Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEM- Kultúr
- Stenk
- hét lemeze
- kritika
- kings of leon
- growlers
- two door cinema club
- slaves
- nofx
- sum 41
- green day
- onerepublic
Már a gimis punkok is 30 évesek
Itt van már az ősz, ilyenkor ötször annyi kurrens lemezmegjelenés történik, mint egész nyáron összesen. Mi pedig szép lassan igyekszünk pótolni a lemaradásainkat A hét lemezében. Ilyen például a The Growlers új nagylemeze, amit mi kiemeltünk a többi közül, de a jobbak közé tartozik még 2015 nagy brit punkszenzációjának, a Slavesnek a második albuma is. Teszünk egy jó nagy poppunk nosztalgiakitérőt is, hiszen friss anyaggal jelentkezik a Green Day, a NOFX és a Sum 41 is, de lecsekkoltunk pár népszerűbb stadionrockot is, mint a Kings of Leon, a OneRepublic, a White Lies és a kategóriába mostantól beletartozó Two Door Cinema Club.
Fura egy esettanulmány a Growlers. Az indulásuk óta sokféle zsánerhullám elragadta őket (lo-fi, garázsrock, psych rock), pontosabban az ilyen felsorolásoknál mindig előkerült a nevük. Közben az az igazság, hogy a Growlers sok szempontból tényleg egyedi, és tökéletesen illik rá az a beach goth leírás, amilyen névvel mára kultikussá váló fesztivált is alapítottak. A Growlers különlegessége, hogy nagyon sajátosan alakított ki magának egy pszichedelikus hangázsvilágot úgy, hogy az alapokat régi szörftémák kicsavart verziói adják, és a 2014-es albumukig még jó szarul is szóltak. Talán pont ezért is váltak a nyugati part egyik legmenőbb gitárzenekarává, mert könnyű szívvel nem lehet azt mondani a zenéjükre, hogy ez garázsrock, ez szörf, ez psych rock.
The Growlers: City Club
Index: 9/10
Clash: 7/10
Drowned In Sound: 5/10
Allmusic: 3/5
Ebben sokat segít Brooks Nielse frontember, aki a senkihez sem hasonlítható orgánumával teljesen belakja a számokat. Korábban ezt az egyedi hangot arra használták, hogy közepesnél pár fokkal jobb pár akkordos daloknak adjon egy új ívet, azonban két évvel ezelőtt már rájöttek, hogy a Growlersben sokkal több van, mint minden nyugati parti rockműfajból egy-egy részlet. Ez lett a minden eddiginál táncolósabb Chinese Fountain, ami ugyan megosztotta a rajongókat, de irányt is mutatott a zenekar jövőjével kapcsolatban.
Aztán jött a hír, hogy a Growlers új lemezén Julian Casablancas, a Strokes frontembere is dolgozik. A Strokes markáns változáson ment keresztül a kezdeti karcos lendületük óta, azonban hiába vannak egészen zseniális megoldások az új Strokes-lemezeken, már nem tudja átadni azt a bombasztikus energiát, ami mondjuk a Room on Fire-ön volt. Ezért is érdekes, hogy Casablancas mit kezd egy olyan bandával, ami csak a negyedik nagylemezénél érezte úgy, hogy egy lepukkant kenyérpirítónál azért lehet jobban szólni.
Casablancas nagyon jól ráérzett arra, hogy ha a Growlers enniy éven át képes volt szimplán dobbal és gitárokkal érdekes dalokat írni, akkor vajon mire lehetnek képesek szintikkel, dobgépekkel, fúvósokkal. Ez lett a City Club, ami minden eddiginél nagyobb lépés a Growlers kezdeti hangzásvilágától. Casablancas egyik nagy találmánya Nielsennel, hogy a zenekarnak kifejezetten jól áll a rövidre húzott dobgép, ami jelen volt már a későbbi Strokes-lemezeken is, csak itt sikerült izgalmas számokat is írni hozzá. A tengerparti City Club, a synthwave-es, vokóderezett Vacant Lot, vagy a '80-as évek Floridáját idéző Dope on a Rope is mind bátor vállalkozások, és többé-kevésbé működnek is. Fantasztikus, hogy Nielsen különleges orgánuma mennyire karakteressé teszi még a legnyilvánvalóbb stílusgyakorlatokat is. Így aztán baromi könnyű, mondjuk csak ki.
Az már tényleg csak bónusz, hogy az újszerű hangzás miatt sopánkodó rajongók is megtalálhatnak két-három védjegyes Growlerst, mint a felszabadult The Daisy Chain vagy a megfejthetetlenségig effektezett szörftémákkal operáló World Unglued a lemez vége felé. Egyszerűen felesleges belekötni ebbe a nagylemezbe, mert mind a konzervatív, mind a progresszív rajongók segge ki lett itt nyalva, a szimpla zenei érdeklődő meg aztán még a két kezét is összeteheti, hogy a csillagok pont úgy álltak Casablancas és a Growlers feje felett, hogy ezen az albumon minden stimmeljen. Ha így folytatja a zenekar, akkor hamarosan már nem csak egy műélvező réteg fog lihegni utánuk. (sajó)
Kings of Leon: WALLS (4/10)
Ha valaki azt mondja 2003-2004 környékén, hogy a Kings of Leon ott lesz 10 évvel később a legnépszerűbb rockzenekarok között, akkor azt, elhiszem. Ha azonban azt mondta volna valaki, hogy ők is egyikei lesznek a 2010-es évek áramvonalasított stadionrock produkcióinak (Muse, Black Keys, stb.), akkor kicsit kinevetem. Annak idején ugyanis a Kings of Leon is egyike volt az ezredforduló környékén kezdődött sokadik bluesrock revivalnek annyi különbséggel, hogy a három testvér plusz egy unokatesó a sokat ismételt bluestémák helyett ügyesen kombinálta a herekicsapós rock and roll a környékre jellemző southern rock hangzással. A harmadik lemezen már kezdett gyanús lenni, hogy ezek az arcok nem akarnak életük végéig szakadtak lenni, és az első kommercionálisan is sikeres kislemezük (Sex on Fire) után soha többet nem tértek vissza régi hangzásukhoz. Cserébe összetákoltak egy rakás lagymatag, középtempós, sírdogálós stadiondalt, amik a maguk műfajában nem voltak rosszak, de meg sem közelítették a zenekar korábbi frissességét. Ezért általában már semmi elvárás nincs az új lemezeikkel kapcsolatban, és a WALLS is pontosan olyan, mint bármi tőlük az elmúlt évekből. Lassan hömpölygő, teátrális számok, egy-két dalba visszacsempészett déli gitártéma, megmagyarázhatatlan műfaji kísérletezések (a Muchacho című számra nincs bocsánat, srácok), és összességében egy tisztességes, ámbár súlytalan albumot voltak megint csak képesek összehozni. (sajó)
Two Door Cinema Club: Gameshow (6/10)
A Two Door Cinema Club 2012-ben jelentkezett utoljára új albummal, illetve ekkor léptek fel a Sziget nagyszínpadán is egy kissé felejthető koncerttel. Alex Trimble, Sam Halliday és Kevin Baird már 2010-ben, mikor kijöttek a Tourist History című albumukkal, már akkor sem szerepeltek a zenekritikusok kedvencei között, pedig azt még így is kedvesebben fogadták, mint második lemezüket, a Beacon-t. A siker ettől függetlenül nem maradt el és a zenekart állítólag pont ez viselte meg a vártnál jobban és ezért telt el 4 év új dalok nélkül. Ez az időszak mindenképp nagy hatással lehetett rájuk, mert a dalok szövegében is hangsúlyosan megjelenik. Rögtön a kezdő dalban célba veszik a felszínes élvezetek kielégítésére specializálódott világunkat azok után, hogy más indie zenekarokhoz hasonlóan az ő zenéjüket és előszeretettel használták a kreatívok reklámok aláfestéseiként.
De nem is az a baj, hogy a dalok szövegeiben komolyabb kérdéseket is igyekeznek feldolgozni. Hanem, hogy zeneileg mentek tovább a Beacon által megkezdett vonalon és egy kicsit a 80-as évekből veszik az ihletet egy kicsit meg a most épp nagyon menő prüttyögés és torzítás keverékével igyekeznek még fülbemászóbb számokat írni, az eredeti stílusuk kárára. Mostanra a szinti győzelmet aratott a gitár felett. Végeredményben pedig a különböző inspirációkból nem tudnak 10 emlékezetes számot összehozni. Viszont ezek a dalok teljesen ártatlanul megbújnak a háttérben és kellemes 40 percet lehet velük eltölteni, de kérdéses, hogy holnap újra eszünkbe jut-e elővenni. (fega)
Green Day: Revolution Radio (5,5/10)
Elég durva belegondolni, hogy idén 30 éves a Green Day, ráadásul 26 éve ugyanabban a felállásban játszanak. Ebből kiindulva tök nagy szó, hogy még mindig van róluk mit beszélni, kár, hogy egyre kevésbé indokolt. A grandiózus American Idiot után sokkal többé váltak, mint egy népszerű cali punk zenekar, pedig az igazat megvallva lehet ott kellett volna abbahagyni. Az American Idiot a saját szintjükön a csúcs volt, amit hiába próbálnak megugrani, soha sem sikerül. Pedig a nagy albumtrilógiájukból egy egész tisztesség sorlemez lehetett volna, na mindegy.
Szóval négy év után van új Green Day-lemez, de igazából nem oszt, nem szoroz. Alibiből már nem áll jól a Green Daynek, ha túl komolyan veszi magát, de ez leginkább az album második felétől érezhető. Az elején a közhelyes lázadó dalszövegeket leszámítva akad egy-két kifejezetten menő punkdal (Bang Bang, Revolution Radio), aztán pár nem túl bonyolult gimis rock (a Youngblood mennyire király dal lehetne már a szörnyű refrén és a még szörnyűbb lyric videó nélkül?!), de bármilyen pillanat, ahol a Green Day baromira felnőtt akar lenni (persze, lassan 50 éves emberekről beszélünk), csak lefáraszt, kínos és el akar kapcsolni a fenébe. Sokkal jobb lenne, ha a Green Day így pár évente kihozna egy 4-5 számos EP-t, ahol csak buliból írnak számokat, és hagynák ezt nagyravágyást a francba. (sajó)
OneRepublic: Oh My My (6/10)
Ryan Tedder megbízható dalszerző és producer, aki szállított már toplistás slágert Adele-nek, Beyonce-nek és Taylor Swiftnek is, ehhez képest a OneRepublic szinte csak egy mellékállás, amikor saját maga is kiélvezi dalszerzői tehetségét. Ebben benne van, hogy hiába nem ő a legkarizmatikusabb énekes, vagy hogy senki nem tud megnevezni rajta kívül senkit a bandából, mert ha Teddernek elsül a keze, akkor kirobbantani sem lehet a rádióból a OneRepublic slágerét. Ezeknek a farvizén pedig nagyon könnyen el lehet navigálni. Az új album pedig maga Tedder elmondása szerint is úgy lett összeállítva, mint egy playlist és nem az volt a cél, hogy egy koncepció mentén készüljenek a dalok, hanem minél több 2016-os trendet kellett lefedni.
Ennek a vége egy 16 számból álló, egy órás album lett, amit egyhuzamban nem mindenki fog végighallgatni. Valamiért egyetlen dalt sem volt szívük lehúzni az albumról, vagy rájöttek, hogy manapság már ez egyébként sem számít túl sokat. A legnagyobb sláger címére a Kids pályázhat, ez annyira fülbemászó, hogy érezni lehet rajta, ezt a rádiós szerkesztők kollektív tudatalattijában készült, hogy az egész világon nagy rotációban játsszák.(A Wherever I Go is kimeríti a kategóriát, de azt már hetek óta lehet hallani.) Meg kell még említeni az A.I.-t, amin még Peter Gabriel is feltűnik és kicsit el is lopja a show-t. A teljes albumról viszont nehéz egyben beszélni, mert tulajdonképpen csak az köti össze az albumot, hogy Tedder milyen különböző módokon tudja újracsomagolni a popzenét, amiben már évek óta utazik. Ettől pedig a OneRepublic leginkább egy olyan hobbinak tűnik, amivel nagyon sok pénzt lehet keresni. (fega)
Sum 41: 13 Voices (2/10)
A Sum 41 már a maga idejében is egy vicc volt, ami pont az első alkalomig volt okés. Aztán velük is az történt, mint minden poppunk bandával az ezredforduló környékén: csúnyán megöregedtek/megőrültek/lecserélték a fél bandát/nem hagyták abba a zenélést. A Sum 41-nak már akkor bőven abba kellett volna, amikor a felpuffadt fejű Deryck Whibley alkoholizmusa volt a téma. Ez a mostani album kb. olyan, mint amit egy 15 éves srác írt volna fizikaórán a Metallica-, Slayer-, Linkin Park-, Korn- és Offspring-feliratos Budmil-táskája mögé bújva. Csak meg kell nézni a dalcímeket:
- 1. "A Murder of Crows"
- 2. "Goddamn I'm Dead Again"
- 3. "Fake My Own Death"
- 4. "Breaking the Chain"
- 5. "There Will Be Blood"
Tényleg mintha egy lázadó kamaszfiú fantáziája lenne, olyan ez az egész lemez. Saját magát koppintó punkrock (komolyan, a második számot már hallottam tőlük máshol, más lemezen, 15, évvel ezelőtt), rettenetes Linkin Park-kópiák, indokolatlan virgázások és olyan, de tényleg olyan gyermekded dalszövegek, ami még tőlük is döbbenetes. Jaj, ez egy nagyon rossz vicc. (sajó)
NOFX: First Ditch Effort (6/10)
A NOFX még a Green Daynél is öregebb, de annyi különbség is még van, hogy a kollégákkal szemben a NOFX még mindig nemibetegségekről, alkoholista anyákról és egy sor baromságról is énekel amellett, hogy nyilvánvalóan ők is bele szeretnek mászni egy-egy erősebb közéleti témába (például a lemezt záró Generation Z). A 13. albumnál már tényeg nem vár senki semmi kiemelkedőt, de azt kár lenne tagadni, hogy az az egy nyerő formula, amit a NOFX csúcsra járatott a '90-es években, néha-néha még működik, és gyengébb számoknál sincs olyan kínos feszengés, mint amikor az ember a 2010-es években Blink 182-t, Sum 41-t vagy Green Dayt hallgat. (sajó)
White Lies: Friends (5/10)
A White Lies negyedik albuma egy évet csúszott, ugyanis korábban az angol indie rock (vagy poszt-punk?) zenekar mindig kétévente jelentkezett új albummal, azonban a 2013-as Big TV-t követő új lemez azonban nem tavaly, hanem csak idén jelent meg. A négy album során túl nagy változás nem volt észrevehető a zenei világukban, inkább kisebb hangsúlyeltolódásokról lehetett beszélni. Nincs ez máshogy, a Friends esetében sem: továbbra is komoly hangon előadott fájdalmas témákat boncolgató dalokat találunk, amiket mindenféle gitár és szintitémák vesznek körbe. Amiben újdonságot hoz az album, hogy a kevesebb olyan arénába szánt himnusz találunk, ahol érezzük, hogy minden egyes szónak a szövegben nagyon nagy jelentősége van és most szinte kirobban a hangfalakból a tanulság.
Ehhez képest inkább csalódottság és kiábrándultság található leginkább a dalokban és úgy tűnik ehhez igyekeztek a körítést is hozzáigazítani. Ennek a vonalnak a csúcsa egyértelműen a Come On, ami egy vagy két albummal ezelőtt biztos, hogy nem az utolsó 1 percben ért volna el a csúcspontra, ahol a legtöbb hangszer együtt szól és közben a refrén legfontosabb mondatait mondja el újra és újra Harry McVeigh. Ez a dal a felszínen egy kihűlt kapcsolatról szól, amiből az énekes képtelen kijönni, mert nem akarja a benne mélyen megbúvó érzéseit a felszínre hozni. De közben akár vehetjük úgy is, hogy a lelkiismeretével beszél és belül érzi, hogy nincs minden rendben az új albummal vagy velük, de mégis tehetetlen a helyzettel szemben. Nem a Friends fogja felrakni a térképre a White Lies-t. (fega)
Slaves: Take Control (7,5/10)
Tavaly az év egyik legerősebb bemutatkozását produkálta a két angol, akiket állandóan a Sleaford Modshoz hasonlítanak, pedig inkább van közük a hardcore punkhoz, mint a posztpunkhoz. Az első lemez egyszerre volt vad, dühös, és meglepően vicces, ráadásul sikerült nekik egy szimpla garázsrocknál jóval karcosabb témákból konkrétan táncolható dalokat faragni maguknak. A mostani folytatáson ez annyira nincs meg, sokkal inkább punk az attitűd mint eddig, és ha épp valami mással próbálkoznak, az sem az a könnyebben fogyasztható kategória. A legerősebbek épp ezért az olyan számok, mint a Consume or Be Consumed, amihez tökéletesen illik Mike D a Beastie Boysból, a részegen ordibálós, szerelmi fájdalmat alkohollal kezelő Angelica, vagy a modern indie rock slágereket idéző Lies. Ezek mind túlmutatnak kicsit az első lemez egydimenziós dalain, és arra utalnak, hogy a Slaves nem csak valami kicsúszott sikersztori, hanem tényleg az egyik legfurcsább, legizgalmasabb punkbanda Angliában. (sajó)
Rovataink a Facebookon