Szociopata musical váratlan vattacukorral

A hét lemeze: Die Antwoord – Mount Ninji and da Nice Time Kid

A dél-afrikai Die Antwoord hatalmasat ment az idei Szigeten, a koncertbeszámolókban például azt írtuk, hogy akár egy drogprevenciós színpadon is felléphetnének, de kizárólag mint elrettentő példa. Szóval alig vártuk, hogy meghallgassuk a negyedik albumukat. Ezen kívül egy másik emlékezetes Sziget-fellépő, a tavalyi tűzijáték alatt zenélő Passenger és két óriási csajozógép is a Hét lemezében.

"Édes jó istenem, csak nehogy elhiggyék magukról, hogy művészek, mert akkor mindennek vége" - gondoltam, amikor végighallgattam a Suck on This mixtape-et. Sajó túlreagálta, nem volt azzal ekkora baj, csak ilyen kis kacifántos izé volt, sok szöveges inzerttel, kevés seggrázós groove-val, sok újrahasznosított tartalommal, felemás remixekkel. De lássuk be, a többi lemezükön is megvolt ez a színpadiasság, a kis félperces átkötések, amik éppúgy ingáztak a szupercuki, a nevetséges és a vérfagyasztó között, ahogy Ninja és Yolandi szoktak.

Az új lemezükhöz, a Mount Ninji and da Nice Time Kidhez olyan hangulat kell, amit ezen az albumon kívül más nem tud megteremteni. Hülyén hangzik, de így van: többszöri végighallgatás kell hozzá, hogy ne zökkentsen ki saját magával. Azután már kevésbé hat színpadiasnak, túlírtnak, alulműveltnek, minősíthetetlen prosztóságnak. Addigra meg lehet szokni, hogy az id rap húsz másodpercre rockoperába csap át; hogy az infantilis és hisztérikus vinnyogás tényleg működő előadásmód; hogy mennyire súlyos a bassline és a kickdrum a Stoopid Richben. Hogy egy csomó kiszámítható kliséből csinálnak valami kiszámíthatatlant. Hogy nem lehet tudni, hogy a következő pillanatban halálra rémítenek, vagy röhögve arcon dobnak vattacukorral.

De elsőre olyan, mintha egy hangjáték lenne, egy meselemez, egy szociopata musical, egy olyan producertől, aki profi hardveren dolgozik, de csak eurotrance-t, jpopot, fehér rapet, viktoriánus zenedobozokat és afrikai népzenét hallgatott egész életében. Már eleve, ahogy elindul az egész: nagyzenekar, nagyduma, aztán berobban a vinnyogós, furán rappelős grime. Utána meg jön a Daddy, ami olyan, amilyen egy Grimes-szám lenne, ha Claire Bouchernek nem a vegetarianizmus lenne a kattanása, hanem az amfetamin. A Banana Brainhez készült hét és fél perces videoklip igazi vizuális csemege, kár, hogy az egyetlen értékelhető része Ninja fél perces rapje - a többit elnyomja a lakossági tánczene.

Ennyit ér

600x600xdie antwoord lj 220716.jpg.pagespeed.ic.WyJ1TNjJTl

Index: 7/10

Pitchfork: 6.1/10

Guardian: 2/5

Drowned in Sound: 8/10

Consequence of Sound: C

A Die Antwoord-jelenségből egy lemez többnyire siralmas kivonat. A szanaszét effektezett, vicces-groteszk videoklipjeik látványvilága legalább annyira fontos. Egy hórihorgas, szanaszét tetovált fogyatékos börtöntöltelék (Ninja) és egy  és egy itt felejtett szőke ufólány (Yolandi) már akkor is látványelemek, ha nem csinálnak semmit (de szerencsére csinálnak). Koncertzenekarnak meg egyenesen zseniálisak.

Hallgatni viszont azért jó őket, mert minden számukban van egy groove, egy szokatlan csavar, egy váratlanul érkező, de tök klisés panel; ezektől a meglepő húzásoktól meg lehet veszni. Ha kell, tudnak olyan slágergyanús trapeket írni, mint a Fat Faded Fuck Face, meg olyan meglepőket, mint a Shit Just Got Real. És hát olyat, ahogy a Peanutbutter + Jelly basszusnehéz elektrója gurul, elég ritkán hallani. Vagy ahogy a már-már popos Street Lighton eluralkodik az őrület... lehetne sorolni.

A Mount Ninji and da Nice Time Kidnek ezek a pillanatai feledhetetlenek. Nagy mázli, mert a pillanatok közti átmeneteket nem biztos, hogy túl gyakran akarom majd hallani. Így viszont anélkül is tudni fogom, miért bírtam annyira ezt a lemezt. (hegyeshalmi)

Ezeket hallgattuk még a héten:

How To Dress Well: Care (7/10)

cover1400x1400-2

Tom Krell annak a típusú csávónak tűnik, aki eljátssza az okos, érzékeny figurát, de közben azért nagyon szeretne lányok bugyijába nyúlkálni. Jó, most kicsit leegyszerűsítettem, mert azért nem minden száma szól az eszeveszett hupákolásról – a visszhangokban fulladozó Ready For The World, a csodálatosan megható Total Loss, és a tisztább, szárazabb pop felé elmozduló What Is This Heart? lemezekben azért volt más téma is –, a most megjelent Care viszont igen. Legalábbis azt a benyomást kelti, Krell visongó, lihegő vokáljaival, az igazi popproducerekkel készített számokkal, és például a nyitó Can't You Tellben azzal a kezdő szöveggel, hogy itt és most meg akarlak kapni. A How To Dress Well mindig is a kilencvenes-kétezres évek R&B-jét formálta a maga kényére és kedvére, a Care-rel tulajdonképpen a giccszene csúcspontjára is ért a furulyahangokkal, meg a rengeteg akusztikus gitárral. És a Lost Youth/Lost You című számával írt egy csodálatosan boldognak tűnő ódát arról, milyen az, amikor azt hisszük, hogy szeretünk valakit, de amikor megfogalmaznánk, elbizonytalanodunk. Kár, hogy a Care nagy részén kevés az ilyen rögtön megérintő, és érthető dal. (klág)

Mac Miller: The Divine Feminine (6/10)

Mac-Miller-The-Divine-Feminine-2016

A legfontosabb dolog, amit megtudtam Mac Millerről a negyedik albuma alapján az az, hogy milyen fontos szerepet játszik az életében a punci. Néhány hallgatás után ez ami először feltűnhet a 10 dalt tartalmazó lemezről. A másik pedig, hogy zeneileg egy egészek eklektikus válogatásról beszélhetünk, szövegileg viszont soha nem kerülünk el 2 lépéssel messzebb a szextől. Mac Miller úgy tetszeleg a női nem nagy tisztelőjének szerepében, hogy közben egy pillanatra sem esik ki, egyébként kicsit suttyó stílusából. Törekvések vannak, de ezeket nem lehet igazán komolyan venni. A dalok könnyen befogadhatóak, viszont nincs egyetlen olyan sem, ami slágerességével leugrana a lemezről. Rögtön a második Dang! Anderson .Paak-kal közösen készült és a folyamatos pumpálásból akár azt is gondolhatnánk, hogy ilyen tempós, kicsi elektronikával megbolondított anyagra kell számítani, utána viszont a Stay és a Skin is inkább a szerelmes balladák irányába viszik a The Divine Feminine-t. Nem igazán gyorsul be és olyan zenék, amiket hálószobába írtak. Ennek az iránynak a csúcsa a Cee Log Green-nel készült kicsit soulos, kicsit pszichedelikus We, illetve az újdonsült barátnőjével, Ariana Grande-val készült My Favorite Part. Mire idáig eljutunk pedig már pontosan tudjuk, hogy Miller kedvenc testrésze. (fega)

Cymbals Eat Guitars: Pretty Years (8,5/10)

ceg-art

Joseph D'Agostino zenekara a legutóbbi, 2014-es lemezén (LOSE volt a címe, így csupa nagybetűvel) a frontember legjobb tinédzserkori barátjának, a 19 éves korában elhunyt Benjamin Highnak állított emléket. A zenészt annyira megviselte a barátja elvesztése, hogy a halála után magára varratta High bandájának egyik számcímét, ami élete első és máig legfontosabb tetoválása. Bár ezután a történet után könnyen úgy tűnhet, D'Agostino azért nem egy reménytelenül boldogtalan alak, nemrég összejött, sőt, összeköltözött, Rachel Browne-nal, a Field Mouse énekesnőjével, aki valószínűleg remek hatással van rá. Egy közös LSD-tripjük ihlette például a Close című számot az új albumról, illetve a barátnőjéhez írta a most megjelent anyag legcsodásabb dalát, a Have a Heart címűt, ami a frontember állítása szerint az első igazi szerelmesszám, amit életében írt. D'Agostino klappoló körülményei mellett az sem titok, hogy a zenekar egy csomó egykor kedvelt és nagyrabecsült klasszikust szeretett volna megidézni a lemezen, olyan neveket, mint Bruce Springsteen, a Smiths, a Cure vagy David Bowie. A basszusgitáros, Matthew Whipple ki is fejtette, hogy az volt a cél, hogy a hallgató úgy is kihallja ezeket a hatásokat, hogy a zenekar megőrzi a saját zenei világát, ami azért igen jellegzetes. És hogy mi sül ki mindebből? A Pretty Years a kritikusok által egyébként is kedvelt zenekar eddigi legnagyszerűbb, legszórakoztatóbb albuma lett, igazi szintlépés a Cymbals Eat Guitars történetében. (kovács d.)

Negative Gemini: Body Work (8/10)

a3325213884 10

A nosztalgia egy furcsa dolog, én rendszeresen ki szoktam röhögni azokat az embereket, akik még mindig a nyolcvanas évek szörnyű popzenéjét (hangsúly a szörnyűn, nem a nyolcvanas éveken!) hallgatják, aztán meg azt veszem észre, hogy meglátom éjjel a Sláger TV-ben Robert Milestól a Childrent, és elérzékenyülök. És tetszik! De hogy melyik érzés jött előbb, azt nem tudom. Ezt a fura dillemát tök jól megfogja Lindsay French, azaz Negative Gemini, akinek megpróbálja szintetizálni a kilencvenes-kétezres évek popzenéjét úgy, mintha egy régen hallott rave lenne. Olyasmi az egész, mint amiből a Pictureplane egy teljes karriert, vagy az Elite Gymnastics egy tökéletes lemezt (Ruin) hozott létre. Amikor az ostoba, egyszerű célokat szolgáló tánczenéből az idő, és egy kis torzítás, nyiszálás, és pakolgatás után valami felsőbbrendű, már művészet lesz. Megmagyarázni nem tudom, de ez is tetszik. (klág)

Passenger: Young As the Morning, Old As the Sea (5/10)

159993

Michael David Rosenberg angol énekes dalszerző Passenger művésznéven idén már a hetedik albumát jelentette meg és nem ebben kezdett zenei kísérletezésbe. Az ő stílusa elég jól körülírható, a lényeg a hangján, szövegein és a gitárján van, amihez csak néha-néha társul valamilyen kísérő hangszer a dobon túl. Egy bomba slágerhez persze ez is elég, a harmadik albumán szereplő Let Her Go-t mindenki hallotta már. Nem véletlenül, hiszen tökéletes kísérőzene mikor az ember drámaian akar kibámulni a busz ablakán és elmerengeni. Sajnos az a helyzet, hogy új albumára nem sikerült egy ennyire emlékezetes számot összehoznia. Összesen 11 új számmal jelentkezett, amiket legkönnyebben úgy lehet megkülönböztetni, hogy vannak közöttük lassabbak és gyorsabbak, egyébként eléggé hasonlóak. Az Anywhere a tempósabbak közül való, amiben ráadásul még olyan hangszer is felcsendül, mint a trombita. Ez tök jó, közben meg egy nagy szerelmi vallomást hallunk, amiben részletesen elmagyarázza nekünk, hogy bárhova elmenne szerelmével a kaliforniai sivatagtól elkezdve a tenger fenekéig. Vagyis nem a legeredetibb szövegről van szó. A lassabb dalok közül pedig a Beautiful Birds-öt lehet kiemelni, amit Birdy-vel közösen készítettek. Ez egy egyszerű, de hatásos metaforát visz végig a szerelemről. Ha már ilyen lassú számot csinál, akkor igazán jól jön, hogy van hozzá egy női partnere, ami elkülöníti az album többi dalától. Összességében egy biztonsági játékot játszó albumot kaptunk, amit pár hét múlva könnyen elfelejthetünk. (fega)

Ne maradjon le semmiről!