Tudtam hergelni a közönséget, veszélyesnek tartott a rendszer

Elhallgatott zenekarok címmel rendeznek december 3-án, szombaton koncertet a MOM Kulturális Központban: olyan együttesek egykori tagjai lépnek fel, mint a Syrius, a Taurus vagy a Kex, melyekben közös, hogy a pártállam lépten-nyomon keresztbe tett nekik. Ilyen volt a beatkorszak külvárosi klubokban ünnepelt zenekara, a Liversing is, mely szintén fellép szombaton, és amelynek énekese, Túry Árpád több évtizedes kihagyás után kezdett újra fellépni az elmúlt évtizedben.

Az 1963-ban alakult Liversing az óbudai művelődési házban szerzett hírnevet, ahol kezdetben Beatles-számokat játszott, majd elsőként kezdett keményebb, rhythm & blues dalokat játszani. Az eksztatikus hangulatú koncertjeik miatt hamar botrányos hírneve lett a Zuglóba áttelepülő Liversingnek, úgyhogy arról csak álmodhattak, hogy bejussanak a rádióba vagy a hanglemezgyárba, mindössze kísérőzenekarként készíthettek pár felvételt, többek között Koncz Zsuzsának és Máté Péternek. Igaz, az együttes sokáig egyáltalán nem is gondolkodott magyar nyelvű dalokban.

A gyakran változó felállású együttesben  az utolsó időkben még Demjén Ferenc is tagja volt, és miután a sikeresebb zenekarok is elvittek tagokat, mások maguktól fáradtak bele a mellőzöttségbe, a Liversing 1968-ban feloszlott. 

A Liversing frontembere a Mick Jaggert idézően éneklő és mozgó Túry Árpád volt, aki hamar fel is hagyott a zenével, és csak 2009-ben, csaknem negyven év után állt újra színpadra egy Liversing-nosztalgiabulin, azóta viszont rendszeresen fellép már formációkkal is.

A most 69 éves énekes elmondta, hogyan élte meg a korszakot, miért lépett ki a zenekarból, és hogy találtak-e kábítószert a lakásán a rendőrök. Mesélt arról is, miért indult hátrányból a kommunizmusban, hogy "utánozta" Jagger mozgását anélkül, hogy egyetlen filmkockát is látott volna a Rolling Stonesról, továbbá bunyókról, csajokról és mindenről, amivel a rock and roll abban az időben járt.

Hányan lépnek fel a Liversing eredeti felállásából szombaton?

Rajtam kívül csak Homonnay Zsombor, a dobos. A most velünk billentyűző Pataki László, aki aztán a Syriusban is játszott, nem alapító tagként került az együttesbe, hanem már kicsit később. A többiek közül a ritmusgitáros Szabó Lajos még fiatalon meghalt, amikor már sofőrként szállította a Scampolo zenekart: egy részeg motoros elékanyarodott, ő elkapta a kormányt, és nekiment egy oszlopnak. Ő halt meg egyedül, az utasai nagyobb baj nélkül megúszták. Nem sokkal előtte végezte el az egyetemet, egyedüli gyereke volt a szüleinek, úgyhogy ez nagy tragédia volt. A basszusgitáros Varga Laci pedig kiment Svéd-, majd Finnországba, többet is élt ott, mint idehaza; neki sztrókja volt, és ezért már nem tud zenélni - amikor a Liversing 50. évfordulójára hazajött, már akkor sem tudott beszállni. A szólógitáros, Szendrődi Zsolt sem él már, neki sajnos életében is rengeteg problémája volt.

Pedig ő még több más zenekarban is próbálkozott utána.

Zsolt már akkor is valami mást akart, amikor én elmentem a Liversingből, mert nem viselte el, hogy nem tud bekerülni a lemezgyárba meg a televízióba. Bevonta a Demjén testvéreket is, aztán az Olympia zenekarban játszott Charlie-val, meg volt egy Unio nevű együttese is később. Mindent megpróbált, hogy sikerrel járjon, de hiába, a végén pszichikailag teljesen tönkrement, és élete végéig a pszichiátrián élt. Korábban a keresztanyjánál lakott, akit Kemának becézett, és aki folyton mondta neki, hogy Zsoltikám, el kéne tartanod a családodat, pénzt kéne keresni, de a zenéből nem tudott megélni. Azt mesélték nekem, hogy a Zsolt egyik alkalommal elvesztette a fejét és rátámadt a Kemára, és onnantól került intézetbe. Még onnét is próbálkozott, engem is megkeresett, hogy csináljunk valamit együtt, de már idősek voltunk addigra. Az 50. évfordulónkon fel tudott jönni a színpadra, és egy blues számot el tudtunk játszani vele, végül 71 éves korában halt meg két éve.

Hogy került ön a Liversingbe?

14 éves koromig az Operaház gyerekkórusában énekeltem, szerepeltünk a Bajazzókban, a Turandot-ban, a Carmenban, és még sorolhatnám. Akkoriban a Dózsa György úton laktunk, fölöttünk pedig lakott egy lány, aki aztán elköltözött Óbudára, és ott a gimnáziumban ismerte meg Zsomborékat, akik épp énekest kerestek. Mondta nekik, hogy van egy srác, aki az Opera gyerekkórusában énekelt, és jó magas hangja van. Eljöttek meghallgatni, és akkor már volt egy gitárom is. Sőt, tanultam zongorázni is, de még most is annyira kicsi a kezem, hogy ha egy akkordot átfogtam, majd szétszakadtak az ujjaim, úgyhogy elment a kedvem tőle. A gitárnál is ez volt, tudtam három akkordot, és amikor meglátogatott a Zsombor és a Varga Laci, hogy meghallgassanak, kérték, hogy gitározzak valamit, és mellé énekeljek. Én játszottam azt a három akkordot, mire mondták, hogy köszönjük, gitározni nem kell, de énekelni jöhetsz. Hát így kerültem be a Liversingbe, 16 évesen, és én voltam a kakukktojás az együttesben, aki egyedüliként nem Óbudán lakott.

Hogy lett ilyen hamar népszerű a zenekar?

Eleinte úgy hívtak bennünket, hogy a kis Beatles, de később a Zsombor válogatta ki, hogy milyen számokat játsszunk, ő pedig elment ilyen rhythm & blues irányba.

én pedig nagyon beleéltem magam, és akkor még nem is láthattunk filmfelvételeket a Rolling Stonesról, de mintha egy az egyben ugyanazokat a mozgásokat csináltam volna a színpadon, mint Mick Jagger. Később aztán, amikor végre láttunk felvételeket a Stonesról, tényleg olyan volt, úgy látszik, ez a zene ezt hozta ki az emberből. Előfordult az is, hogy a közönség kiabált, hogy gyere, Árpi, én beugrottam közéjük, ők pedig elkaptak. Ez volt a fő szám, amikor a csúcsra hágott a hangulat. Biztos kicsit elvesztettem az önkontrollomat a színpadon, és tudtam hergelni a közönséget, úgyhogy ezért is tarthatott veszélyesnek minket a rendszer.

Ez miben nyilvánult meg?

Mi azért éreztük a nyomást a Kádár-rendszerben, a rendőrség kiemelten foglalkozott velünk, engem egyszer le is támadtak, hogy kábítószerezem. Szegény anyám már idős volt, amikor feljöttek a nyomozók a lakásunkra, hogy kábítószert keressenek, de hát nyilván nem találtak semmit, a hatvanas évek közepén nem is volt itthon kábítószer egyáltalán. De azt hitték, hogy a nyugat már annyira beszivárgott, hogy hátha találnak nálam valamit. A felpörgéshez nekem egy kis vörösbor elég volt, ennyit a mai napig megiszok egy pohárral minden fellépés előtt, hogy kicsit lelazuljak.

Aztán mégis kiszállt a zenekarból, pedig nagyon népszerű volt. Mi történt?

Hát ez elég drasztikusan történt. Az Egressy Gimnáziumban játszottunk egy szalagavatón, ahová az egyik rokonom is járt, és édesanyám is akkor nézett meg minket először, meg a nővérem és a férje. Öltönyben, nyakkendőben voltam, és a szünetben lementem köszönteni őket. Aztán visszafelé nem találtam az egyik mandzsettagombomat, és az egyik tag, most már nem lényeges, ki, ott ült a függöny mögött, az ölében a barátnőjével. Kérdeztem tőle, hogy nem látták-e véletlenül azt a gombot. Erre kilökte a csajt az öléből, engem meg pofán vágott. Szerintem akkor már a többiek már valami más formációt akartak, azért történhetett ez, mások szerint csak sokat ivott aznap, mindenesetre mi jól összeverekedtünk, marha ciki volt. Erős gyerek volt, de jól eltaláltam, és le is ült ott a földre. Aztán kimentem a színpadra, hogy folytassuk a koncertet, és kezdtük a számokat, amikor hallom, hogy hatalmasat dörren a hangfal, aztán másodszor is, én meg érzem, hogy hú, de forró az arcom, tiszta vér volt. Leütött, szerencsére anyámék akkor talán pont nem voltak bent a teremben. Nekem ott ért véget ez az egész.

Utána énekelt azért még valahol?

Miután 66-ban, három év után eljöttem el a Liversingből, volt még egy zenekar, az Orkán, amiben szintén három évig voltam, és egy rövid időt játszottam még a Nevadában is. Aztán megnősültem, és abbahagytam az egészet.

Pedig utána is alakultak zenekarok, egy jó énekesre biztos lett volna még kereslet.

Biztosan, de a hatvanas évek végén én már úgy éreztem, hogy elég volt, mert nem lehetett semmi elérni. Most már utólag azt gondolom, hogy akkor kellett valami ismeretség, hogy az ember érvényesülni tudjon. Én viszont óriási vesztese voltam a kommunizmusnak, mert az édesapám az Elektromos Művek igazgató-helyettese volt. A Horthy-rendszerben tanult, ott végzett egyetemet, ott lett belőle valaki. Én 47-ben születtem, a céget nem sokkal később államosították, őt pedig teljesen tönkretették, és egyéves koromban felakasztotta magát. Mi ott maradtunk négyen édesanyámmal, a bátyámnak abba kellett hagynia az egyetemet, az egész életünk kényszerpálya volt. Szóval baloldalinak nem mondhatom magamat.

Mihez kezdett akkor zenélés helyett?

A kényszerpálya azzal is járt, hogy a szüleim már viszonylag idősek voltak, amikor utolsóként én megszülettem, és az volt a cél, hogy minél előbb a saját lábamra állva pénzkereső legyek. A bátyám pedig úgy vette észre, hogy szépen rajzolok, és mivel főkönyvelő volt a zuglói asztalosoknál, ismerte a faszobrászok elnökét, és azt mondta, ez egy igényesebb szakma, ezt kell tanulnom. Így lettem díszítő szobrász, van is egy faragásom a Rockmúzeumban. Csakhogy nekünk normában kellett faragni, és beiratkoztam ugyan esti gimnáziumba, de teljes kimerültségig kellett dolgoznom, ezért abbahagytam, és nincs is meg sajnos az érettségim, amit kicsit szégyellek is. Mindenki más ledoktorált a családban, a nővérem fia is orvos, nekem így sikerült.

Évtizedekig nem is lépett fel egyáltalán?

Nem én. Megnősültem, elvettem a gróf Nyáry Károly lányát, de három év után elváltunk, 76-ban újból megházasodtam, abból lett egy kislányom, aki most már elvégezte az egyetemet, úgyhogy ez egy kicsit helyrehozta a lelki egyensúlyomat. És közben eltelt az élet. Most meg már rossz, hogy belépek a Facebookra, és azt látom, hogy meghalt Danyi Attila a Scampolóból, előző nap meg Tihanyi Gyula, aki rengeteg zenekarban játszott, és akkor az embert csak foglalkoztatja, hogy hetven fölött minden napnak örülni kell. De nem baj, ezért kell jó bulikat csinálni. És most ez az időskori zenélés már hosszabb ideje is tart, mint ameddig fiatalon zenéltem.

Az olyan korabeli sztárzenekarok, mint az Illés, a Metro vagy az Omega annak is köszönhették a népszerűségüket, hogy elkezdtek saját számokat írni. A Liversing miért nem tette?

Mi akkor a Zsomborral úgy éreztük, hogy ciki magyar nyelvű számokat csinálni, ez az angolszász rhythm and blues stílus - három gitár, dob, esetleg orgona vagy szájharmonika -, ha magyarul szólal meg, olyan, mintha orosz vagy lengyel lenne, nem odavaló. És különben is, olyan jó számok jöttek be a Szabad Európán vagy a luxemburgi rádión, hogy úgy éreztük, nehogy már mi akarjunk versenyezni a Yardbirdsszel, a Themmel vagy a Pretty Thingsszel. Én azzal példálóztam később, hogy az ABBA együttest se ismerné ma senki, ha ők svédül énekeltek volna. Nyilván angolul lettek marha ismertek, mert ahogy az olasz nyelv jó az operához, a rockzenéhez az angol nyelv a jó, a magyar pedig a magyar nótához. Most utólag már bevallom, hogy születtek jó, magyar nyelvű számok is, de akkor még nem így éreztük.

Arra emlékszik, hogyan találkozott először a Beatlesszel?

62-63 körül olvastam először a Népszabadság hátsó oldalán egy kis cikket négy gombafejűről, hogy milyen hatással volt a zenei életre. Aztán mikor megismertem a Beatlest, iszonyú nagy hatást tettek ránk, tényleg ez volt nekünk minden, és nem is gondoltunk rá, hogy nekünk most saját számokat kellene írnunk, hanem kedden vagy szerdán felvettük a rádióból az új számokat, és szombaton már játszottunk is. Emlékszem, volt egy kerületi vetélkedő Óbudán, és a Beatlestől a Rock and Roll Music volt épp új, és amikor azt először lejátszottuk, hihetetlen őrület volt. Jó volt akkor fiatalnak lenni minden baj ellenére is.

Tényleg voltak akkor feszültségek a rivális zenekarok táborai között?

Hát én egy komolyabbra emlékszem csak: erre a zenére fogékonyak voltak az óbudaiak, zuglóiak, angyalföldiek is, és mi az Atlas együttes helyére kerültünk a Danuvia művelődési házba, ahol folyton teltházakat csináltunk. Akkoriban volt egy olyan, hogy mentem a barátnőmmel a Városligetben, és akkor az atlasos társaság körbevett, majdnem megvertek, hogy miért mi játszunk a helyükön. De azért olyan nem volt, hogy a Liversing-közönség elment volna mondjuk az Illés bulijára, hogy ott botrányt csináljon.

És miért számított balhés zenekarnak a Liversing?

Voltak verekedések, de főleg inkább csajozásokból, féltékenységekből kifolyólag. Gyakran előfordult, hogy a mosdóban véres volt a csempe, és jártak ilyen verekedős gyerekek is a koncertjeinkre, akik balhékat provokáltak ki. Ilyen szempontból rossz hírű zenekar voltunk, de hallottam, hogy azért más együttesekkel is előfordult ez, nem mi voltunk az egyedüliek. Akkor elég jellemző volt, hogy összefutott két társaság, az egyik leszólította a másik csaját, és máris kész volt a balhé.

Önnek is voltak balhéi?

Egyszer volt egy ilyen, hogy a Törekvés klubban játszottunk, és a fekete cipőm poros volt, egy roma srác meg elkezdte törölgetni, amit én marha megalázónak éreztem és jól le is hordtam emiatt. A koncert után már kint vártak a klub előtt, mire a Zsombor kiszerelte a dob lábait, hogy megvédjen minket, de nem lett végül semmi. De egyébként is vékonyka gyerek voltam, eszembe se jutott kötekedni.

Volt, hogy éjjel értem haza, már kapuzárás után, és akkor vettem észre, hogy ott vár rám az ajtó előtt két csaj. A kaput már nem lehetett újra kinyittatni, ezért beküldtem őket a cselédszobába, nehogy anyámék észrevegyék őket. Máskor a Zsomborral egy szál alsógatyában ugrottunk ki az ablakon, amikor hazajött az egyik lány apja. Sok ilyen volt.

Többeket is megfigyeltek akkor a zenészek közül, logikus lenne, hogy önről is jelentett valaki, nem?

Én is kikértem az aktámat, és sajnos kiderült, hogy egy több zenekarban is játszó zenész jelentett rólam. Ki is tettem a Facebookra, hogy ez milyen óriási csalódás, ő pedig azzal védekezett, hogy a katonaságnál volt valami pozícióban, és ott kényszerítették erre, ő pedig ezért disszidált is, de még Svédországban is el akarták ütni autóval. Hogy aztán tényleg így volt-e, azt én nem tudhatom.

Hogyan kezdett el évtizedekkel később újra zenekarokban játszani?

Nagyon fiatalon történt ez az egész, az egész akkori zenei pályafutásom hat-hét évig tartott, de érdekes, hogy az egésznek annyi lenyomata lett, hogy Zoltán János írt egy könyvet rólunk, és ő szervezte meg 2009-ben, hogy újra fellépjünk három másik együttessel, és azóta folyamatosan vannak fellépéseim. Az 50. évfordulón játszott előttünk egy Sirocco nevű együttes, és azóta velük játsszunk, nagyjában havonta egyszer, a Török Ádáméknál játszom néha, legközelebb december 9-én lesz egy bulink. A közönségünk is hatvan-hetvenévesekből áll, mindig sokan el is jönnek. A mostani, szombati koncerten mi leszünk az első fellépők ugyan, de itt nem is annyira rajtunk lesz a hangsúly, hanem inkább a Tauruson.

Van, amit utólag másképp csinálna?

A mi időnkben kilátástalan volt, hogy mi a zenélésből meg tudjunk élni, ezért is örülök, hogy nekem volt egy jó szakmám, és anyagi problémáim sosem voltak. Józanul gondolkodva úgy tűnt akkor, hogy ebben nincs pénz. Utólag is azt gondolom, hogy ez így volt jó, ahogy volt, sok jó emlékünk maradt a fiatalságunkból, amit most újra át tudunk élni, és nem biztos, hogy jó lett volna, ha mi ez munkaszerűen, megélhetésből csináljuk, nem pedig élvezetből, ahogy akkoriban. De az nagy dolog, hogy velünk ezek a dolgok megtörténtek, átéltük őket, és marha jó volt, hogy a Kádár-rendszerben ilyen jól tudtuk érezni magunkat, a mindenféle rendőrségi zaklatás ellenére. Utólag már a rossz emlékek is megszépülnek.

(Borító- és címlapkép: Az MTV stúdiója, Halló fiúk! Halló lányok! című műsora.  Középen Antal Imre műsorvezető és a Liversing együttes. Fotó: Fortepan)