A zene, amit látni kell

Úgy négyéves lehettem, amikor az első Jean-Michel Jarre-válogatáskazettámat készítettem. A BASF LH Extra 1 narancssárga papírjára grafitceruzával firkáltam rá, hogy ZSÁMISÖRZSÁR. A számokat a Zoolook, a Concerts in China és az Equinoxe albumokról válogattam. Már akkor éreztem, hogy ez valami más, egészen furcsa megközelítése a zenének. A fülbemászó dallammenetek és a sodró ritmus biztos kapaszkodót nyújtottak a gépi zörejek, búgó szintetizátorok és bizarr hangminták tengerében. Talán ez bélelte ki a hallójárataimat az olyan szélsőséges produkciók élvezetéhez, mint az Aphex Twin, a Pan Sonic vagy a Pharmakon.

Jean-Michel Jarre hatvannyolc éves, kétszer annyi, mint én, de bőven letagadhat belőle annyit, amennyivel megelőzte a korát. Úgy tűnik, a progresszió jobb tartósítószer a formaldehidnél. Az elmúlt harminc évben Jarre ügyesen manőverezett a giccs, a kísérleti hangzások, az utópisztikus idill, a gagyi pop és a futurizmus között. A milliós tömegek előtt játszó zenészek közül talán senki sem kötött nála kevesebb kompromisszmot.

Azóta felemelkedett és megbukott a detroit techno és a chicago house, háromszor váltott profilt a Warp Records, a rave meg újjászületéssel ünnepli a huszadik születésnapját. Jarre viszont csak ment a maga útján, hol évekkel lemaradva a trendektől, hol évekkel meghaladva azokat.

De mindig tényező maradt. Ma is az. Nincs más, aki egy keverőpulthoz tudná ültetni Hans Zimmert, Jeff Millst, Cyndi Laupert, a Pet Shop Boyst, a Fuck Buttonst, a Tangerine Dreamet, John Carpentert vagy Edward Snowdent. Neki sikerült, és ennek a végeredményével turnézza körül a világot. A kétrészes Electronica album a kollaborációkról szól; a számok közös projektek olyan zenészekkel, akik megérdemelték vagy megérdemelnék az egymillió wattos rivaldafényt.

Jarre már akkor lézershow-val ejtette ámulatba a kommunista Kínát, amikor az országba más nyugati zenészt be sem engedtek. Ettől azóta sem tud szabadulni, de nem is kell. A lézer karakteres áruvédjegy, az elmúlt évtizedekben éppúgy nem bírt kimenni a divatból, mint az analóg lemezjátszó. Az egyszer már működőképesnek bizonyult színpadi és zenei megoldásokhoz Jarre ortodox módon ragaszkodik. Sajnos ezek között vannak gyorsan romló elemek is, mint a béna eurotrance-es dallamok, amit a Ministry of Soundból is kinéznének. De hát ezt is Jarre találta ki, és különben is, az vesse rá az első követ, aki negyven év életművéből könnyű szívvel szórná ki a számára kedves összetevőket.

Kődobálás nincs, ámulat viszont van, mert ez a műsor így is kisebb sokkhatással ér fel. Rutinos Jarre-hallgatóként, harminc év késéssel kell rájönnöm, hogy ennek a zenének tér kell. És nemcsak vájt fül, hanem táguló szemek is. Ez színpadi műsor: virtuális valóság, csak éppen élőben. A holografikus hatású vetítések, a fényfüggönyök, az ügyesen tologatott panelek és a ki-be zoomoló kamerák képei szemüveg nélküli 3d filmet varázsolnak a színpadra.

Az elektronikus performanszok ritkán látványosak, de Jarre tudja, hogy kell azzá tenni egy koncertet. Persze, az Arénát telelőni fénnyel és hanggal nem akkora fegyvertény, mint komplett városrészeket meghekkelni egy milliós nézőszámú koncerthez, de amit ebből a színpadból ki lehetett hozni, azt ki is hozták. A műsor alatt elvillogtatják Borsod-Abaúj-Zemplén megye egész havi villanyszámláját.

Lemezbemutató koncerten vagyunk, így nem csoda, hogy a műsor gerincét az Electronica 1-2 számai adják. A legnagyobb üdvrivalgás persze a klasszikusoknak szól. Minél régebbi, annál jobb volt - gondolhatják a közönség már vénülő tagjai. A régi és az új számok közti kontraszt nem szembetűnő. Az idén negyvenéves Oxygene album elszállósabb tételeihez elég egy 150 BPM-es lábdobot pakolni, hogy ne lógjon ki a többi közül - ez ahhoz is elég, hogy elnyomja az esetleges nemtetszést. Fő, hogy a Laser Harp még mindig ugyanolyan látványos, mint harminc éve.

„Az analóg szörnyek és a digitális állatok” – fogalmazott Jarre, amikor a régi szintetizátorok hangjáról és az új eszközök használatáról kérdeztem. Ezt a frappáns fordulatot az egyik felkonfban is elsüti, de nem csak beszél róla, hanem mutatja is. A Fuck Buttonsszal közösen írt Immortalst például egy ipades improvizációval zárja le; a Chinese Souvenir analóg prüntyögései még mindig őserővel szólnak; az elektromos dobok pufogása szépen keretezi az ambientes dallamszőnyegeket. És vendégszereplőként beugrik a Pet Shop Boys is, vokóderrel torzított hanggal, vetített neonreklám formájában. A közönség az első sorokba rohan – naná, elvégre Jarre hívja őket, és megkéri a kedves szekuritit is, hogy plíz bí kúl. Ülő embereknek technót játszani nem könnyű, neki ez is sikerül.

A kétórás koncert alatt folyamatosan sorjáznak a meglepetések. Megismerjük Jarre-t, a rocksztárt, aki egy Gibsonnal a nyakában, reflektorfényben szólózik a dübörgő trance alapokra. Megismerjük Jarre-t, az idealistát, amikor egy videoüzenetben megjelenik Edward Snowden, majd beindul az Exit, és a pattogós ütemeket stroboszkópszerű villódzások, bináris kódok és absztrakt formák kavargása kíséri a kivetítőkön. Megismerjük Jarre-t, a bohém francia polgárt, aki olyan vitalitással tombolja végig a koncertet, mintha az örök élet forrásából merítette volna meg a közönségbe hajított ivóvizes flakonját. És megismerjük Jarre-t, a Gépzenészt, aki dobhártyarepesztő breakbeateket komponál, földöntúli szintetizátorhangokkal kísérve, miközben a fejkamerája képét látjuk a vásznon.

Ekkor lesz világos, hogy ez az ember azt csinál az elektronikus zenén belül, amit csak akar, mert egyébként mindenre képes. 

1986 óta ismerem Jean-Michel Jarre-t. 2016-ig kellett várnom, hogy megértsem. Harminc év tanulságát sűrítette bele két órába.