Beütött a nyár? Hűsítsd le magad!

Négy éve várt erre mindenki

GettyImages-151394967
2016.08.23. 00:57

Megjelent Frank Ocean amerikai énekes Blonde című nagylemeze. Valószínűleg olvasóink többsége ezt olvasva az "És most hova szarjak?" és az "Ez meg kicsoda?" kérdéseket teszi fel magában, pedig kevés fontosabb popzenei momentum történt ebben az évben.

  • Miért várta a fél világ évekig hiába a második stúdióalbumot?
  • Miért Frank Ocean a következő Prince?
  • És egyébként is, ki a franc az a Frank Ocean?

Most igyekszünk mindenre választ adni.

Aki egy kicsit jobban érdeklődik a könnyűzene iránt, és mondjuk olvasni is szeret róla, az biztos észrevette, hogy múlt hét óta szinte minden létező, magára valamit is adó zenei oldal Frank Oceannel van tele. A Rolling Stone öt trending cikkéből kettő az énekessel kapcsolatos, a máig véleményformálónak számító Pitchfork augusztus 19. óta 12 (!) cikket vagy posztot szentelt az album megjelenésének, a Fader pedig ott tart, hogy konkrétan vezetőanyagokat gyártanak minden egyes emberről egyenként, aki közreműködött a mostani megjelenésen. És nem csak a zenei magazinok őrültek meg teljesen a hype-tól, de még az olyan komoly publikációk, mint a New York Times vagy a Washington Post is nagycikkben számolt be arról, hogy Frank Ocean végre visszatért.

Mire ez a nagy hype?

Idén nem ez az első alkalom, hogy egy friss pop- vagy rapzenei megjelenést óriási várakozás kísér. Kanye West, Beyoncé, Rihanna, Radiohead - csak pár név 2016-ból, amik egy időre teljesen háttérbe szorítottak minden zenei hírt. Az átlag ember azonban ezekkel a nevekkel nagyjából tisztában van, de legalábbis biztosan hallott róluk. Frank Ocean viszont más kategóriának tűnhet, és annak megértéséhez, hogy miért került egy ligába ezekkel az előadókkal, vissza kell menni egészen a 2000-es évek végéig.

A hivatalos névváltoztatásáig Christopher Edwin Breaux néven ismert Frank Ocean New Orleansban nőtt fel a helyi jazz színtér levegőjét szívva, és már nagyon korán a zenélés kezdte el érdekelni. Pénz gyűjtött stúdiózásra, bejutott a helyi egyetemre, majd a 2005-ös Katrina hurrikán elmosott mindent. A stúdiót, ahol dolgozott, elöntötte az árvíz és teljesen kifosztották, illetve az egyetemi tanulmányait is át kellett tennie Lafayette-be. Végül úgy döntött, hogy elköltözik Los Angelesbe, és ott próbálja tovább építeni a karrierjét.

Frank Ocean: Nostalgia Ultra

Frank Ocean első lemeze voltaképpen egy mixtape, amit ugye saját kiadásban hozott ki, és sokáig ingyen letölthető volt mindenkinek. Utólag próbálta a kiadó pénzért is elérhetővé tenni EP formájában, de ez végül elmaradt. Eléggé szürke zóna, hogy legálisan 2016-ban hogyan lehet hozzájutni a mixtape-hez, mindenesetre Spotifyon csak két szám lejátszható.

A nyugati parton hamar megtalálta a számításait. Csatlakozott az akkor egyre nagyobb figyelmet kapó Odd Future kollektívához, ahhoz a rapcsapathoz, ami az alapvetően afroamerikai műfajt a feje tetejére állította olyan arcokkal, mint Tyler, The Creator, Earl Sweatshirt vagy később a The Internet nevű formáció. Közben Frank Ocean szép lassan egyre több munkát kapott dalszerzőként, 2008 és 2012 között egy rakás világsztárnak írt számot, köztük Justin Biebernek, Beyoncénak és Alicia Keysnek is. Innen már egyenes út vezetett ahhoz a Rick Rubin alapította Def Jam kiadóhoz, ami máig a legmeghatározóbb label a fekete popzenében.

Már ekkor nyílt titok volt a szakmán belül, hogy Frank Ocean lehet a következő nagy durranás, aki dalszerzőként már megnyerte magának a szakmát Pharrell Williamstől Tricky Stewartig, előadóként pedig Odd Future holdudvarában azt is élvezhette, hogy a mainstreamtől magát távol tartó zenei közeg is nagyon figyeli minden mozdulatát. Ezt követte 2011-ben az első, szerzői kiadásban megjelent mixtape-je, a Nostalgia Ultra. Ez tette fel végleg a nagy popzenei térképre, miután minden létező zenei felület teljesen megőrült a daloktól, és Kanye West is akkora rajongó lett, hogy gyorsan be is mutatta Oceant a királyi párnak, Beyoncénak és Jay-Z-nek. Innen már csak pár lépés volt a világhír.

frank ocean [pyramids] from nabil elderkin on Vimeo.

Különc a különcök között

Zeneileg Frank Ocean a lehető legjobb időben érkezett meg, hiszen 2010 környékén épp minden az indie R&B-ről és a neo soulról szólt, vagyis azokról az előadókról, akik a 2000-es évekre teljesen elgépiesedett, ellaposodott műfajba hoztak némi alternatív ívet. Miguel, How To Dress Well, Blood Orange, Angliából James Blake vagy a ma már A listásnak számító The Weeknd is 2010 és 2012 között hozta ki az első, komolyabb figyelmet kapó megjelenéseit, és ebben a hullámba tökéletesen illeszkedett a Nostalgia Ultra. Az énekes azonban nem csak a zene, hanem a szövegekben és átvezetőkben feldolgozott témák miatt is külön figyelmet kapott.

Frank Ocean remek érzékkel mesél el szomorú, nyomasztó vagy éppen tanulságos történeteket és az egészet ügyesen varrta össze egy nagy egésszé. Az egyik dal egy lányról szól, aki pornózással próbálja megkeresni a pénzt a fogorvosi tanulmányaira, egy másik egy öngyilkos fantazmagória arról, hogy belehajt a kocsijával a tengerbe, de akad olyan hétperces opusz is, ami kiforgatja a Hotel Californiát, hogy egy gyors házasság történetét mesélje el egészen a válásig. A lemezen van Coldplay-feldolgozás és az egyik átvezetőben épp azért csesztetik a lányok, hogy kapcsolja már ki a béna Radioheadet. De a legerősebb kétségtelenül a We All Try c. szám, amiben nem csak kiáll a nők abortuszjogai mellett, de felszólal a homofóbia ellen és a melegházasság mellett is. Mindezt annak az Odd Future-nek a tagjaként, amit akkoriban rengeteg támadás ért a faggot, vagyis a köcsög szó állandó használata miatt.

Frank Ocean: Channel Orange

A hatalmas hype után 2012-ben már az első rendes stúdióalbumára készült, de egy héttel a Channel Orange megjelenése előtt olyat tett, amit az afroamerikai előadók közül csak nagyon kevesen:

egy Tumblr-posztban írt hosszú visszaemlékezésben vallott arról, hogy életében először egy férfibe volt szerelmes 19 évesen.

Alapvetően ebben nem lenne semmi különös, de Frank Ocean nem egy középosztálybeli fehér popénekes. A főleg feketék dominálta hiphop és R&B közismerten szexista, homofób és kirekesztő, ha a nemi identitás a kérdés, és hiába tudja a fél iparág X és Y rapsztárról, hogy titokban a férfiakat szereti, a rajongók, a kollégák, a szakma és a rengeteg afroamerikai hallgató miatt ez a téma még ma is tabu, és nem merik felvállalni magukat. Frank Ocean bejegyzése végre elindított egy párbeszédet, amire már nagyon szükség volt a műfajon belül.

28 évesen kultuszfigura

A Channel Orange szinte már diadalmenet volt a Nostalgia Ultrához képest. Az, hogy a létező összes valamirevaló zenei oldalon az év lemezei közé sorolták az NME-től a Pitchforkon át a Rolling Stone-ig már annyira nem is meglepő, az már sokkal inkább, hogy rá egy évre

összesen hat Grammy-díjra jelölték,

amiből végül kettőt haza is vitt. Egyébként sokatmondó adat, hogy a legjobb új előadónak járó díjat az a Fun nevű együttes kapta, akikről valószínűleg annyira sincs fogalma a kedves olvasónak, mint Frank Oceanről. A különbség annyi, hogy a Fun már egy ideje nem is aktív zenekar, Frank Ocean viszont már-már valamiféle alternatív afroamerikai bálvány lett az elmúlt három évben.

GettyImages-161413081
Fotó: Kevork Djansezian / Getty Images Hungary

A közönség természetesen azonnal követelte a folytatást, amit nagyjából két éven át húzódott folyamatosan. Már 2014 áprilisában arról beszélt, hogy a második album gyakorlatilag elkészült, és valahol innentől kezdett kialakulni valamiféle kultikus mítosz Frank Oceanről. Pár havonta fel-felbukkant egy kósza hír, hogy már tényleg mindjárt megjelenik az album, aztán persze nem történt megint semmi. Ez egészen mostanáig, augusztus 19-ig ment folyamatosan, és az online tömeghisztéria eljutott arra a pontra, hogy már a New York Times közölte exkluzív információként augusztus elsején, hogy ötödikén hivatalosan is megjelenik a Boys Don't Cry album. Nem jelent meg, sőt, nem is Boys Don't Cry az album címe és nem is egy albumról van szó, hanem kettőről. De erről mindjárt.

Prince nagy rajongójaként (a gitáros haláláról az énekes is megemlékezett a mikroblogján) talán annyira nem is meglepő, hogy Frank Ocean távol tartja magát a közösségi és úgy alapból a tradicionális médiától. Nincs Instagramja, nincs Twittere, nincs hivatalos Facebook-oldala és a Channel Orange megjelenése óta interjúkat sem nagyon ad. Egyedül a Tumblr-oldalán ad néha életjelet magáról, illetve felbukkan mondjuk egy Kanye West- vagy Tyler, The Creator-lemezen. Mindezt úgy, hogy 2012 óta minden év úgy kezdődik, hogy jöjjön már az az átkozott Frank Ocean-album, hadd halljuk megint a csávót, aki nem csak zeneileg, de tematikailag is valami különlegeset hozhat a modern popzenébe.

Frank Ocean: Endless 3/10

Múlt hét pénteken aztán megérkezett, amiről a legtöbben már egyszerűen lemondtak. Két album is megjelent, az egyik egy úgynevezett vizuális album, vagyis egy 45 perces zenés videó (aminek a teljes verziója 140 óra) Endless címen, a másik pedig a Blonde, ami egy klasszikus nagylemez. A Boys Don't Cry végül annak a magazinnak a neve lett, amit az énekes készített a mostani megjelenéshez, és különböző popup boltokban lehet hozzájutni Los Angelesben, Chicagóban, New Yorkban és Londonban. Állítólag van benne egy vers is, amit Kanye West írt a McDonald's-hoz.

GettyImages-566000477
Fotó: Luis Sinco

Alapvetően baromi jól hangzik, hogy rögtön két album is megjelent, de őszintén szólva az Endlessen szereplő zenéknél már csak a hozzá készült videó unalmasabb. 45 percnyi totálisan összefüggéstelen, nehezen dekódolható dalmaradvány, amin olyan arcok is dolgoztak, mint Jonny Greenwood (Radiohead), James Blake vagy az új producerfenomén, Arca. Az egész annyira random, hogy olvasgatva a stáblistát feltűnik az egykori french house herceg, SebastiAn neve is, akit nem tudni honnan, minek és miért rángatott elő Frank Ocean 2016-ban, de tökéletesen illusztrálja az egész videóalbum feleslegességét. A videót nem is érdemes megnézni, mert mindössze két csávó flexel meg épít rajta valamit egy raktárban. Ilyen alapon a falat is nézhetnénk végig. Mondjuk már a videóalbum megnézése is komoly gondot okozhat, mert mindkét lemez csak az iTunes-on keresztül érhető el. Nagy kár érte, mert pályája elején rengeteg elképesztően jó klipben szerepelt köszönhetően annak a Nabil Elderkinnek, aki a Novacane, a Swim Good és Pyramids videóját is rendezte.

Ha valaki mondjuk a héten tervezi kifesteni a lakását vagy valami kevésbé karakteres háttérzenét keres jogázáshoz, az nyugodtan próbálja be azért. Addig is itt a videoklip a Nikes c. számhoz.

Frank Ocean: Blonde

Frank Ocean: Blonde 7/10

Fogjuk fel úgy, hogy az Endless nem más, mint felesleges dalképződmények szemétlerakója, és igazából csak egy bónusz az igazi stúdióalbumhoz. A Blonde-on hallani is, hogy ez akar lenni a rendes nagylemez, mert mondjuk itt meg lehet egymástól különböztetni a számokat.

A Channel Orange egyik vonzereje pont az volt, hogy Frank Ocean nagyon jó érzékkel párosított élő felvételeket különböző mintákkal és elektronikával, illetve sikerült mindenhez megtalálni a pont odaillő közreműködőt. Minden rap- és R&B lemez halála, ha túl sok nagynevű közreműködő telepedik rá a számokra, ez Frank Ocean úgy küszöbölte ki, hogy

voltaképpen rajta kívül alig lehet bárki mást felismerni a dalokban.

Az első két dal, a klipet is kapó Nikes és az Ivy talán pont ezért tartozik a jobb dalok közé, mert némileg hozzá a régebbi Frank Ocean hangulatot, főleg az utóbbi, azzal a kicsit jangle-ös gitártémával. A Beyoncé-vokállal megspékelt Pink+White élő dobos hangzással és a szolid zongoraismétlődéssel már inkább a soulnak számít. Igazából nem is ez itt a lényeges, hanem a kezdés, ami után az ember tényleg úgy érzi, hogy "Baszd meg, Frank, baromira hiányoztál már!".

A dolgok ezután kezdenek kicsit szétcsúszni az egy-másfél perces átvezetőkkel együtt. A Solo például csak egy hosszan kitartott éneklés orgonára meg valami véletlenszerű pittyegésre, aminek nem igazán érteni a funkcióját. A Tylerrel és Kendrick Lamarral megtámogatott Skyline To dettó ugyanez, még a férfikórus is kb. stimmel, és ugyanúgy nincs benne semmi dob, mint a Solóban. A Self Control szimpla egygitáros ballada, amit bárki írhatott és énekelhetett volna, de valamilyen oknál fogva Frank Ocean úgy gondolta, hogy remek ötlet megénekeltetni azt a Yung Leant, akinek ehhez az egészhez amúgy semmi köze. Ja, és megint előbukkan az a csipogósra kevert vokál, mint a Nikesban, de így másodjára már inkább bénának hat, mint hű, de nagy húzásnak.

Valahol itt kezdi elveszíteni a talaj maga alatt az előadó, és hiába akad egy-egy kiemelkedő pillanat, mint a White Ferrari vagy az outkastes Andre 3000 szólója, egyszerűen túl sok az öncélú megoldás. Az értelmetlen dobtéma a Pretty Sweeten, a túl rövidre vágott Carpenters-feldolgozás vagy a közel 10 perces Futura Free, ami a végén akkora zajhálóban végzi, hogy nem győz menekülni előle az ember. Úgy tűnhet, hogy a Blonde igazából nem jó lemez, pedig ez nem igaz, egyszerűen csak túlkomplikált és a rengeteg klassz részlet és ének mellé annyi mindent próbáltak tenni, ami egy mezei zenehallgatónak egyszerűen túl sok, túl tömény lehet.

Mint amikor a kedvenc festőd, rendeződ, grafikusod új munkáját nézed, és tudod, hogy legbelül tetszik az egész, de a túl sok olyan hibát találsz a felszínen, amiért kizárólag a kedvenced okolható.

Nyilvánvalóan a Blonde egy jóval komplexebb anyag Frank Ocean eddigi lemezeihez képest, és nem feltétlenül az irodai környezet a legjobb helyszín ahhoz, hogy az ember 100 százalékig felfogja, pontosan mit is akar itt a művész. Külön-külön kiemelve bőven akadnak remek dalok, de hosszú távon sokszor elviselhetetlen már az a hatalmas igyekezet, amivel többé akarják tenni a lemezt annál, mint ami. Baromi nehéz lehet ilyen nyomás alatt, négy év után tényleg kiemelkedőt alkotni, és az meg is látszik, hogy mindent megtettek ennek érdekében, de valahol út közben elvesztették a kontrollt a művészi kiteljesedés és a szórakoztatás között. Igen, Frank Ocean valóban visszatért, de nem biztos, hogy ezzel rászolgált arra a státuszra, ami az évek alatt neki tulajdonítottak.

Ne maradjon le semmiről!