Miért szomorúak a mai slágerek?

2017.03.02. 19:30

Szomorú vagy legalábbis melankolikus dalokra igény van, amióta világ a világ. Az azonban mégis csak túlzás, hogy az elmúlt bő egy év nagy slágerei minimális kivétellel deprimált, befordult, önsajnálatba merülő, lassú tempójú dalok, mintha kiveszett volna az életöröm a popzenéből.

És akkor a szövegekről még nem is beszéltünk:

  • Justin Bieber az egyik slágerében bocsánatért esedezik (Sorry); 
  • a másikban sértetten beolvas a narcisztikus excsajának (Love Yourself); 
  • ugyancsak Justin Bieber fogadkozik, hogy megmenti a depis barátnőjét (Major Lazer: Cold Water);
  • koravén dán huszonévesek az öregedésről énekelnek (Lukas Graham:7 Years); 
  • amerikai huszonévesek a felnőtté válás nehézségeiről lamentálnak (Twenty One Pilots: Stressed Out); 
  • egy férfinek és egy nőnek lelkiismeretfurdalása van, amiért lefeküdtek egymással (The Chainsmokers feat. Halsey: Closer); 
  • egy levitézlett popsztár szomorú, mert kinőtt már a partidrogokból (Mike Posner: I Took a Pill in Ibiza); 
  • egy fiú szomorú, mert elhagyta a csaja (Shawn Mendes: Stitches); 
  • egy fiú szomorú, mert nem mert szerelmet vallani a lánynak (James Arthur: Say You Won't Let Go);
  • egy fiú szomorú, mert már nem is beszél a volt csajával (Charlie Puth feat. Selena Gomez: We Don't Talk Anymore); 
  • de mindennél többet mond, hogy az év legnagyobb slágerét az a Drake jegyzi, aki egy egész karriert épített fel arra, hogy szomorú - itt most például még egyszer utoljára táncolni akar egyet (One Dance).

Az embernek joggal lehet az az érzése, hogy manapság a popzene arról szól, hogy magányos és érzékeny fiúk kiöntik a lelküket. Vagy ha nem ők, akkor Adele teszi ugyanezt. De már Rihannára sem lehet számítani: az egyébként is befordult tavalyi lemez slágerdalában, a Workben is baj van, hiszen annyit melózott, hogy elhanyagolta a szerelmét, arról nem is beszélve, hogy Drake ebben is ott lógatja ám az orrát.

Fontos azt is megjegyezni, hogy itt nem egy bizonyos zenei stílus uralkodásáról van szó, hiszen a fenti slágerek között van akusztikus gitáros dal, R&B ballada, belassult EDM, tropical house és így tovább, csak az attitűd közös (meg talán a megjegyezhető refrének hiánya). És emiatt ez az önsajnáltató melankólia is egyre sablonosabbnak hat.

Kivétel persze akad most is, hiszen Justin Timberlake tett egy kísérletet rá, hogy ő énekelje az új Happyt vagy Get Luckyt, de a hiába szólt nagyot, mégsem tudott annyira megkerülhetetlen lenni, mint azok voltak három-négy éve. Ez egy rendszeridegenül vidám dal (Timberlake mentségére szólva egy gyerekfilmhez készült), viszont Timberlake nyilvánvalóan már egy teljesen másik popgenerációt képvisel, mint ahogy a dal társszerzője, az agyonüthetetlen popveterán, Max Martin is.

Timberlake-nél is idősebb a másik nem szomorú 2016-os megasláger előadója, a 41 éves Sia, bár a Cheap Thrills is csak az idei keservfelhozatalhoz képest tűnhet vidámnak, valójában messze van a felszabadult nyári slágertől az is. (“Egy dalnak, ami arról szól, hogy táncolni akarunk, nem kéne táncra késztetnie?” - kérdezi a Washington Post újságírója.) Mindenesetre nem lényegtelen, hogy a két kivételt évtizedek óta a pályán lévő előadók jegyzik, akiknek már nem kell érteniük a korszellemet.

De mi történt vajon a fiatalokkal? Erről is Trump meg a brexit tehet vajon, esetleg az Iszlám Állam? Vagy tényleg ilyen az Y generáció? Esetleg csak zenei divat az egész?

Egy ciklus vége mindig szomorú

A popzene ciklikus ismétlődéséről már több elmélet is született, az egyik legnevezetesebb pedig Guy Zapoleon, egy rádiós szerkesztő nevéhez fűződik. Szerinte nagyjából egy ciklus egy évtizedig tart: egy új stílus/hangzás/attitűd először meghódítja a listákat, fellendíti a zeneipart és a rádiók hallgatottságát is; a következő szakaszban már kicsit elhasználódnak a stílus populáris képviselői, ezért a megosztóbb, határokat feszegető irányzatok kerülnek előtérbe, elidegenítve az idősebb korosztályokat; majd jön az utolsó szakasz, a “doldrums” (depresszió), amikor is a lágyabb, rádióbarátabb daloké a főszerep, hogy visszacsalogassák az elpártolt rádióhallgatókat.

Zapoleon szerint az első ciklus a korai rock and rollé volt 1956-tól, majd jött a Beatles és a brit invázió 1964-től, amit 1974-től az albumorientált rock váltott fel a Pink Floyddal, Stevie Wonderral és a többiekkel. 1984-től az MTV szupersztárjaié lett a főszerep, 1997-től pedig már az internet és a beinduló fájlcserélés jelent új korszakot, melynek 2005-ben a tévés tehetségkutatók népszerűsége vet véget. De ami azóta történt, az már nehezen illik bele a ciklikus elméletbe, talán azért is, mert most már a rádiók szerepe másodlagos az internet mögött. De azért próbáljuk meg.

Ha volt a évtized első felének uralkodó stílusa a mainstream popzenében, akkor az a veretős, hedonista klubsláger volt: leginkább a David Guetta, Avicii, Calvin Harris fémjelezte EDM-sztárokra szokás asszociálni, de Pitbulltól kezdve Keshán át az LMFAO-ig számos, mára a listákról kikopott előadó szállította a bulislágereket az évtizedfordulón.

Aztán pár év elteltével megjelentek a különféle furcsaságok is: egyslágeres, nehezen besorolható előadók jöttek, mint Gotye, az Icona Pop, Lorde, illetve a Get Luckyval megszületett a retro-diszkó-funky sláger koncepciója (Blurred Lines, Happy, Uptown Funk), miközben azért még továbbra is bulislágerekkel taroltak a nagy sztárok, Taylor Swifttől Rihannáig. És ekkor hódítottak az olyan mémslágerek is, mint a Gangnam Style vagy a Harlem Shake.

És ha minden igaz, akkor most isszuk a nagy bulizás levét, ez itt a másnap, a doldrums, a depresszió, a poszt-klub időszak, ahogy ez a szellemes blog elnevezte. De ez csak egy lehetséges magyarázat, ráadásul egész biztos meg is lehet cáfolni.

Porondra lép az Érzékeny Férfi

2012-ben egy kanadai és egy német kutató, Glenn Schellenberg és Christian von Scheve több mint negyven év több mint ezer slágerének elemzésével arra jutottak, hogy a slágerek egyre szomorúbbakká váltak az idők folyamán. Szerintük a vidámabb, dúr skálában írott, tempósabb dalokkal szemben fokozatosan átvették a hatalmat a mollban írott, lassabb számok, miközben a kétértelmű, egyszerre szomorú és vidám dalok száma is érezhetően megnőtt, a vidám daloké pedig csökkent. Szerintük mai füllel az ABBA Waterlooja például éretlennek és naivnak tűnhet, és ma már sokkal összetettebb az emberek érzelmi világa, és a mai dalok már nem kizárólag vidámak/szomorúak. Vagyis amit ma tapasztalunk, az csak egy folyamat része. De mi lesz ennek a vége így?

Mindenesetre a szakírók konkrét felelősöket is meg tudnak nevezni, akiknek a hatása kézzel fogható a mai popban. Időrendben az első ilyen Kanye West 808's and Heartbreak című, 2008-as lemeze, mely nemcsak arról nevezetes, hogy rappelés helyett énekelni kezdett, és felfedezte a műfaj számára az Auto-tune effektet, hanem az addig jobbára macsó és magabiztos rapperek helyett megjelent a magányos, félreértett, érzékeny és sebzett lelkű férfi a porondon, és mára már ők kerültek többségbe.

Azt a lemezt a megjelenésekor elég visszafogottan fogadta a kritika, de azóta mind zeneileg, mind attitűdjét tekintve kijelenthető, hogy kevés nagyobb hatású album született az elmúlt évtizedben. Drake-től kezdve The Weekndig az összes nagy R&B-popsztár abból a köpenyből bújt ki, és a mai napig biztos sikerrecept az Auto-tune, a szomorú robothang és a minimalista zenei körítés.

Nem ennyire egyértelmű az XX hatása, hiszen Westtel ellentétben a londoni poptrió nevét kevésbé ismerheti az átlagember, és a dalaik sem valódi világslágerek. Mégis az XX legalább ugyanennyire kihallatszik a mai popból: a Pitchfork fel is idézte, hogy amikor 2009-ben megjelent az együttes első lemeze, még a Black Eyed Peas aktuális, harsány bulislágere határozta meg a nyarat, mostanra viszont a Black Eyed Peas már csak rossz emlék, míg az XX tompított, visszhangos gitárhangzása lépten-nyomon visszaköszön számos slágerből (például a Chainsmokers vagy Shawn Mendes sikerdalaiból), másrészt pedig az érzékeny, sebzett, introvertált attitűd is itt maradt velünk.

Sőt, az XX-et alkotó angol fiatalok Kanye Westtel ellentétben még csak nem is viselkedtek sértődött, hisztis seggfejként, hanem intim hangulatú, őszintének ható, kamaszos mélabú árad a dalaikból, és ezt az atmoszférát legalább annyian akarták reprodukálni a mainstream dalszerzők és producerek, mint a hangzásukat. “Az XX stílusa egy új utat mutatott a slágerszerzőknek” - írja a már idézett Pitchfork-cikk, és Drake, a "megkomolyodott" Justin Bieber vagy The Weeknd példájával is igazolja a megközelítés sikerét.

És ha már The Weekndet emlegetjük, akkor az ő szerepére is ki kell térni, hiszen 2011-ben az ő mixtape-je, a House of Balloons volt az év kritikai szenzációja: Abel Tesfaye akkor még rejtélyes és visszahúzódó előadónak tűnt, és nemcsak divatba hozta az R&B-t a műfajtól addig ódzkodó független zenei szcénában is, de segített megteremteni az egész évtized alaptónusát:

“2011, The Weeknd: kokain, reggelig tartó bulik, és a teljes, végső magány semmihez sem hasonlítható érzése” - fogalmaz tavalyi visszaemlékezésében a Fader. “Hirtelen az elégedettség már bénaságnak tűnt. Egy sereg imitátort szült, a dalszövegeikben pedig hegyekben állt a kokain reggel hatkor is. Ez volt a depresszió divatos formája, jól megcsinálva.” The Weeknd azóta befutott popsztár lett, és most már amiatt deprimált, mert nehezen tudja feldolgozni a sztárság velejáróit.

Ez volt az az év továbbá, amikor az egyik legjobb popzenei blogot író Tom Ewingnak is feltűnt az introvertált, önmarcangoló, érzékeny férfi énekesek térhódítása - Drake, James Blake és a Bon Iver lemezei ürügyén -, és bár megjegyezte, hogy az ember csak megfigyelőnek érezheti magát az ő dalaikban, már pedzegette, hogy gazdasági válság van, a jövő bizonytalan, már senki se tudja, hol húzódik a magánélet határa - néha jó érzés valaki más életével foglalkozni a sajátunk helyett.

Egy másik lehetséges okra a Vox újságírója jött rá, amikor feltűnt neki, hogy a legtöbb 2016-os sláger teljesen ugyanolyannak hangzik. Segítségül hívta Owen Pallettet, a többek között az Arcade Fire lemezein is dolgozó zenészt, aki megfejtette a rejtélyt: Justin Bieber, a Chainsmokers, Mike Posner, a Lukas Graham és a többiek slágerei 

mind-mind olyan cseles hangnemben íródtak, hogy nem lehet meghatározni, mollban vagy dúrban vannak-e.

A cikk szerint a fehér pop-rockban szokatlan akkordmenetek az R&B és egyéb fekete stílusok közvetítésével kerültek a mai mainstreambe, ahol mára kifejezetten divatosak lettek a meghatározhatatlan, nem egyértelmű alaphangnemben írott zenék. A Vox amellett is érvel, hogy ezek a dalok olyan értelemben is trükkösek, hogy nem egyértelmű az érzelmi beállítottságuk sem, tehát inkább keserédesnek tűnhetnek, és mindegyikben van valami pozitívan melankolikus - ami olyan szempontból logikusan hangzik, hogy egy teljesen depresszív, sivár és gyászos hangulatú dal a listák közelébe sem kerülhetne.

A jövő itt van és sose lesz vége

Ha pedig kicsit tágabb összefüggéseket keresünk, akkor elég egyértelmű, hogy volt már jobb is a hangulat a világban. A Washington Post már említett cikke szerint például ezért sem volt tavaly igazi, meghatározó nyári sláger, mert nyomorult időket élünk, és ez a közhangulat nem is kedvez a vidám slágereknek - a már említett Justin Timberlake-dal is hamisnak tűnik ebben a közegben, amikor arról énekel, hogy napsütés van a zsebében is.

Ez a közeg viszont pompás táptalaja az Y generáció kapunyitási pánikjának, és nem feltétlenül csak a politika okozta, világszerte érezhető bizonytalanság miatt, hanem jól dokumentáltan megváltozott a mindennapi élet is az elmúlt egy-két évtizedben a fejlett társadalmakban. Nem kell ahhoz háború, klímaváltozás vagy egyéb sorscsapás, hogy szorongva tekintsenek a mai fiatalok a jövőbe. Ők ugyanis fokozottan szembesülnek azzal, hogy nincs jövőképük, pár hónapnál előbbre képtelenek tervezni, folyamatosan változik a munkaerőpiac, és olyanról már csak a szüleiktől hallanak, hogy valaki ugyanazon a munkahelyen dolgozzon évtizedekig.

Persze, a jövőkép hiányáról énekelt már évtizedekkel ezelőtt a Sex Pistols is, de egész más hangnemben, és jó pár gazdasági és politikai válságot is eszképista, vidám popdalok festettek alá, most viszont már a jelek szerint kevesen akarnak elbújni a problémák elől. 

A 2010-es évek popzenéje ezt a mindenütt tapintható bizonytalanságot is tükrözi egyre erősebben, de valamiért főleg a férfiaké, hiszen az utóbbi évben jellemzően női előadóktól hallhattunk tempósabb, pozitívabb slágereket, még ha ezek nem is lettek olyan népszerűek, mint a fent felsoroltak. Fleur East, a Little Mix, Meghan Trainor, Carly Rae Jepsen egyes slágerei felszabadult, öntudatos nőket mutatnak, akik még a nagy mélabú-forradalom előtti popesztétika játékszabályai szerint játszanak. Ők ezzel csak másodhegedűsök lehetnek az Érzékeny Férfiak mögött, akik uralják például a Spotify leghallgatottabb dalainak listáját is.

De hogy mikor tér vissza a slágerlistákra és a rádiókba az életkedv, sőt, visszatér-e egyáltalán, az egyelőre nem nagyon látszik, legalábbis a következő popciklus kezdetéig ne is reménykedjünk ebben.

Ne maradjon le semmiről!



  • Bérelnék
  • Személyi kölcsön