Drake még mindig egy szomi fószer

A Microphones és a Mount Eerie agya, Phil Elverum tavaly elvesztette a feleségét, akinek hiányát egy szívfacsaró, bárkit megbőgető albummal próbálta meg feldolgozni. Ez lett nálunk a hét lemeze, de még írunk a semmiből előbukkanú új Drake-lemezről, a Wu-Tang Clanos Raekwonról, illetve két magyar zenekar, a The Biebers és a Deep Glaze új albumáról.

Nem kell ahhoz Nick Cave megrendítő tavalyi albumát, a fiát elsirató Skeleton Tree-t ismerni, hogy tudjuk: a gyász rettenetes tud lenni. Amikor elvesztünk valaki hozzánk igazán közel állót, a hiánya nemcsak hogy fáj vagy kínoz, hanem egyenesen megsemmisít. Amikor Phil Elverum 2010 tavaszán a Toldi moziban lépett fel a Mount Eerie-vel, és a koncert után keresztbe tett lábbal üldögélt a saját merchpultja mögött, álmomban sem gondoltam volna, hogy hét évvel később egy ennyire mélyen megrázó albummal fog jelentkezni, mint az A Crow Looked At Me.

A zenész felesége, Geneviève Castrée tavaly júliusban halt meg, 35 éves korában. Pár hónappal azután, hogy megszülte első közös gyermeküket, részt vett egy szülés utáni rutinellenőrzésen, ahol enyhe hasi fájdalmakra panaszkodott, majd nem sokkal később négyes stádiumú hasnyálmirigyrákot állapítottak meg nála. A kemoterápia miatt Elverum egyszerre lett a négyhónapos kislányuk és a rákbeteg felesége gondozója. Az egyre tetemesebbé váló kezelési költségek miatt a család idővel kampányt indított, hogy közösségi finanszírozás útján kalapozzák össze a további kezelések költségét, Geneviève szervezetét azonban néhány héttel később végleg legyőzte a betegség.

Ilyen a rák: véletlenszerű és értelmetlen

– mondta a 38 éves korában megözvegyült Elverum nemrég egy interjúban, több mint 15 évvel az eddigi legtöbbet hivatkozott albuma, a még Microphones néven jegyzett The Glow Pt. 2 után. Felesége a közös otthonukban halt meg, Washington állam egyik aprócska városában, Seattle-től nem messze, férje és szülei pedig az utolsó órákban is mellette voltak. Elverum aztán két hónappal a halála után fogta a szerelme hangszereit, és nekiállt, hogy kiírja magából a fájdalmát. Mindezt abban a szobában, amelyikben Geneviève életét vesztette, és többnyire éjszakánként, miután a picit lefektette aludni. Itt írta és rögzítette gyászának dalait, amelyekhez főleg csak egy akusztikus gitárt használt, valamint egy laptopot és egy mikrofont.

Amit a lemezen hallunk azt tényleg csak jóindulattal lehet zenének nevezni, csak azt halljuk, ahogy Elverum az ujjaival szöszöl valamit a gitáron, miközben az érzéseit, az emlékeit, és a fájdalmát beszéli el. Amolyan alig-énekelt alig-zene ez, amelyben a nagyon sűrű és nagyon súlyos szöveganyag maga alá gyűr minden dalszerzői eljárást. Elverum már a lemez megjelenése előtt is elmondta, hogy a legfontosabb az volt, hogy dokumentálja mindazt, ami a fejében és a szívében volt, és bizonyára van is még mindig. Mindenre emlékezni akart, a felesége nevére érkező csomagoktól kezdve az utolsó közös nap reggeléig, ahogy kinyitotta neki az ablakot.

Ez viszont a hallgatót is rendesen igénybe veszi, nemcsak szellemileg, hanem érzelmileg is. Arra ne is gondoljon senki, hogy majd munka mellé elindítja a lemezt, aztán szól, ameddig véget nem ér. Az A Crow Looked At Me (milyen drámai már a cím is!) minden szavára figyelni kell, szuggesztív és mélyen megrendítő minden sora. Rettenetesen nehéz, de gyönyörű hallgatnivaló. A Pitchfork szerzője, Jayson Greene szerint az albumot hallgatni nagyjából ahhoz hasonló érzés, amikor jégnek nyomjuk, és jóideig ott tartjuk a tenyerünk.

Greene egyébként nemrég egy teljes napot töltött el a gyászoló zenésszel, aki az egyik helyi benzinkútnál szedte fel az újságírót, majd David Lynch első szólóalbumát, a 2011-es Crazy Clown Time-ot hallgatva az autóban körbefurikázta a városkában, aztán hazavitte az otthonába, és ott folytatták a beszélgetést – többek közt Geneviève szobájában, igen. Sőt, úgy eldumálták az időt, hogy az újságíró a nap végén már nem érte volna el a Seattle-ből induló gépet, ezért az estét is ott töltötte a vendégágyon, Elverum könyvei közt, majd reggel a kétéves kislánya gügyögésére ébredt, aki még nem egészen érti, hogy mi történt körülötte, apja viszont már előre rémesen érzi magát, hogy a gyermekének anya nélkül kell majd felnőnie.

Phil és Geneviève egyébként néhány közös baráton keresztül ismerkedett meg egymással, akik emailben üzenték meg a zenésznek, hogy megtalálták a női hasonmását. Elverum szerint már az első találkozásuk olyan volt, mint amikor két üstökös egymásnak csapódik a Naprendszerben. Hogy érzékeljük a kettejük közti hasonlóságot, érdemes belehallgatni a szintén zenélő (és rajzoló) Geneviève dolgaiba – aki Woelv és Ô Paon néven zenélt, illetve közösen is játszottak –, és máris egyértelművé válik, hogy mitől volt olyan elkerülhetetlen ez a találkozás.

Elverum egyébként máig együtt él a felesége hiányával: a ruháit szétszórta a környékbeli ismerősök közt (ahogy az egyik dalban is megvallja), így vannak napok, amikor Geneviève sapkái, kabátjai és felsői váratlanul szembe jönnek vele a kisváros utcáin, amiről azt mondja, egyszerre nagyon kedves és rendkívül szomorú érzés. Sőt, az anyaság első hónapjaiból származó, lefagyasztott tejek még mindig a fagyasztóban vannak, Elverum – könnyen érthetően – képtelennek érzi magát arra, hogy egyszerűen csak kidobja őket a szemétbe. Nemrég pedig feltöltött egy videót kettőjükről a YouTube-csatornájára, amin együtt készítik egy új kislemez borítóit.

Elverum tehát óriási terhet cipel, ami a lemezt hallgatva is egyértelműen kiderül. A 13 évig tartó házasságuk minden szeretete, ragaszkodása és gondoskodása, valamint az utána maradó űr, és egy igazságtalanul, idejekorán végetért kapcsolat minden gyötrelme kihallatszódik a dalokból, már ha daloknak lehet őket nevezni egyáltalán. Elverum halkan, visszahúzódóan gyászol, az A Crow Looked At Me pedig

Egy ennyire egyenes és őszinte anyaggal kiállni a nyilvánosság elé óriási bátorság, a szerző gyásza pedig a hallgatót is megrendíti, hiszen, gondoljunk csak bele, olyan sóvárgó szerelmes vallomások ezek, amelyek egy már nem élő személyhez íródtak. Nem hiszem, hogy hallunk még ennél szívfacsaróbb lemezt 2017-ben, és azt sem, hogy létezik olyan ember a Földön, aki kibírná könnyek nélkül. (kovács d.)

Ezeket hallgattuk még a héten:

Drake: More Life (8/10)

Én leszek a százezeregyedik ember, aki leírja az interneten, de mit lehet tenni, ha egyszer igaz: a More Life olyan, mint a tavaly Views, azzal a különbséggel, hogy minden téren pontosan az ellentettje. Kezdve azzal, hogy baromi jó, és folytatva azzal, hogy kevésbé rideg, nem unalmas, és úgy általában, azzal az albummal ellentétben jobb kedve lesz az embernek tőle, ha vége van. Pedig Drake még mindig egy szomi fószer, és láthatólag a felelősséget is akarja hárítani azzal, hogy nem albumnak, hanem playlistnek hívja a More Life-ot. Hogy mit jelent ez pontosan, azt én sem tudom, azt viszont igen, hogy ha ez kellett, hogy kieressze a gőzt, és végre olyan számokat írjon, amitől nem érzi magát egy fagyasztóban, akkor megengedem: a Passionfruit és a Get It Together simán ott van a legjobb dolgok között, amit valaha megjelenített. Még ha az utóbbiban gyakorlatilag annyi szerepe van, mint általában Pitbullnak a saját számain: beszerzett egy jó alapot (a Black Coffee nevű producertől), felkért egy énekest (Jorja Smith), néha rámotyog valamit, és kész is. A különbség csak annyi, hogy Drake-nek vagy a sameszainak hibátlan az ízlése. És végre ezt az ízlést jóra használja, nem pedig azért, hogy végeláthatatlanul lehangoljon minket. (klág)

Raekwon: The Wild (6,5/10)

A fesztiválidőszakon és néhány speciális eseményen túl nem igazán lehet a Wu-Tang Clanról per pillanat összetartó egészként beszélni, ezért is érdekes, hogy tagok egyenként mit hoznak ki. Két évvel ezelőtt Raekwon F.I.L.A. albuma túl sok vízet nem zavart, és valami olyasmit erőltetett, ami nem igazán illik hozzá. A The Wild ebből a szempontból pozitív csalódás, mert Raekwon itt bátran felvállalja a sokat látott veterán rapper szerepét, és bátran nosztalgiázik, oszt életbölcsességeket és zongorázza végig a múltját egészen a jelenig. Hála istennek közreműködésekkel is módjával bánt, egyedül a teljesen érthetetlen méretű figyelmet kapó G-Eazy halál felesleges a lemezre, mind Lil Wayne, mind CeeLo Green tökéletes illenek az adott dalhoz. Oké, a The Wild voltaképpen egy nagyon tisztességes 90-es évekbeli boom bap, ahogy azt az oktatókönyvekben megírták, csak hát Raekwon is már elért abba a korba, hogy inkább oktatóként beszélnek róla, mint aktuális rap szupersztárról. És ezzel Raekwon tökre meg tudott békélni, majd ebből a státuszból írt egy rakás nagyon erős, kicsit vissza-vissza nyúló számot. Raekwon aztán baromira nem innovál semmit, de biztos vagyok benne, hogy egy rakás hiphop rajongó pont erre vágyik. (sajó)

The Biebers: Vár a holnap (7/10)

Amikor bemutattok az Indexen a Biebers új nagylemezét, akkor egy meglehetősen diplomatikus megállapításra jutottunk: magunktól nem igazán hallgatnánk, de azért jó eljátszani a gondolattal, hogy ilyen zenék jelentik az alapot az átlag magyar popzenében. Puskás Petiék a kezdetektől felvállalták, hogy a Biebers nem holmi művészkedés vagy későn érő zenei önkifejezés, hanem egy színtiszta popzenei produkció, ami nem akar a hitvány tehetségkutatós, aktuális trendeket másodvonalasan átvevő tucatdalokat írni, hanem pár fokkal ízlésesebben járja körbe a műfajt. Mondjuk ennek az lett az eredménye, hogy a Biebers is felvette az oly' divatos '80-as évek esztétikát mind zeneileg, mind látványban. És hát valljuk be, ez is kezd már erősen elhasználódni, amire tökéletes példa a Fluorral közös Valami mást, aminek akár ironikus is lehetne a címe, hiszen a dalt először hallva simán elhinném, hogy ez egy Wellhello-szám, amiben Puskás Peti a közreműködő. Szerencsére azért érezni az igyekezetet, hogy nem akarnak állandóan ugyanolyan számokat írni, tudnak meghökkentően 90-es évek tinizenét (Üzenet a lányoknak) vagy rajos éjszakai bulidalt (Utolsó kör), de ezek inkább érdekesek, mint jók annak ellenére, hogy mennyire furcsa MC Kemont magyarul hallani szövegelni.

Viszont amikor a '80-as évek hatásait bontják ki egyre jobban, az kifejezetten jól áll a lemeznek, különösen amikor sikerül két annyira ellentétes dolgot egy kalap alá venni, mint a magyar szurkolói kultúra és feminim popzene. A Felgyulladt a város egy ügyes próbálkozás arra, hogy lehet ám fontos közéleti eseményeket (magyar EB-szereplés) olyan zenében is feldolgozni, amit a kétbitesnél bonyolultabb emberek is képesek értékelni. Ami viszont nem tiszta a sokadik hallgatás után sem, hogy a Sítábor c. számnak tényleg az a refrénje, hogy "Ez a sítábor, te vagy egy sítábor, igen / Ez a sítábor, én vagyok sítábor, igen!". Mert be kell valljam, ennyire infantilis refrént azért még itthon is viszonylag ritkán hallani, ez konkrétan South Park-i magasság. Ettől függetlenül a Vár a holnap egy több, mint tisztességes magyar poplemez, ami az egyértelmű hatások és visszanyúlások ellenére is szintekkel feljebb van, mint mainstream magyar popzene 90 százaléka. (sajó)

Deep Glaze: Pressure (7,5/10)

Az első nagylemezét rakta össze a budapesti Deep Glaze, akiket szokásosan a neo-psych vonalhoz szoktak kötni, de a Pressure erre feltétlenül rácáfol. Nincsenek nagyon szétmaszatolt gitártémák és feleslegesen elnyújtott számok, helyette érdekes módon sokkal konkrétabb, kompakt dalok kerültek rá a lemezre. A Pressure inkább olyan, amilyet első demót a 30-as évekikre végére stadionrockerré váló brit indie zenekarok szoktak csinálni. Kellően nyers, egyszerű témákkal dolgozik, de ügyesen hozzák be a szintit és váltogatják a nagyon férfias rockgitárt a finomabb, elszállós témákkal. Az mondjuk meglepett, hogy az a bizonyos nagyon férfias, már-már bluesrockos gitárhangzás mennyiszer felbukkan (Black Velvet, Bloodlust, PRESSURE), de végül rájövök, hogy pont ezek a számok tetszenek a legjobban. Az mondjuk látszik, hogy egy elég profi arc masterelte, mert ezeknél a daloknál szól igazán jól az album, bár néhol kicsi enerváltságot érezni, amiről nem vagyok meggyőzve, hogy direkt ilyen a zene, vagy csak nem úgy szól egy-két hang, ahogy az be volt tervezve. Mindenesetre azt értékelem, hogy ez egy abszolút nem hosszú, elég egységes album, aminek a tökeit a legutolsó számra hagyták. Meglepő, de baromi ütős úgy lezárni egy lemezt, hogy az utolsó számnak szinte semmi köze az előbbiekhez, de ez akár egy kis teaser is lehet a továbbiakra nézve. (sajó)