Hol volt ez a tökös Metallica az elmúlt 25 évben?

A Metallica új, dupla lemeze végre nem nyugdíjas metal, hanem egy olyan klasszikus, amilyet minden rajongó ezer éve várt. De király az új Middlemist Red is, és a lengyel death metalos Vader is nagy meglepetést tartogatott. Meghallgatunk a héten a Pantera-énekessel és a Crowbar-gitárossal felvett új Superjoint lemezt, a Justice zsákutcás próbálkozását és a Helmet nem túl meglepő, de jó új anyagát is.

Úgy 16 lehettem, amikor először hallottam Metallicát. A Jump in the Fire EP volt az, ami berántott, a debreceni Ibolya utcai Largó lemezboltban szereztem be kalózkazettán (asszem Raks márkájú volt, bosszankodtunk is), ha minden igaz, a másik oldalon az egyik első Anvil albummal. Akkoriban a Judas Priest volt a legkeményebb és a Black Sabbath a legsúlyosabb dolog, ami eljutott a fülemig, szóval amikor megszólalt a Creeping Death, akkor én el voltam veszve, de menten. 1991-ig töretlen is volt a szerelem, sőt, emlékszem, hogy 1996-ban, amikor a Load megjelent, még sorban is álltam egy azóta már rég megszűnt debreceni lemezbolt előtt, hogy minél hamarabb meglegyen az új Metallica, és kis híján sírva fakadtam, amikor rájöttem, hogy a festett köröm és a boa az nem viccből volt Kirken a promófotókon.

A Metallica 1991 előtt egy viszonylag szűk réteg istene volt, és ahogy az a fekete album mellé készült dokumentumfilmből kiderült, ezzel semmi bajuk nem is volt, csak éppen szerettek volna nagyságrendekkel több pénzt keresni, és írtak egy jóval kommerszebb, a nagyközönség felé nyitó albumot, amit aztán orrvérzésig turnéztattak, és kerestek vele egy rahedli pénzt. Csak egy adat: a fekete albumból elment 16,3 millió példány csak az USA-ban, amit sem előtte, sem utána nem tudtak megismételni, a legközelebb az …And Justice for All áll hozzá a maga 5,3 milliójával. Az igazi feketeöves rajongók nem is ettől lettek rosszul, hanem a Load/Reload páros kísérletező hangzásától, amiből szinte teljesen kiveszett a thrash, de behánytak a St. Anger puritán hangzásától és punkosan lecsupaszított csörömpölésétől, a Death Magnetic mellett meg vállvonogatva mentek el. 

Azóta eltelt nyolc év, ami pont elég volt arra, hogy a Metallica összekényelmeskedjen magának egy 12 számos, dupla CD-n megjelenő albumot, amit elindítva viszont sok minden eszembe jutott, csak az nem, hogy nyugdíjas metal. Simán megtehették volna, hogy más irányba indulnak el, mint a 2011-es Luluval tették (Lou Reeddel közös meló volt, elég szarul sült el), de akkor az a zenekar végét jelentette volna.

A Hardwired…to Self-Destruct az a lemez, amit a fekete album után vártunk. Visszatérés a súlyos riffek és a Kirk Hammettől elvárt, nagyon hangulatos szólók világába, és ugyan sejtem, vagyis inkább remélem hogy a lemezt záró Spit Out the Bone-t nem fogják élőben játszani, mert Lars már nemigen tud ilyen tempós, kétlábdobos dolgokat letolni, de ez sem érdekel különösebben, mert lemezen úgy szólnak, ahogy azt 2016-ban kell.

A 12 nóta között van persze töltelék is, én simán kihagytam volna a kissé unalmas Dream No More-t, és a fasza csákányriffre felhúzott Here Comes Revenge nélkül is megvolnék, különösen, hogy a leülős részeiben az Enter Sandmantől a Loadig sok mindent megidéz. A múltba révedés egyébként is észrevehető a dalokon, a Hardwired mintha a St. Angerről maradt volna le, gyors, dühös, dögös speedmetal-nóta, de sokkal jobban szól, mint a Metallica történetében (hangzás szempontjából) mélypontot jelentő, 2003-as anyag. Az Atlas Rise az egyik legjobb nóta a lemezen, a riff olyan, mintha a Ride the Lightningra írták volna, és ugyan vannak benne Iron Maidenre hajazó részek, de ez szerintem szándékos, ahogy a Lemmy előtt tisztelgő, és (számomra) az album csúcspontját jelentő Murder One szövegét sem véletlenül szedték össze Motörhead-számokból.

Amit még feltétlen meg kell jegyezni, hogy nem sok zenekar tudja (és akarja) úgy kiadni a lemezét, hogy a hivatalos megjelenés előtt feltolja a YouTube-ra a teljes albumot, ráadásul úgy, hogy minden számhoz forgattak egy teljes videoklipet, mindegyiket más stílusban: van kisfilmes, koncertes, történetmesélős és animációs is. (Sixx)

Middlemist Red: Ripple Soul (9/10)

Két évvel ezelőtt az első Middlemist Red-album egy tök kellemes meglepetés volt a hazai megjelenésekhez képest. Egyrészről elég jól kapcsolódott a nemzetközi neo-psych hullámhoz, másrészről viszonylag ritkán hallani itthon ennyire egységes, átgondolt és sok szempontból abszolút kortárs lemezt. A műfaj problémája azonban, hogy a különböző effektfelhőktől a grandiózus maszatolásig egy idő után beszűkülnek a lehetőségek, és nehéz drasztikus irányváltás nélkül egészségesen fejlődni.

Hála istennek ezt a Middlemist Red is érezte, mert a mostani Ripple Soul minden szempontból egy érettebb, kevésbé könnyen körülhatárolható nagylemez, ami csak pár helyen emlékeztet a zenekar korábbi számaira, és nagyobb hangsúlyt fektet az új hatásokra. Feltűnően okos húzás, hogy az albumot felvezető Drifter in the Dark gitárhangzása simán ráfért volna a korábbi albumra, de rögtön a második számnál kezd kiderülni, hogy ezzel egyben le is zárták azt a korszakot, és más irányba indultak el. Pontosabban irányokba, mert a Ripple Soulon annyi hatást érezni, hogy arról külön cikket lehetne írni. A Joy Divisiont idéző, kicsit krautrockos Silverline, a kései Horrors inspirálta Evermore, a hip-hopos dob-basszussal kísérletező Perfectly Blue, vagy a már-már ambientes Sense of Place külön-külön is nagyon erős dalok annak ellenére, hogy sokszor teljesen nyilvánvalóak a hatások.

Ami feltűnő, hogy Nóvé Soma frontember énekstílusa erőset változott, sokszor kihallani nála akár az idei Iggy Pop-album hatását, akár egy kicsit Bowie-t: kevésbé nyers és sokkal átgondoltabb, mint eddig. Az is nagyon erős, hogy több olyan szám van, ahol kifejezetten előtérbe van tolva a nagyon groove-os basszus, amitől egy-két helyen kihallani némi hibát az énekben, de ezek pár hallgatás után már fel sem tűnnek. Valószínűleg azért sem, mert a zenekar megtanult állati erős refréneket írni, elég csak meghallgatni a zseniális From the Corner of My Eyes-t vagy az Illuminar című számot. Ráadásul meglepően nagy szerepet kapott most a billentyű, sőt, néha dob sample-öket is hallani, de egyáltalán nincs túltolva, vagy elgiccseskedve, hanem tényleg csak ott hallani, ahol ad valami pluszt a számhoz.

Nagyon fontos leszögezni, hogy aki valami hú de progresszívet, paradigmaváltót, totálisan újítót vár, az rossz helyen keresgél. Ez nem undeground, nem rétegzene. Más szerencsésebb országokban a Tame Impalát ugyanúgy játssza a rádió, mint bármi mást, és senkit sem zavar, hogy Kevin Parker mit és honnan lopott a Beatlestől. A Ripple Soul egyszerűen csak egy iszonyatosan átgondolt, aprólékosan kitalált, nagyon szórakoztató album, ami a hazai viszonylatban magasan kiemelkedik az átlagból, de azt is meg merem kockáztatni, hogy simán nemzetközi színvonal. Vannak itt-ott apróbb hibái, és ha kizárólag valami tudálékos zenetudományi professzorként kéne elemezni, akkor meg lehetne magyarázni, hogy mi nem jó benne, de szimpla zeneszeretőként, aki még mindig élvezi a rockzenét, és képes meglátni az újat és izgalmasat, annak az új Middlemist Red-album baromi jó élmény, amihez később is örömmel akar visszatérni az ember. (sajó)

Justice: Woman 5/10

Pontosan emlékszem, hogy milyen volt, amikor először meghallgattam a Waters Of Nazarethet, és azt hittem, hogy valami leolvadt a gépemben, vagy kontaktos a kábel, vagy úgy általában valami nem oké az mp3-mal, mert a Justice első, híres nemremixe úgy szólt, mintha valami nem lenne rendben. Ma már tök röhejes abba belegondolni, hogy az az elektrovaracskolás, amivel ők berobbantak, teljesen a popzene része lett, azóta már a kanyarban elhagytuk Skrillexet is, és tulajdonképpen nincs az a röffeteg hülyeség, amit ne lehetne rádióban játszani. De 2007-ben a Justice más volt: hangos, harsány, és ellenállhatatlan. Igen, a legtöbb bombajó számukat lopták/máshonnan hangmintázták (tessék meghallgatni a Tenebre című olasz horror filmzenéjét, és rögtön világos lesz, mire gondolok), de akkor úgy tűnt, ez a két ápolatlan francia fogja átvenni a helyet a magukat robotoknak gondoló franciáktól.

Aztán nem így történt. Azért kezdtem ezt a szöveget egy emlékkel, mert komolyan meg kell erőltetnem magam, hogy a Justice harmadik, Women című albumából többszöri hallgatás után is emlékezzek bármire. Próbálom felidézni az albumnyitó Safe and Soundot, és csak az előző albumukról a Civilization, meg a Capital Cities borzasztóan idegesítő slágere jut eszembe. Pedig az még egy jó szám. A Justice-ból teljesen kiveszett az a harsány, vagány őrület, ami miatt meg lehetett szeretni őket, és a két tag szerette volna pótolni igényes popzenével. Ez az Audio, Video, Discóval sem ment 2011-ben, és a Womannel végképp zsákutcába kerültek. Egyszerűen nem tudnak jó számokat írni. És erre jöhet bármilyen acid-alap, vagy fingóbasszus, vagy bármi olyasmi, amivel a Justice azt bizonyítgatná, hogy haha, ők azért mókáznak, nem kell őket komolyan venni, minden más jel arra mutat, hogy ők szeretnék, ha nagyon komolyan vennénk őket. Hogy zenésznek gondoljuk őket. Vagy legalábbis popzenészeknek, gondolom azért van tele az album fárasztó, Discovery-korabeli Daft Punk-majmoló vokálokkal (Pleasure), vagy elviselhetetlen, egy minimális dallamra épülő pózerkedésekkel (Randy, Chorus). Hé, én megértem, hogy 2007 messze volt, de én is emlékszem, milyen volt bekúszni a Szigeten a sátor ponyvája alatt a Justice-koncertre, hiába kezdett el kifele hajigálni embereket a biztonsági szolgálat. Én sem biztos, hogy visszakívánom magam abba a korszakba, de sajnos a Justice-nak nincsen helye 2016-ban. (klág)

Superjoint: Caught Up in the Gears of Application (3/10)

A metal történetének egyik legnagyobb tragédiája volt, amikor egy őrült 2004-ben agyonlőtte a Pantera gitárosát, Dimebag Darrelt, ezzel kivégezve az addigra már feloszlott zenekar esélyeit is a mindenki által többé-kevésbé biztosra vett reunionra. Később aztán az örökségükből született vagy új erőre kapott több együttes, amelyek közül a legnagyobbra a Downt szokás tartani. De a Pantera világához a legközelebb a Superjoint Ritual, Phil Anselmo énekes és mások mellett a Crowbar ex-dobosa, a Superjointban gitáros Jimmy Bower mocskos, laza, szabálytalan és könyörtelen groove/thrash bandája állt. Kiadtak egy tökéletes és egy baromi jó lemezt, aztán tizenkét éve, nem sokkal a Pantera halála után gyorsan összevesztek és feloszlottak ők is.

Ezek után nem csoda, hogy az év egyik legjobban várt lemeze a több mint egy évtized után mégis felvett új Superjoint-album volt (jogi okokból mostanra elhagyták a nevükből a Ritualt). Az ilyen zene részben pont azért szerethető, mert semmilyen szabály nincs benne, a szabadság és az öntörvényűség mindenek felett áll, így aztán elég nagy szemétség pont ebbe belekötni. Mégis: 2016-ban kiadni egy olyan lemezt, ami pont úgy szól és pont olyan összetett, mint egy ígéretes, fűtől teljesen szétcsúszott srácokból álló zenekar demókazettája 1985-ből, mégiscsak rohadt kevés, még ha biztos sokaknak szimpatikusan punk gesztus is. Nincsenek emlékezetes riffek, nincsenek az egybefüggő masszából bármilyen irányba kiugró dalok, sem ötletes megoldások, vagy ha vannak, akkor azok elvesznek a szinte hallgathatatlanul tré hangzás miatt. A Caught Up in the Gears of Application – ellentétben a másik két Superjoint-albummal – nem egy végtelenül laza, de közben zeneileg is mesteri, brutálisan erős lemez, csak pár jó zenész szabadidős foglalatosságként összedobott, beleszarós, józanon élvezhetetlen feszültség-levezetése. Az év csalódása. (Kovács Bálint)

Vader: The Empire (9/10)

Egy harminchárom éves, és három évtizede lényegében ugyanabban utazó death metal együttes tizenvalahányadik sorlemezétől valószínűleg senki nem vár sokat, csak annyit, hogy hozza az elvártat, legyen elég gyors és ne legyen túl unalmas. Ehhez képest a lengyel Vader a The Empire-rel az év egyik legnagyobb meglepetését adta ki. Nem arról van szó, hogy gyökeresen felforgatták volna a death metal műfajt, de bőven elég az is, hogy ezen a lemezen van vagy pár tucat olyan jó megoldás, amire az ember akkor is felkapja a fejét, ha csak a háttérben szól a zene, és ami miatt az épp csak félórás lemez vége után azonnal újra akarja hallgatni.

Eleve tökéletesen épül fel a lemez: indul az egész az elképzelhető leggyorsabb tempóban, és ez is marad az alapállás, de azért akad annyi középtempós rész vagy jól időzített kiállás, ami végig ébren tudja tartani a figyelmet. És semmiféle rutinszerűség nem érződik, sőt, tele van a lemez fantáziadús, megjegyezhető megoldásokkal. A Genocidius visszatérő riffje, a The Army-Geddon sajátos, lüktető verzéje után az a szóló középtájon, vagy a Parabellum tökéletesen felépített bevezetése olyan részek, amelyek miatt már önmagában is megérné kiadni egy death metal lemezt, és amik messze kiemelik a The Empire-t a műfaj átlagából. (Kovács Bálint)

Helmet: Dead To The World (9/10)

Ha választanom kéne, hogy ki a kedvenc dalszerzőm, akkor a Bartók-mániájáról híres Page Hamilton biztos dobogós lenne. Ez leginkább amiatt van, hogy kevés olyan zenész van manapság, aki ennyire markánsan az akkordokra helyezné a hangsúlyt, és a komplexitása a zenéjének inkább vertikális, mintsem horizontális lenne. Ez a fajta gondolkodás keveredve a szimplább ritmusképletekkel egy bomba vegyület lett, ami a kilencvenes évek elején talán a Bettyvel tetőzött, és ami a kicsi, de annál kultikusabb Amphetamine Reptile istállóból katapultálta őket a világ legnagyobb fesztiváljainak színpadára, hogy közvetlenül hassanak többek között a Deftonesra, és úgy egészében a kilencvenes évek nu metal hullámára. 

Az új lemezen semmit sem változtatnak a bevált formán, és bár a Betty lesz mindig a zenekarnál az abszolút hivatkozási alap, a Dead To The World bőven megállja a helyét, nemcsak a Helmet-lemezek hosszú sorában, hanem akár közvetlenül a Betty mellé rakva is. (Pándi Balázs)