Megöl ez a kertvárosi unalom

GettyImages-453426614

Rossz hírünk van mindenkinek, aki azt remélte, hogy 2017-re végre lecseng a garázsrock, a füves-gördeszkás fiatalok ugyanis idén is nagyon pörögnek, új albummal jelentkezett például az Orwells, Ty Segall, a Dune Rats és Hanni El Khatib is. A Bloc Party zseniális dobosára senki sem figyel, a svéd Jens Lekman az új lemezén is bulizva töri össze a szívünket, a Gallows-frontember meg szólóban próbálkozik, csak hát minek.

The Orwells: Terrible Human Beings (7/10)

Vannak olyan zenekarok, amik konkrétan semmi extrát nem tesznek hozzá egy adott műfajhoz, mégis képeke baromi szórakoztatóak lenni. Az Orwells pont ilyen, pár Chicago külvárosában magát hülyére unó középosztálybeli fehér gyerek, akik imádják a rock and rollt, és ettől állati jól érzik magukat. Az összes eddigi lemezük mind annak a bizonyítéka, hogy megdöbbentően jó érzékkel írnak slágereket és tudnak azonnal magával húzó, bulizós számokat is csinálni, de nyilván nagy mennyiségben azért hamar megunja az ember. A harmadik nagylemezük egy fokkal se több vagy kevesebb, mint az előző kettő, tele van nagyon fogós, pörgős, pofátlanul fülbemászó dalocskákkal, és nagyjából ennyi. A súlyosan bárgyú szövegek és túlzott eredetiség hiánya ellenére is az a helyzet, hogy ha valami buliban rock and rollra akarnak táncolni a népek, és unják a faterjaik zenéjét, akkor simán be lehet tenni erről a lemezről is 6-7 számot, amire prímán el lehet lötyögni közepesen részegen. Valahol ezt is értékelni kell. Vannak, akik egész életükben radikális változásokon akarnak átmenni, de olyanok is vannak, akik 15 évesen rákattantak valamire és még a késő 20-as éveikben is élvezik annyira, hogy bátran felvállalják. (sajó)

Jens Lekman: Life Will See You Now (9/10)

Hatalmas hagyománya van a popzenében annak, hogy boldog zenékre szomorú dolgokról énekelnek (két példa: Pumped Up Kicks, Flagpole Sitta), de a kétezres években nincsen ennek a műfajnak szórakoztatóbb művelője, mint a svéd Jens Lekman. Aki képes úgy énekelni szakításról, barátságról, magányról, depresszióról, hogy közben simán gondolhatjuk azt, egy Disney-dalbetétet hallgatunk. Szegény Jens az első két albumának sikere után megborult testileg és lelkileg is, a 2012-es I Know What Love Isn't már minden fronton szomorú volt, közben egy teljes lemeznyi anyagot kidobott a kukába, viszont 2016-ban visszatért egy olyan projekttel, amit csak igazi sztahanovisták tudnak kitalálni: a Postcards-sorozatban hetente írt egy új dalt, néha piszlicsáré, néha véresen komoly dolgokról. A heti megkötöttségtől új erőre kapott, és ez az új erő totálisan érződik a Life Will See You Nowban, ahol a karrierjének legboldogabb zenéjére (karibi diszkó, még néhol egy kis french touch is) libabőröztető dolgokról beszél. Például, hogy még mindig tart otthon egy parfümöt, amiről az exe jut eszébe, de képtelen kidobni (What's That Perfume You Wear?), vagy hogy egy rákos barátja hogyan küzdött meg a betegségével (Evening Prayer), vagy hogyan tudná egy barátjával őszintén beszélni, és nem megtartani a férfias távolságot a barátságban (How Can I Tell Him). Vagy ott van a fantasztikus How We Met, the Long Version, ami tényleg egy találkozás története, de Jens az ősrobbanástól kezdi a sztorit. A Life Will See You Now ritka madár, lehet hallgatni felületesen egy buliban, és teljesen megtörve fülhallgatóval is. Mindenhogy az év egyik legjobbja lesz. (klág)

Hanni El Khatib: Savage Times (6/10)

Hanni El Khatib igazi multikulti San Franciscó-i, aki palesztin és filippínó szülők gyerekeként a nyugati parti deszkások és hipszterek között egész szép kis kultusz státuszt szerzett az elmúlt években. Társtulajdonos az Innovative Leasure nevű független kiadóban, kreatív igazgatóként vezette a HUF nevű streetwear márkát és közben elkezdte felvenni a zenéit. Egy amolyan deszkás hülyegyerek, aki felnőttként felfedezte magának a rock and rollt, és a térség egyébként is erős garázspunk szcénájába könnyen beilleszkedve egész király számokat írt. Az más kérdés, hogy albumjai rendszeresen 2-3 dögös rádiós slágerből és egy tucat töltelékből állnak, de ebből a vintage bluesrock/garázsrock revivalből egyébként is elég pont annyi, amit szívesen elhalllgatunk táncoláshoz vagy valamilyen gördeszkás játékhoz. Ezért kb. semmit nem vártam a Savage Timestól, mindössze pár egész vagány odabaszást meg egy csomó értelmetlen kísérletezést. És konkrétan ezt kaptam. Egyszerűen látszik minden Hanni El Khatib-lemezen, hogy ez a csávó azért hobbiként csinálja a zenélést, és ugyan bele-beletrafál néhány dallal (Baby's Ok, Mondo and his Makeup, This I Know), de az ő munkássága a legjobb érv az albumformátum ellen. Még 8 dal is felesleges, nemhogy 19 (!) erre az albumra, és baromira örülök neki, hogy El Khatib countrytól szintipopon keresztül az indusztriálig mindenféle dologba belekap, de ettől még nem kéne ezeket önkritika nélkül felpakolni a többi dal közé, mert szétkúrja a hangulatot. Azért arra tökéletes, hogy valami tematikus playlisthez lehessen innen is szemezgetni ezt-azt. (sajó)

Kreator: Gods of Violence (9/10)

kreator gods 2

Amikor az ember nagyjából a Gods of Violence felénél tart, biztosan megnyitja a Wikipédiát, hogy megnézze, történt-e valami komolyabb tagcsere a Kreatorben, amiről lemaradt: olyan meglepő ez a frissesség, hogy nehéz elhinni, nem valami új, baromi kreatív tag miatt van az egész. Mert ha nem is történt semmi tragikus a legendás német thrash metal együttes zenéjével, azért az elmúlt tíz évben nem nagyon adtak ki olyan lemezt, ami miatt bárki is dobott volna egy hátast, inkább hozták a megszokott magas színvonalat, mindenféle különösebben feltűnő fantázia nélkül.

Ez változott most meg a Gods of Violence-szel, ami egyértelműen a Kreator legjobb lemeze a tizenhat évvel ezelőtti Violent Revolution óta. Pedig nem történt semmi forradalmi: egyszerűen csak ezerszer több fantázia van ebben az albumban, mint a legutóbbi néhányban (kis rosszindulattal: együttvéve). Tényleg ennyi a trükk: ugyanaz a stílus, ugyanolyan a dalok felépítése, Mille Petrozza ketrecbezártkutya-hangja sem lett másmilyen, csak minden számban kettővel több jól kitalált, emlékezetes riff van, mint eddig, és a dalszövegek is olyan fülbemászóak, amennyire csak ilyesmiről thrash metalban beszélni lehet. Meg akad néhány komolyzenei betét, ami olyan organikusan simul bele a számokba, hogy elsőre csak annyi tűnik fel, hogy valamitől még izgalmasabb, fogósabb, lüktetőbb az egész. Olyan a Gods of Violence, mint egy manipulatív katonai induló, ami szinte fizikailag lehetetlen, hogy ne ragadjon magával bárkit. (kovács bálint)

Ty Segall: Ty Segall (6,5/10)

81b4b1ba0928e85fe1b684d8b49d21e6.1000x1000x1

Már egy ideje meg sem próbálom követni, hogy Ty Segall éppen kivel és mikor ad ki új albumot, egyszerűen minden alkalommal leülök és már tényleg nem várok semmit. Azt hiszem három-négy tucat lemez után Ty Segall is ott tart, hogy ameddig figyelnek rá, addig bőven csinálhat bármit. Most annyi a különbség, hogy visszatért mellé Charlie Moothart és Mikal Cronin is, illetve Steve Albini stúdiós félistennel vett fel tíz új számot, amiken az elmúlt időszakban erőltetett akusztikusabb vagy glamesebb dolgok helyett visszatért a rá jellező szétfuzzolt garázsrock hangzáshoz. Olyannyira, hogy egyes részes már-már a stoner felé mozdulnak, de tényleg csak egy kicsit, Segall azért szeret inkább csak bohóckodni, mint 100 százalékos hitelesség eladni, hogy ő most hirtelen stoner lett. Még mindig szórakoztat, hogy Segall félévente felvesz egy maskarát, és lassan minden gitárzenei műfajban kiad egy legalább közepesen jó lemezt, de azt is hozzá kell tenni, hogy itt már bőven érezni a frissesség hiányát nála. (sajó)

Red Love: Red Love (8/10)

Aki 2009-ben ott volt a Bloc Party szigetes koncertjén, az valószínűleg soha nem feledi, mekkorát dobolt Matt Tong, aki mellett a frontember, Kele Okereke csak amolyan másodlagos érdekességnek tűnt a színpadon. A kínai származású dobos néhány évvel később aztán otthagyta a zenekart, majd a jóval izgalmasabb Algiersben folytatta, illetve Red Love néven közös duót alapított producer barátjával, Alex Newporttal, aki például a Bloc Party, a Mars Volta, a Weaves és az At the Drive-In lemezein is dolgozott. Tong és Newport egész pontosan a negyedik Bloc Party-album, a Four készítésekor találkozott először, és állítólag nagyon hamar ráéreztek egymásra, a kettejük közti kémia pedig az első közös albumukon elég jól hallatszik is. Tong bizonyára jóval kevesebb embert fog elérni a Red Love-val, de valószínűleg sokkal jobban érzi magát ebben a projektben, és ez a lebegős, artisztikus rokkolás jobban is áll neki, mint a Bloc Party. A lemez egyik legerősebb száma, a Does It Make You kapcsán például azt mondták, hogy a krautrock és a Beatles zenéje közti szakadékot próbálták meg áthidalni vele, amire én magamtól valószínűleg sosem jöttem volna rá, de jesszusom, egy igazi csoda lett a végeredmény! A Red Love-ra viszont valószínűleg nem sokan fognak figyelni, legalábbis jelenleg nagyon nem úgy állnak a dolgok: a lemez dalainak többsége jelenleg ezer alatti lejátszásnál tart a szpotifájon február eleje óta, míg mondjuk a valamivel korábban megjelent Xx-album slágere, az On Hold 40 millió felett szárnyal éppen. Persze, tudom jól, hogy ezek csak számok, amikkel nem összevetni szerettem volna (az valószínűleg nem lenne jogos), hanem inkább érzékeltetni. Az albummal kapcsolatban egyébként furcsamód egyetlen kritikával sem találkoztam a szaksajtóban, egyetlen átkozott darabbal sem! Én most mindenesetre megírtam ezt itt, de csodát persze nem remélek. (kovács d.)

Dune Rats: The Kids Will Know It's Bullshit (7/10)

Tök vicces látni, hogy öt év ezelőtt a Dune Rats még csak egy ezer lájkos kis ausztrál banda volt, ami pont olyan szörfpunk/garázspunk dolgokat játszott, mint egy rakás hasonlóan tetovált, gördeszkás fiatal Amerika nyugati partjainál. Most meg már 100 ezer lájk felett járnak, és nagyon úgy néz ki, hogy Ausztráliában is kezdik őket egyre jobban észrevenni. Pedig a zenéjükben semmi nagy megfejtés nincs, végtelenül könnyed, tengerparti poppunk, tempósabb darálás helyett valamivel visszafogottabban, szmóker hangulatban, fejhangú kiabálással. A mostani lemezen ebből némileg sikerült kinőni, nincs már meg az a szakad hangzás, ami a kezdeti kétfős felállású zenekart jellemezte, helyette eljutottak a '90-es évek Green Dayéhez, és az ezredfordulós poppunk/skatepunk témákhoz. A szinte egységes 3 perces számok mind olyanok, mintha csak megint 2003 lenne, és valami WinMX nevű szörnyetegen keresztül próbálom lekapkodni azokat a poppunk bandákat, amiket el lehetett kapni a tévében akkoriban. Mintha ez a lemez is pont olyan lenne, egy átlagos, közepesen lázadó gimnazista nagy poppunk gyűjteménye Ranciddel, Offspringgel, Blink 182-val, sőt, onnan még poposabban a Sum 41-t is beleértve. Nagyon látszik, hogy most tartanak annál a rajongói tábornál, akire már refréneket és csordaüvöltéseket lehet írni a számokban, és ettől pár fokkal nyersebb és kevésbé gumi az egész. Igazi guilty pleasure azoknak, akik 30 felé titokban hajlamosak elővenni az előbb említett zenéket, de az újabb számokat sohasem hallgatják meg. (sajó)

Frank Carter & The Rattlesnakes: Modern Ruin (5/10)

frank-carter-and-the-rattlesnakes-modern-ruin

Már jó rég volt, amikor Frank Carter még a Gallows frontembereként egy igazi hardcore punk ikonná vált, és kiadott a zenekarral két elképesztően erős albumot. Aztán a kapcsolat megromlott, Carter kilépett, és a nagyon popos, néhol glam rockos Pure Love langyos vize után megint megpróbált keménykedni a Rattlesnakesszel a háttérben. A két évvel ezelőtt bemutatkozás nem volt rossz, de nem is rengette meg a földet. Carternek egyszerűen jól áll az üvöltözés, és jó volt hallani, hogy kicsit visszatért a gyökereihez. Sajnos a mostani folytatásnál megint sikerült túllőnie a célon, és csak azért is énekelni akar, nem érdekli ki mit mond. Ennek az eredménye egy bántóan felejthető punkos, hardcore-os rocklemez, amiben zeneileg szinte semmi ötlet sincs, és egyedül Carter egy-egy erősebb ordítása képes megszakítani az unalmat. Nem az a baj, hogy Carter mást akar, hanem az, hogy a mögé rakott zenekar tökéletesen jellegtelenül eljátssza azt, amit megírtak nekik, de nem adnak a dalokhoz semmi személyiséget. Az egész Modern Ruin olyan, mint amikor egy punkzenekar felfedezi a metálos, hardcore torzításokat, de gitártudásban megragadnak ugyanazon a szinten. Közben pedig egy nagyon epikus hangú énekes próbál a szívünkre, lelkünkre, agyunkra hatni ahelyett, hogy a szar is kikiabálná belőlünk. Azt hiszem eljött a pillanat, hogy elengedem Frank Cartert, majd szóljatok, ha újra összeállt a Gallowsszal. (sajó)

Ne maradjon le semmiről! (PREVIEW)

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!