Gyűlölte egymást a két ripők, mégis világsztárok lettek

2016.11.13. 21:42

Dokumentumfilm készült az utolsó olyan zenekarról, mely még az internet nélkül keltett hisztériát. Az Oasis azóta is példátlan sztoriját a főszereplők – elsősorban Noel és Liam Gallagher – idézik fel, és a megmagyarázhatatlan hiányosságok ellenére is ajánlott mindenkinek, akit érdekel a rock and roll egyik utolsó régimódi sikertörténete.

Az, hogy az Oasis mennyire nagy durranás volt a kilencvenes évek közepén, idehaza fel se nagyon tűnhetett. Nemcsak nem játszották a rádióban, de a magyar ember eleve gyanakvással tekint minden rockzenekarra, amely nem a Led Zeppelin/Deep Purple/Black Sabbath kitaposta nyomvonalon halad, ráadásul az Oasis még tüntetően angol is volt, úgyhogy menthetetlenül valamiféle alternatív huncutságnak tűnt, és nem is lett komolyabb közönsége nálunk.

Így az sem lehet nyilvánvaló, hogy

az Oasis egy időben tényleg akkora, megkerülhetetlen szenzáció volt a briteknél, amilyen zenekar azóta sem, és már nem is lesz soha.

Nem csak arról volt szó, hogy sok lemezt adtak el, és orrba-szájba játszotta a dalaikat a rádió, mert ez azért másokkal is előfordult. Az viszont példátlan azóta is, hogy a Gallagher fivérek többet szerepeltek a sajtóban, mint a királyi család, a zenekar népszerűsége csúcspontján pedig az Egyesült Királyság teljes lakosságának 4 százaléka (2,6 millió ember) igényelt volna jegyet az Oasis knebworthi koncertjére.

Hiába jöttek a klubszcénából, hiába hordtak tréningfelsőket és egyéb gyanús cuccokat, hiába indultak valódi indie zenekarként, az Oasis körülbelül annyira volt alternatív, mint nálunk a Republic. A nép zenekara lett, maximálisan populáris slágerekkel, és még külföldön is milliószámra vásárolták a lemezeiket, odahaza pedig tényleg elképesztő rekordokat döntött.

Valakin eltört egy krikettütő

Bár az Oasis 2009-ben oszlott fel, már két évtizedes távolságba került a csúcskorszak, ezért nem véletlen az sem, hogy pont húsz évvel a zenekar legjobb éve után készült el Mat Whitecross filmje, az Oasis: Supersonic. A film megáll Knebworthnél, és így elegánsan nem foglalkozik az együttes ezt követő, bő évtizedes lejtmenetével, hanem a csúcson köszön el az Oasistől. Ami egyébként egyáltalán nem baj, hiszen ők maguk is bevallják, hogy a sztori lényegi része ‘96-ban befejeződött.

Whitecross a film egyik producerének, a Sennáról és az Amy Winehouse-ról készült dokumentumfilmeket rendező Asif Kapadiának módszerével dolgozik, azaz nincsenek beszélő fejek, kizárólag archív felvételek, miközben a megszólalók csak a hangjukat kölcsönzik a filmhez. Szerencsére az Oasis története már arra a korszakra esik, amikor nem volt luxus egy videokamera, így még a befutás előtti évekből is van elég filmanyag, sok-sok fuckkal, cunttal és ami kell.

A filmet Knebworth foglalja keretbe: onnét indulunk, ahogy felmerül a kérdés, hogyan lett az Oasis három év alatt - némi túlzással - “a rockzene valódi óriása”, a Supersonic pedig igyekszik be is mutatni azt, időrendi sorrendben. Megszólal a Gallagherek édesanyja, illetve a harmadik testvérük, a teljesen hétköznapi Paul, és mindenki, aki részt vett a zenekar felemelkedésében, így természetesen maguk a tagok is.

Mivel Noel és Liam Gallagher is társproducerei a filmnek, érthető, hogy nem kettejük folyamatos csatározásairól szól a film, de azért kapunk ezekből is bőven. Nem hallgatják el, hogy Noel eltört egy krikettütőt az öccsén a Morning Glory album felvétele közben, de bevágnak több olyan felvételt, melyen a testvérek elismeréssel beszélnek a másikról. Arról szó sem esik, hogy most már évek óta szóba sem állnak egymással.

Az mindig is nyilvánvaló volt, hogy az Oasis története valójában Noel és Liam (vagyis az előbbi szerint egy öntörvényű macska és egy folyton figyelmet követelő kutya) története: a háttérben meghúzódó, zseniális dalszerző és az isten által is rocksztárnak teremtett öccse közötti dinamika viszi előre a zenekart, melyben rajtuk kívül folyamatosan cserélődnek a többiek. Ketten azért megszólalnak a filmben az eredeti tagok közül: az elsőként kirúgott dobos, Tony McCarroll és a fiatalon is középkorú apukának tűnő ritmusgitáros, Paul “Bonehead” Arthurs, akinek a korán kopaszodó fazonja hozzájárult az együttes hétköznapi image-éhez.

Beszélnek aztán még hangmérnökök, roadok és producerek, de a prímet a két Gallagher viszi, akik általában rém viccesek, ami nem is lehet meglepő annak, aki akárcsak egy interjút is olvasott Noellel. Liam mondjuk inkább egy fárasztó ripők, de hát őt ezért is szeretjük, 

az ő arroganciáját és nagyképűségét látva Kanye West csak egy szánalmas epigonnak tűnik.

Nagy előnye a filmnek, hogy nem erősíti azt a hamis narratívát, mely szerint az Oasis a semmiből robbant be egy év alatt, hanem bemutatja, ahogy a ‘91-es megalakulás után két évig az égvilágon nem történik semmi, sőt, közönséget sem tudtak szerezni, hanem a vak véletlen hozza össze őket az azonnal lemezszerződést ajánló Alan McGee-vel. Látható, hogy igenis kellett pár év küszködés - miközben a haverjaik alámerülnek az ecstasy fűtötte manchesteri klubkultúrába, addig ők a garázsban próbálgatják a régimódi rockdalaikat.

Pozitívum az is, hogy a film nem csinál úgy, mintha a drogok vagy a verekedések nem tartoznának hozzá az Oasis-sztorihoz, így szerencsére az sem marad ki, amikor az együttes az első amerikai fellépésén, a legendás Whiskey a Go Góban annyira szétüti magát kristálymettel, hogy a tagoknak fel sem tűnik, hogy nem ugyanazt a számot játsszák, az eredmény egy gigantikus káosz, Noel pedig majdnem kilép a zenekarból.

Zenekar a semmiből a semmibe

Ezek sem feledtetik azonban a film megdöbbentő hiányosságát, hogy tudomást sem vesz a történet társadalmi/kulturális hátteréről. Szó sincs benne arról, hogy mi volt a jelentősége annak, hogy Thatcher és az évtizedes depresszió után a kilencvenes években hirtelen újra menő angolnak lenni, trendi lett a Union Jack, amit az Oasis büszkén használt is, és a zenekar egész népszerűsége értelmezhetetlen a Cool Britanniának nevezett korszak ismertetése nélkül. Vagy akár az, hogy mi volt a jelentősége a tagok manchesteri, munkásosztálybeli, sőt, ír gyökereinek, mert erre sem kapunk válaszokat.

Továbbá teljesen hiányzik a “Battle of Bands” (zenekarok csatája) néven elhíresült hét, amikor egyszerre jött ki az Oasis aktuális kislemeze a nagy rivális Blurével - olyannyira nem, hogy a Blur neve el sem hangzik a filmben, sem a többi korabeli britpop zenekaré. Sőt, még a nagy példaképekről sincs szó - igen, a Beatlesről sem, pedig nélkülük aztán egész biztosan nem lett volna Oasis. Mintha az együttes egyedülálló szikla lett volna a poptörténetben.

Ezt az sem ellensúlyozza, hogy bemutatják a Gallagherek családi hátterét, az őket gyerekként terrorban tartó apával, aki aztán eltűnt a képből, de hosszú évek után előkerült, amikor a fiai már rocksztárok - vele szemben Noel és Liam összetartó testvérekként jelennek meg, és ezek a film legerősebb pillanatai is.

A legelgondolkodtatóbb azonban Noel megjegyzése, mely szerint az Oasis volt az utolsó rockzenekar, amely még a webkettő és a közösségi média előtti világban ilyen hisztériát tudott kiváltani, ráadásul több korosztályban is. Lehet, hogy tíz év múlva majd az Arctic Monkeysról vagy más 21. századi sztárelőadóról is készül hasonló film, de az ő sikerük is eltörpül már az Oasis-őrülethez képest, ráadásul sehol sincs köztük olyan izgalmas karakter, mint Gallagherék. És egyébként is, milyen filmet lehetne forgatni tweetekről és Instagram-posztokból?

A végén a tagok is egyetértenek abban, hogy olyan valószínűtlen és annyira gyors volt a sikerük, hogy szükségszerű hanyatlás követte a csúcspontot, ezért sem hiányzik annyira a sztori többi része a filmből. A Supersonic végig szórakoztató, tempós és érdekes film lehet még annak is, aki csak a Wonderwallt ismeri a zenekartól, és minden hiányossága ellenére visszavisz bennünket abba a korszakba, amikor a rockzene még a mainstream része tudott lenni. De ha a teljes képre lennénk kíváncsiak, várjunk inkább egy olyan filmre, amelyben Gallagherék csak megszólalóként, nem pedig alkotóként vesznek részt.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!