konfettik robbantak a Sziget utolsó napján

A Sziget utolsó napja a tartalékokról szólt: Alex Turner végre eljutott Budapestre is, de ettől még ugyanolyan flegma maradt, a Fidlar koncertjén viszont teljesen kivetkőztek magukból az embere. A fesztiválzáró End Show-n előkerültek a villogó rudak és a puffanó konfettik is. 

The Last Shadow Puppets @ Nagyszínpad 6/10

Alex Turner végre fellépett a Szigeten, pedig az Arctic Monkeysszal Sopronnál közelebb sosem jutott a fővároshoz. Hiba lenne azonban a Last Shadow Puppetset valamiféle alsóbbrendű projektként elintézni, hiszen sokakat (engem is) pont ez a szupergrup győzött meg arról, hogy Turner valóban a nemzedéke kiemelkedő dalszerzője, nem pedig csak egy dühös és hiperaktív kamasz. 

Az Arctic Monkeys túl volt már az első két lemezén, amikor Turner összeállt egy másik sheffieldi gitáros-énekessel, az akkor még a Rascalsban éneklő Miles Kane-nel, és Last Shadow Puppets néven csinált egy múltidéző, a hatvanas években gyökerező lemezt, amiben remekül megfért egymás mellett a grandiózus, barokkpopos nagyzenekari hangzás és Turnerék beatzenés attitűdje. 

Aztán teltek az évek, és Turner minden mással foglalkozott, csak a Last Shadow Puppetsszel nem, de idén, nyolc év után végre jött a második lemez, amely már egész máshol vette fel a fonalat. Időközben ugyanis mindkét zenész otthagyta Sheffieldet a napfényes Kalifornia kedvéért, és a lemeznek is inkább ilyen beérkezett rocksztár-hangulata van: lusta, túlérett fehér soul és pszichedélia keveredik pezsgővel és kokainnal. Rossznak nem rossz, de inkább csak kellemesen elvan a háttérben. Hogy fesztiválra való-e? Hát, nem éppen.

Ezért is lehetett bízni benne, hogy a fentiekkel ők is tisztában vannak, és erre majd a műsor összeállításakor is tekintettel lesznek. És még az is lehet, hogy ezt ők is tudják, viszont nyilvánvalóan nem érdekli őket: Turner és Kane messziről világító leszarom-attitűddel léptek a Nagyszínpadra, ami nem is állt nekik rosszul, sőt, ők láthatóan jól is szórakoztak, amikor az egyik középtempós, álmos dalukat játszották a másik után. Turner a rocksztár napszemüvegében különösen flegma benyomást keltett, kettejük közül láthatóan Kane-nek fontosabb ez a projekt.

Utóbbi érthető is: a dalszerzőként korántsem kiemelkedő Miles Kane a saját jogán sosem játszhatna ilyen jó időpontban egy nagy fesztivál fő színpadán, de Turnerrel van köztük egy elég jól működő kémia, ami belőle pont a legjobbat hozza ki. Kár, hogy a Szigetre épp ebben a fázisukban jutottak el, mert kedd este egy kicsit szétesett benyomást keltett a zenekar - rajtuk kívül egyébként volt még hat kísérőzenész a színpadon, plusz egy vonósnégyes, ennyi maradt abból a nagyzenekari kíséretből, amivel még az első lemez idején turnéztak.

A koncert akkor élénkült csak fel néha, amikor elővették a korábbi dalokat, vagy az új lemezről a Bad Habits kavarta fel az állóvizet, nem is beszélve a legjobb számról, ami kedden elhangzott az egész fesztiválon: a kultikus posztpunk legenda, a Fall Totally Wired című klasszikusa, amiről a közönség bágyadt reakciója alapján úgy tűnt, mintha csak én örültem volna neki. Aztán a végén az In My Room végre meglepően jól megszólalt, a vonósok tényleg Bond-filmzenét idézően süvítettek, és rá is döbbentett sok mindenkit, hogy akár az egész koncert is lehetett volna ilyen, de Turnerék most máshogy akarták. 

Szóval igen, jó, hogy fellépett végre a Last Shadow Puppets nálunk, de ezt a műsort sokkal inkább valami kényelmes hangversenyteremben kellett volna megnézni, nem pedig egy harsány és türelmetlen fesztiválon, mint amilyen a Sziget is.  (inkei)

End Show @ Nagyszínpad 3/10

Most már hagyomány, hogy a Sziget utolsó napjának utolsó nagyszínpados fellépője valamilyen méregdrága EDM DJ, akinek a szettjére ellövik az összes megmaradt tűzijátékot, petárdát, konfettit és lángcsóvát, hogy a közönség tényleg úgy menjen haza, mint aki mindent látott. Idén is kaptak villogó diszkórudakat az emberek, amitől tényleg úgy nézett ki a Sziget, mintha nem egy Island of Freedom lenne, hanem az Ultra Festival Miamiban.

Nem igazán lehet mellélőni azzal, hogy teszünk egy nagy egyenlőségjelet Hardwell és David Guetta szettje közé, mindössze annyi a különbség, hogy Guetta itt-ott próbálkozott mindenféle rockzenés kikacsintással, miközben Hardwellnek a legkiemelkedőbb momentuma egy dropra járatott Nothing Else Matters volt. Ezen kívül főleg döngető big room house ment végig, a kiállásokat matematikai pontossággal rakta másfél percenként, és személy szerint legalább 4-5 olyan slágert is felismertem, amiket kb. minden DJ lejátszott idén a Balaton Soundon is.

A látvány viszont tényleg pazar volt, úgy villogott a zöld lézer, mintha nem lenne holnap, egyedül a robbanó konfettik hangja volt néha kifejezetten ijesztő, mert a rengeteg terrortámadás óta akarva-akaratlanul olyan hanggal pukkant, mintha valaki épp most lőtt volna valamilyen fegyverrel. A show maga lenyomta a fellépőt, aki helyett simán kiállhatott volna egy pirospofájú makákó is, az emberek valószínűleg akkor is simán jól érzik magukat. (sajó)

Fidlar @ A38 7,5/10

Egészen nyomasztó belegondolni, hogy idén a Szigeten a kiemelt produkciók közül mindössze két punkzenekar lépett fel egy hét alatt, abból az egyik a Sum 41 volt. A FIDLAR volt a másik a keddi zárónapon, akik most először voltak itt, és tök jól bebizonyították, hogy az ilyen fél 7-es, még nappali kezdésekhez kevés jobb programot lehet találni, mint négy csöves gördeszkást, akik nagyon szeretnek gyorsan és hangosan játszani.

A FIDLAR-t az új generáció legjobb punkzenekaraként konferálták fel, amivel azért bőven lehet vitatkozni, de azt is el kell ismerni, hogy valóban kevés új punkzenekar tudott akkora hype-ot szerezni az elmúlt években, mint ők. Csóróság, olcsó piák, kocsiban alvás, betépve gördeszkázás, csupa olyan témáról énekelnek, amivel egy kora huszonéves nagyjából tud azonosulni. Mindezt Amerika nyugati partjára jellemző poppunkos beütéssel, amiből szintén ne, igazán sült ki semmi jó mostanság.

Élőben viszont nem csak egy darálás volt, érezhetően azért húzták el lassú kiállással a számokat, mert vagy belerohadnának a tempóba vagy egyszerűen nem tudnák kitölteni az egyórás játékidőt - amire később az interjúnkban is utaltak. Kb. minden ismert számukat eljátszották az eddigi lemezeikről plusz egy Sabotage-feldolgozással kezdtek, amivel ritkán lehet mellényúlni. Az nagyjából kétezer fős közönség pedig imádta, pogóztak, lefeküdtek, leguggoltak a földre és azonnal reagáltak mindenre, amit a színpadon láttak. A zenekar már kevésbé, és az is feltűnt, hogy Zach Carper hiába fetreng három számonként a színpadon, azért ez biztos jobban üt egy kisebb klubban vagy házibuliban. Élményként így is kiemelkedő volt végre ugráló, meghülyült, elővett fasszal pózoló embereket látni végre a Szigeten, de mint zenei élmény azért nem hozta le a csillagokat az égről. (sajó)

Crystal Castles @ A38 6/10

Létezhet vajon Crystal Castles Alice Glass nélkül? A koncert ezt a kérdést volt hivatott megválaszolni, hiszen hiába Ethan Kath csinálja a zenét, Glass sérült, zavarodott figurája is hasonlóan fontos a duóban. Ő viszont már nincs, helyette egy Edith Frances nevű szőke énekesnő ordítozik a füstködben, és Glasszal ellentétben hiába tud rendesen énekelni, pont az a plusz hiányzik a személyiségéből. De ettől még működhetne is a dolog egy fesztiválkoncert szintjén, viszont a fellépésből az jött le, hogy a Crystal Castles valahogy megrekedt az utóbbi években: a legnagyobb tombolás ugyanazokra volt, mint az öt évvel ezelőtti szigetes fellépésükön (Baptism, Crimewave), az újabb számok sokszor fantáziátlan veretésbe csaptak át, amire vannak épp elegen, pont az az egyedi, punkos-zajos-sérült attitűd veszik el fokozatosan a duóból, ami a Crystal Castlest megkülönböztette a többitől. Szerencse, hogy a jó számok (mint a fentiek vagy a Celestica) azért még ma is, az új énekesnővel is bőven igazolják a buli szükségességét. (inkei)

A zenekar nem engedte a fotózást a koncertjén.

The Lumineers @ Nagyszínpad 6/10

Nem minden koncertnek kell leszakítania az ember fejét. Pláne nem az utolsó nap délután a nagyszínpadon, amikor mindenkinek már az utolsó tartalékait kell mozgósítania a fesztiválon. Az amerikai The Lumineers zenekar ártatlan zenés koncertje pedig tökéletes kiegészítés volt a lassan gyülekező tömegnek az utolsó estére való hangolódáshoz. Ráadásul a legismertebb számukat nem is a végére tartogatták, a Ho Hey-nál volt messze a legnagyobb éneklés.

Hogy ne legyen teljesen steril az élmény, Wesley Schultz énekes még egy sétát is tett, az ekkor még kicsit szellős tömegben. Ezt követően még játszott pár számot, majd megköszönte a lelkesedést a fesztiválozók nem álmos vagy fáradt részének. Igazi ártalmatlan koncert volt ez, amiről valószínűleg kevesen mesélnek majd a fesztiválról hazaérve a legjobb élmények között, de a gyógysör így is jól csúszott a dalok mellé. (fega)