Ez a legjobb, ami most Budapesttel történhetett

Az új világzenei fesztivál lehet, hogy valami másnak a koppintása, de ilyesminek még soha nem örültünk ennyire.

Még ha a közéletet, hogy azt ne mondjam, politikát vesszük, akkor is egy új budapesti világzenei fesztivál a legjobb, ami a magyar fővárossal történhet, ha meg csak a zenei életet, akkor aztán pláne. Főleg, ha ez a fesztivál olyan, mint a Budapest Ritmo, ami a legnevesebb, -rangosabb, -híresebb, -komolyabb és -fontosabb világzenei fesztivál, a Womex koppintása, a szó minden negatív tartalma nélkül: ami jó, azt érdemes és hasznos honosítani. És a világzenénél úgysincs jobb olvasztótégely a népek és világok között, és akkor most mindenki képzeljen ide egy kosárnyi közhelyet a művészet univerzális mivoltáról, meg arról, hogy az a közös nyelv, közös hang és közös érzés – amit lehet, hogy unásig ismételgetett már mindenki, de attól még speciel igaz.

A Ritmo ráadásul a jobbik végén fogja meg a dolgot a kimondott-kimondatlan konkurens, a Sziget világzenei nagyszínpadához képest: míg ott a bulihangulat és a legszélesebb tömeg kielégítése tűnik a legfontosabbnak szervezőelvnek, és csak ezután fér be, ha ugyan befér, a legizgalmasabb, akár még csak feltörekvő zenekarok bemutatása, addig a Ritmo igyekszik a kortárs világzenei színtér aktuális mozgását figyelni, és ha (egyelőre?) nem is a legnagyobb sztárokat hozza el a Müpába, de olyanokat tucatjával, akiknek sansza van rá, hogy 5-10-20 éven belül azokká váljanak.

Teszi mindezt nevetségesen olcsón – az első napra 2, a másodikra és a harmadikra 3-3 ezer forint volt a belépő, a bérlet 7 ezer, a fellépők száma meg 25 –, de remélhetőleg az üzleti törvényszerűségeknél vagy erősebb hátszéllel, vagy legalábbis nagyobb kitartással, mert az első este azért nemhogy jó pár tűt le lehetett volna még ejteni a nézőtéren, de még a hozzájuk tartozó varrónőket is, a komplett manufaktúrájukkal együtt – igaz, ez még hétköznap volt, hátha a hétvégén robban a hangulat.

Még az a szerencse, hogy a japán-francia Maïa Barouh van annyira karizmatikus, energikus és letaglózó előadó, hogy ne tudja lehúzni egy kis bulideficit. Mármint ez nemcsak azért szerencse, mert így is teljes értékű koncertet adott, hanem mert épp ez a karizmatikus, energikus és letaglózó fellépés a zenéjének legelső számú erőssége. Erre épülnek a dalai is, amelyek a bombasztikus hatást keverik az énekesnő hangjának lágyságával, a baromi hangos, két perkásból álló ütős szekció folyamatos szívverését az újra meg újra előkerülő fuvola finomságával, az elektronikus, trance-es hangokat a folkos énekkel, de úgy, hogy valahogy mindig egyszerre és egyforma súllyal érvényesüljön a vadabb lüktetés meg a ráolvadó keserűcsokimáz. 

Maïa Barouh zenéje egyébként pont olyan, hogy ha lenne a huszonegyedik századi világzenéről tankönyv, simán lehetne benne a fő szemléltető eszköz. Az alapja – pontosabban a csúcsa, de ez az, ami nélkül az egész nem működne – a frontember őrülten tiszta és sokszínű hangja és különleges torokéneke, amin ugyanolyan magával ragadóan szólalnak meg a különféle japán vidékekről gyűjtött népdalokból felépülő dalok, az elektropop slágerek, meg a forradalmi indulószerű bepörgések.

Ezt a már önmagában több földrészt magába omlasztó éneket egészíti ki egy DJ egészen pofátlanul közönségbarát – plusz nagyon fantáziadús – trance-örömzenéje, ami persze ilyen énekkel és a dupla ütős szekció, meg a néha egészen a korai Jean Michel Jarre-ra emlékeztető szinti mellett már egyáltalán nem tűnik lakossági house-nak, inkább tovább bolondítja ezt az egész mixet, ami tényleg annyira sokszínű, hogy akármeddig el lehetne hallgatni egy perc unalom nélkül. Pláne, hogy Maïa Barouh néha visszatér gyerekkori hangszeréhez, a fuvolához, amivel megint csak egészen más irányba viszi el a dolgot, amíg a spirál újra magába nem fordul.

Ehhez képest a következő fellépő, a Kondi Band egy kisebb – mármint nem zsurnaliszta értelemben, hanem tényleg csak egy kisebb – csalódás. Legalábbis ahhoz képest, amennyire papíron izgalmasnak tűnt a produkció: itt is kultúrák találkozásáról van szó, ami persze a világzenében nagyjából annyira megdöbbentő, mint rockzenében a hajborzoló hangerő. Egy Sierra Leone-i születésű, amerikai DJ és egy vak Sierra Leone-i tradicionális zenész fogott össze, hogy – egyébként Maïa Barouh-hoz egy kicsit hasonlóan – a diszkó világába beköltöztessenek valami egészen mást, vagy a helyi törzsi zenébe a mai bulizenét, nézőpont kérdése.

És a vak zenész, Sorie Kondi előadásának meg is lenne a maga hipnotikus, meditatív ereje, amibe persze letagadhatatlanul bejátszik a zenész „kiállása” is: miután fehér botjával a mikrofonhoz ér, leül egy székbe, ölében különös hangszerével, a kondival, és aztán a zenéléshez szükséges mozdulatokon kívül szinte meg se mozdul többet. Amikor vége egy-egy számnak, hátradől a székében, és olyan mindentudó mosollyal üldögél pár másodpercig, mint a varázsló, aki már tudja, hogy a kezében van az egész közönsége, és akinek egy szemernyi kétsége sincs afelől, hogy ezt a hatást akármikor elérheti, amikor csak akarja. Az énekében is van valami egy szertartás vezetőjének recitativójából, ahogy pedig a kondival – a kalimba afrikai változatának, a mbirának a Sierra Leone-i változatával – bánik, azt pont olyan nehéz elhinni, mint a bűvész trükkjeit, hiszen olyan hihetetlen gyorsan képes játszani a kicsike hangszeren, hogy szemmel követni sem lehet, ráadásul pedig olyan sokféle hangot képes előhívni, hogy a színpadnak háttal állva biztosan azt hinné az ember, hogy egy kisebb zenekar játszik éppen.

Viszont ez, mint a rituális hangulatú zenék általában, részben épp az ismétlődésre, a redundanciára is épül, ami önmagában is sajátos élmény tud lenni, vagy egy másmilyen műfajjal megtolva remek alapul tudna szolgálni egy különös egyveleghez. A zenésztársa, DJ Chief Boima viszont meglehetősen egysíkú diszkózenében utazik, ráadásul a ritmusért felelős ütős gyakorlatilag ugyanazt a három hangból álló sort ismételgeti végig. Ez pedig így gyengíti az összhatást, mert elveszi Sorie Kondi zenéjének mágikus erejét, helyette viszont nemigen ad semmit.

A végeredmény jó néhány számig még így is különös és mint ilyen, izgalmas, de ahhoz képest, amennyi lehetőség egy ilyen felállásban van, viszonylag hamar ki lehet ismerni az egészet, így pedig egy idő után már túl kevés újat ad a koncert, és az ember már azt várja, mikor kap lehetőséget megint szólózni egyet Sorie Kondi – pedig egy ilyesfajta találkozásnak a világzenében megtermékenyítő hatásúnak kellene lennie, nem az ellentétének.

A Ritmo folytatódik még szombaton és vasárnap is – csak azt kéne megmutatni a szervezőknek, hogy a közönség pont annyira értékeli ezt a kezdeményezést, mint amennyire az sokat ér. És hogy ez a két oldal egyensúlyba kerüljön, ahhoz nagyon sok és nagyon lelkes nézőre van szükség.