A One Direction után sem állhat meg az élet

Ide süssetek, tinilányok, meghallgattuk a kedvenc One Direction-tagotok, Harry Styles első nagylemezét! Aztán majd kicsit forduljatok el, mert rámentünk az At the Drive-In visszatérő albumára, ami 17 évvel a csodás Relationship of Command után jött ki, valamint a botrányos Black Lips és a hatalmasat daráló Szörnyeteg új anyagaira is. És sajnos némi trágárság is becsúszott a lemezkritikák közé.

Harry Styles: Harry Styles (7/10)

Harry-Styles-album-art-2017-billboard-1240

Harry Styles 16 évesen nagy reményekkel érkezett meg az angliai X-Faktor válogatására. Zenekarát, a White Eskimot hagyta ott, mert abban bízott, hogy egyedül is elég jó lesz majd. Végül csalódnia kellett, mert a zsűri nem akarta továbbjuttatni egyedül, inkább összeállították 4 másik (többé-kevésbé) tehetséges és jóképű sráccal, hogy a csapatok között is legyen egy erős versenyző. Ez eléggé bejött, a OneDirectionből a 2010-es évek meghatározó fiúbandája lett, ami szerte a világon hatalmas rajongóbázist szerzett magának.

A tagok azonban néhány év alatt megunták az egészet, és Harry Styles már a második, aki saját albummal rukkol elő, Zayn Malik után. A két énekes útválasztása nem is lehetne különbözőbb. Zayn mindenképpen modern hangzású R&B-t szeretett volna készíteni, és bár nem tagadhatja le a Beatles vagy a Coldplay hatását sem, elsősorban mégis "Frank Ocean és a Weekend iskolát" kívánja folytatni, végeredményben viszont kevés olyan dalt sikerült készítenie, aminek van lelke és nem érződik üresnek. Styles ehhez képest nagyobb fokú szabadságot enged meg magának, egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy mik a jelenlegi trendek. Nem nyúl sem a tropical house-hoz, hogy letaszítsa a slágerlistákról Ed Sheerant, sem ahhoz a kiszámíthatatlan, torzításokkal terhelt "hipszter R&B" megoldásokhoz, amiket Zayn albumát meghatározták.

Helyette olyan klasszikusokig megy vissza, mint a korai U2, Elton John, vagy a Beatles és a Rolling Stones. Bár az album a Harry Styles nevet viseli, ebből a 10 számból még nem derül ki egyértelműen, hogy pontosan Styles milyen kategóriában képzeli el magát hosszútávon. Mert ha egyvalamiben biztosak lehetünk, akkor az, hogy Styles hosszú éveken keresztül itt akar maradni, és nem kell attól félnie, hogy nem lesznek rajongói. Korábban egy Mindeközben-posztban is megemlékeztünk róla, hogy mennyire profin bánik a közönségével, és egyáltalán nem bánja, hogy főleg tinédzser lányok járnak a koncertjére, ők ugyanis percek alatt elkapkodták az összes jegyet a világkörüli turnéja összes állomására. 

Ilyen hátország mellett aztán lehet kísérletezni, Styles tudja, hogy van ideje, nincs rajta igazi nyomás, egy stílus mellett sem kell letennie a voksát. Helyette szabadon kísérletezhet. Az első single az albumról, a Sign Of The Times majdnem 6 perces, ami elképzelhetetlenül hosszúnak számít manapság, de Styles simán le tudja hozni anélkül, hogy David Bowie-epigonnak nézne ki (pedig egész közel kerül hozzá). 

A különböző stílusokkal való flörtölés azzal is jár, hogy nem mindegyik jön össze neki. Az viszont sokat segíti, hogy Styles legtöbbször nem veszi magát véresen komolyan, így nem fenyegeti az a veszély, ami Zaynnal előfordult, aki néha már paródiáig húzta a szétszaggatott szívű nőfaló klisét. Styles is a kelletténél több szerelmes balladát tett az albumra, aminek egy része valószínűleg közvetlen válasz Taylor Swiftnek, akivel még évekkel ezelőtt jártak. Az énekesnő legutóbbi albumán konkrétan volt egy “Style” című dal, aminek a címzettjét nem nehéz kitalálni. Ezekre az Ever SInce New York és a Two Ghosts valamilyen szinten választ jelentenek. 

Itt ki is jön, hogy Stylesnak arra azért érdemes figyelnie, hogy ne csússzon ki a saját magán és jelentőségén is viccelődő képből. Mostanában egyébként is menők a szomorú dalok, az ő hangja pedig különösen alkalmas arra, hogy a fájdalom különböző szintjeit megjelenítse, viszont ha túlzásba viszi, akkor pont elveszik az, amitől ő olyan üdítő színfoltja a jelenlegi popzenének. Hogy ő nem veszi magát teljesen komolyan, ott bujkál a szája sarkában egy cinkos mosoly, miszerint ő is tudja, hogy ez az egész csak egy póz. Ha ez megvan, akkor Styles úgy tud érdekes figura lenni, hogy egyébként az előélete pont arra predesztinálná, hogy ciki és kínos legyen, amit csinál. A stílusérzék és a magabiztosság kombinációja sok mindent elrejt. Kérdés, hogy ez meddig lesz ez számára izgalmas. (földi)

At The Drive-In: in•ter a•li•a (4/10)

atthedrivin

Annak ellenére, hogy igazán mélyen soha nem merültem el az ATDI munkásságában, azért annyival tisztában voltam, hogy a poszthardcore vonalon mennyire fontos és megkerülhetetlen zenekar, aminek pont a kulturálisan zűrzavaros ezredforduló környéki időszakban sikerült igazán kifutnia magát. Aztán a zenekar szétszéledt, Omar Rodriguez-Lopezből amolyan progrosz félisten vált, aki az elmúlt 17 évben megdöbbentő diszkográfiát kreált magának hol szólóban, hol a sokadik rövid életű mellékprojektjével.

Cedric Bixler-Zavala és Omar Rodriguez-Lopez állandó viaskodásai, összeborulásai az évek alatt új projektek kezdetét vagy éppen végét jelentették, miközben az ATDI-nek egyszer sikerült összeállni, hogy aztán pár koncert után ne is folytassák. Végül aztán csak összehozták, hogy idén a korábbi ígéretekkel szemben új számokat és albumot adjanak ki 17 évvel az utolsó után. Hogy minek, az az Internalia ezredik hallgatása után sem derülhet ki senkinek, hiszen ez a 11 szám pontosan olyan, mint a korai ATDI azzal különbséggel, hogy ezekben nincs semmi fantázia, semmi nyers vadulás, semmi őszinte energia, csak amolyan nosztalgiázás bármilyen tét nélkül.

Egyszerűen fájdalmas középszerűséget hallani egy ennyire tehetséges brigádtól, de konkrétan a nyolcadik számig tartott először, mire valami érdemlegest kihallottam ebből az üvöltöző, rohanó, zajos katyvaszból, ami normál esetben egy B-oldalas ritkaságok gyűjteményben lehet, de ott is csak 2-3 számmal. Ebből hiányzik a lélek, az az iszonyatos dinamika és kreativitás, ami miatt annyira kultikus együttesnek számítanak, hiányzik az ATDI lényege. Simán el tudom képzelni, hogy a tagok egymástól függetlenül vettek fel mindent, a stúdiózás után pedig megírták a számlát, aztán viszont látásra, többet nem beszélnek egymással, csak ha Rodriguez-Lopez Tunéziai Hadihajók vagy Narancs Kazahsztán névvel kitalálja, hogy megint megpróbálja más zenekarnévvel azt eladni, hogy alapvetően egy kibaszott zseni. (sajó)

Johnny Jewel: Windswept (7/10)

johnny-jewel-windswept-album

A Chromatics, Glass Candy, és még sorolhatnám (na jó, sorolom: Desire, Farah, Symmetry) atyja, a fagyos, női vokálos elektro jelenlegi imádott pápája, Johnny Jewel valami szerepet kapott a Twin Peaks új évadában. Azt nem tudni, hogy pontosan mit, mint ahogy általában a Twin Peaks új évadáról sem tudni semmit, Jewel viszont a héten kiadott egy válogatást Windswept címmel, ami egészen pontosan olyan, mint egy teljes hosszúságú Angelo Badalamenti-tribute. Benne lesznek ezek az új évadban? Vagy csak egy nagy művészeti pukedli Lynch filmzenéi előtt?

Ezt nyilván csak a premier után fogjuk megtudni (magyar idő szerint május 22., hajnali 5 óra, és ezt guglizás nélkül írtam), addig lehet élvezkedni, mert Jewelnek tényleg sikerült egész hűen lemásolni azt a ködös, álmosító hangulatot: a címadó dalban pont olyasmi szaxofon szól, mint Julee Cruise életművében, még a Desire és a Chromatics számai is olyanok, amiket simán lehet majd játszani a Bang Bang bárban. Persze, soha nem lesz olyan jó, mint Badalamenti eredeti soundtrackje (most őszintén, mi lehet az?), és a Windswept is leül a felénél, és akkor kicsit túllépi a vonalat, amikor rémisztő akar lenni, de ezen kívül tényleg néha érezni a Douglas-fenyők illatát. Persze ha végül semmi köze nem lesz az új Twin Peakshez, akkor ennek a szövegnek nagyrésze tárgytalan, de akkor is kaptunk egy vállalható Johnny Jewel-lemezt a Lost River fárasztó filmzenéje után. (klág)

Black Lips: Satan's Graffigit or God's Art? (3/10)

ArticleSharedImage-71228

A Black Lips egyike volt annak az egyébként nem túl szűk társaságnak, akiket valaha rövid ideig A Kedvenc Zenekaromként emlegettem. Büdös, retkes, szakad garázspunk olyan fogós témákkal és megdöbbentően popérzékeny refrénekkel, hogy képtelenség volt nem rajongani értük. A balhéikról, kemény koncertjeikről és úgy az egész jelenségről anno még egy nagyobb portrét is írtam, és akkor úgy tűnt, hogy az eddigi ív szerint hamarosan tényleg telibe találják egyszer a mainstreamet, hiszen a Mark Ronsonnal (Arabia Mountain) és Patrick Carney Black Keys-dobossal felvett legutóbbi két nagylemez letisztultabb, feszesebb, jóval konkrétabb lett, mint az anarchiába és káoszba fulladó korábbi zenéik. Ehhez képest ott tartunk, hogy a most megjelent, erősen ironikus című nagylemez a legeslegrosszabb, amit valaha hallottam tőlük.

Ehhez hozzátartozik, hogy komolyabb tagcseréken ment át a zenekar, kiszállt megint Ian St. Pe és Joe Bradley dobos, és a helyükre érkező pótemberek mellé csatlakozott még egy szaxofonos is, aki anno egyébként felbukkant a budapesti koncerten is. Ez a brigád úgy gondolta, hogy remek ötlet lesz Sean Lennonnal, Yoko Ono és John Lennon fiával felvenni a lemezt, miközben a nem éppen egyszerűnek számító Fat White Familyből Saul Adamczewski dirigál a háttérben.

Ebből a káoszból még nagyobb katyvasz lett, mint amire esetleg számítani lehetett volna. A korábbi cowboyos countryt felváltotta a vándorcirkuszok idióta hangzásvilága, az  Arabia Mountainen annyira jól működő fúvósok csak a bazári gagyit illusztrálják, és úgy összességében elmondható, hogy teljesen eltűntek a dalformájú dalok a Black Lipsből, és helyette valami performanszművészett aláfestőzenéjét halljuk, ahol valahol ott kornyikál a háttérben Yoko Ono, van valami kifacsart karácsonyi sláger átdolgozása, rengeteg szakadt cowboyballada szar hangszereléssel és egy csomó értelmetlen, időhúzó átkötés. Oké, hogy az előző albumon érezhetően lassulni kezdtek, de amit itt művelnek, az maga a a két lábon járó lónyugtató-túladagolás. Második hete hallgatom, de továbbra sem tudok egy hangot, vagy legalább valami jobb dolgot kiemelni belőle, csak egy összefüggéstelen zajmassza az egész, ami kizárólag azért emlékeztet a Black Lipsre, mert még mindig szeretnek bele-beleüvölteni a dalba ad hoc jelleggel. Ez a lemez iszonyatosan elkeserítő, és lehet valami kifinomult vicc, paródia, trollkodás, de zenei élményként a szomszéd szombat reggeli flexelésével egyenlő. (sajó)

Szörnyeteg: Szörnyeteg EP (10/10)

a1133545940 10

"Lőpor, vérszag, erekció!" – rikácsolta Szörnyeteg György a semmiből feltűnt zenekar EP-jének utolsó számában, én pedig hosszú, tényleg nagyon hosszú évek után úgy éreztem, hogy feltámadt, újra él a bennem szunnyadó punk. Ez azért ért rettenetesen váratlanul, mert értő közegben gyakran megvallom, hogy szerintem ez az egész punk dolog valami olyasmi, amin lehetőleg minél előbb (de azért a nyolcadikos ballagás után) át kell esni, hogy aztán elfelejtsük, és letagadjuk az egészet a faszba. Már ha normális, unalmas felnőttkorról álmodunk, de én például pont egy ilyen ember vagyok. Pedig vacsoráztam én is buszmegálló szemeteséből, bányásztam ki összetaposott, sáros pizzavéget az utcai lefolyó rácsai közül, majd verekedtem meg éhes társaimmal a kihűlt falatokért. Nem azért, mert annyira rá voltunk szorulva, hiszen félórával később, a szülői házban már simán tömhettük volna magunkba a rántotthúst (és valószínűleg tömtük is), hanem azért, mert így esett jól. Ezt nem azért mesélem, mert büszke vagyok rá, mondjuk egyáltalán nem is szégyellem, hanem azért, mert tökéletesen benne van a punk minden képmutatása. (Az enyém legalábbis mindenképp.)

Mindezek ellenére továbbra is azt gondolom, hogy aki nem hallott legalább három-négy Ramones-lemezt életében, vagy nem mívelt a kezével önkielégítésre utaló mozdulatokat a Buzzcocks Orgasm Addict című számára, az minimum gyanús, de valószínűleg a jófejség minden csírája hiányzik belőle. Nos, nagyjából ilyen háttérrel vágtam neki a négyszámos Szörnyeteg EP-nek, amit elvileg Mészáros 'Csermanek' Csaba mutatott meg a RNR666-brigádnak, akinek meg régi zenésztársa, Vető Pisti az Életter Elméletből, hívta fel a figyelmét az anyagra, úgyhogy éreztem, hogy nagyon nagy szarba úgysem nyúlhatok. És hogy mennyire jók voltak a megérzéseim, azt tök jól jelzi, hogy már az EP legelső, Sosem voltam fiatal című számánál szerelmes lettem, annyira nagyon szépen viszi tovább a Pozsonyi Bucó-féle nyárspolgári, konzervatív punk gőgös örökségét (ld. Tekintetes Úr, Gecizők stb.). Az ezt követő Metal Hammer milícia a szövegét tekintve simán tekinthető a Csók és Könny zenekar Zsíros hajú kultúra című szerzeményére adott válaszként (mindkettő A Leghangosabb Rockmagazin munkatársainak és olvasótáborának szól oda), de itt már lehetetlen nem észrevenni, hogy mekkora kibaszott darálás az anyag, a titokzatos alkotók állítólag intenzív punk metálként hivatkoznak a zenéjükre, bármit is jelentsen ez. (Bocs, de én is á-val írom a metált.)

A legboldogabbá engem a hazai zabáláskultuszt kifigurázó Száz kiló tett, amiből egyértelműen a Csermanek Lakótelep és a Rovátkolt Barom éleslátása köszön vissza, az EP-t záró Vadász pedig egyrészt magyarázatot ad a zenekar nevére és a fortepános borítóra, másrészt pedig akkora büdös nagy túrás, amekkorára tényleg csak egy nagyra nőtt, feldühödött vadkan képes. Tényleg nem gondoltam volna, hogy 2017-ben még képes leszek új magyar punkzenekarért lelkesedni (vagy mondjuk régi új anyagáért), de most úgy állunk, hogy ezzel itt tényleg nem tudok betelni. "Hangoskodsz, meg lázadozol / ahelyett, hogy nem" – énekli a zenekar, és ilyenkor végre úgy érzem, hogy más is érti az én lázadásomat. (kovács d.)

Hallgatnám

Ne maradjon le semmiről!