Mintha a Green Day semmit sem változott volna

13
2017.06.19. 12:26

Emlékszem, 2005-ben kevés menőbb dolgot tudtam elképzelni 16 évesen, mint a Green Day budapesti koncertjét. Egy évvel előtte jelent meg az American Idiot, ami megdöbbentően nagy siker lett, és áttette az addig csak a poppunk élvonalához tartozó Green Dayt egy olyan polcra, ahol már csak a legnagyobb aktuális stadionzenekarok voltak. Aztán eltelt több mint tíz év, a Green Day azóta nem csinált semmi igazán vállalhatót, mégis visszajöttek Budapestre, és őszinte megdöbbenésünkre 2017 eddigi egyik legjobb koncertjét adták.

Egészen durva belegondolni, hogy a Green Day tavaly volt 30 éves. Az a zenekar, ami rengeteg zenemániás fejében csak a punkzene szégyeneként maradt meg, akiknek köszönhető, hogy a '90-es évek vége, 2000-es évek eleje a grunge után olyan bandákról szólt, mint a Blink-182, az Offspring, a NOFX vagy akár a pont pár nappal ezelőtt nálunk koncertező Sum 41. A franc se gondolta volna, hogy 2016-ban még új Green Day-albumról fogunk írni, arra meg pláne nem, hogy 2017-ben magunktól elmegyünk egy arénás koncertre úgy, hogy bő tíz éve egyetlenegy jó lemezt nem tudtak írni. És milyen állati jól tettük, mert

a vasárnap esti Green Day-koncert megdöbbentően kurva jó volt.

A koncert után rátaláltam Winkler kolléga 12 évvel ezelőtti beszámolójára, amiben az a legdurvább, hogy akár most vasárnap is elkészülhetett volna. És nem csak azért, mert a zenekar ugyanannyira odatette magát, mint akkor, amikor még őszintén hittem a háromnegyedes nadrág alá húzott térdzokniban és a csíkos csuklószorítókban, hanem azért is, mert nagyjából ugyanazt a show-t hozták, mint 12 évvel ezelőtt. Nem viccelek, voltak olyan momentumai a koncertnek, amik percről percre ugyanúgy történtek, mint annak idején. És ennek ellenére is állati jól szórakoztam.

Ugyebár a Green Daynek az a nagy problémája, hogy az American Idiot volt a karrierjük csúcspontja, ami után annyira belecsúsztak a stadionrockerségbe, hogy egymás után gyártották a szarabbnál szarabb slágereket (21 Guns, halál rád!), az érthetetlen albumokat (az Uno, Dos, Tres trilógiából igazán ki lehetett volna hozni egy tényleg jó nagylemezt), és igazából nagyon úgy tűnt, hogy a színészi karrierbe kezdő Billie Joe Armstrong sem igazán tudja már komolyan venni ezt az egészet. Viszont ahogy közelíti a 30-at a Y generáció, úgy válik egyre hangosabbá az a tömeg, ami joggal emlegeti a klasszikusok között a Green Day korai, még jóval az American Idiot előtti életművét.

 

Elnyelte az aréna a punklegendák buliját

A Green Day előzenekaraként lépett fel a Rancid, ami a kaliforniai punkzene történetében legalább olyan fontos banda (mondhatni legenda), mint a főzenekar, és ugyanúgy tudnának mesélni arról, hogy milyen a punk ötven fölött, mint mondjuk a Bad Religion.

Legalábbis a buli után elég sok megjegyzést hallottam a korukra a békésen háborgó tömegből, mivel fél óra alatt lerendezték a koncertjüket. Pedig a gitáros Lars Fredriksen meg is említette: milyen fasza, hogy huszonöt év után végre Magyarországon is játszhatnak, bár ez nyilván kötelező kör ilyenkor. 

Az mondjuk nem feltétlenül megalapozott, hogy az ötvenegy éves frontember, Tim Armstrong ne bírna mondjuk egy órát játszani, mert a mostani turnéjukon toltak már le ennél hosszabb koncerteket. A gond inkább az volt, hogy egy Rancid kaliberű banda itt Közép-Európában nem feltétlenül való egy ekkora arénába. Legalábbis nekem nagyon az jött le, hogy az emberek nagy része nem tudja hova tenni őket, és furcsán néznek össze, amikor Armstrong felvezette valamelyik számukat a jellegzetes rekedt hangján. 

Az elején megpróbálta énekeltetni a közönséggel a Radiót, amiben anno pont a Green Day-es Billy Joe Armstrong is vendégszerepelt, de az emberek nem igazán voltak vevők erre, és ez a hangulat nagyjából megmaradt a végéig. Na jó, a Timebombra meg a Ruby Sohóra azért már többen beindultak, és pont ezért volt tisztes a buli, mert Rancidék belesűrítették abba a fél órába, amivel ki lehet elégíteni azokat, akik kifejezetten miattuk vettek jegyet. 1995-től 2017-ig voltak számok a setlisten, csak mire pont kezdett volna beindulni az egész, már meg is köszönték, és elbúcsúztak, a reflektorokat pedig rögtön felkapcsolták, szóval kicsit illúzióromboló lett a vége.

Oké, tényleg az emberek 90 százaléka a Green Day miatt jött ki, de ettől még Rancidék tisztes bulit nyomtak le, már amennyire ez lehetséges fél órában, csak ott van az az érzés, hogy ez mennyivel ütősebb lett volna mondjuk egy ezerfős klubbuliként. (lovas)

Mondjon nekem bárki bármit, életem végéig vállalni fogom, hogy majd évtizedekkel később a Brain Stew/Jaded, a When I Come Around, a Basket Case, a Longview vagy éppen a Welcome To Paradise ugyanúgy megkapja a maga rocktörténeti elismerését, mint ahogy most beszélünk mondjuk a Nirvanáról. Csak Kurt Cobain régóta halott, és a Nirvanának nem volt lehetősége lerombolni a nimbuszát, a Green Day pedig máig ugyanabból a három emberből áll, mint az indulásnál, és még mindig hoznak ki új zenéket.

Ezek a számok mentek le

  • Know Your Enemy
  • Bang Bang
  • Revolution Radio
  • Holiday
  • Letterbomb
  • Boulevard of Broken Dreams
  • Longview
  • Youngblood
  • 2000 Light Years Away
  • Burnout
  • Hitchin' a Ride
  • When I Come Around
  • Minority
  • Are We the Waiting
  • St. Jimmy
  • Knowledge
  • (Operation Ivy cover) (Branden Steineckert dobolt a Rancidből)
  • Basket Case
  • She
  • King for a Day
  • Shout / Always Look on the Bright Side of Life / (I Can't Get No) Satisfaction / Hey Jude
  • Still Breathing
  • Forever Now
  • American Idiot
  • Jesus of Suburbia
  • Ordinary World
  • Wake Me Up When September Ends
  • Good Riddance (Time of Your Life)

Fuck Donald Trump!

Az első meglepetés akkor ért, amikor megláttam, hogy ugyan rendesen felhúzták az ülőhelyeket, de alapvetően kifejezetten sokan jöttek el a koncertre. A második meglepetés pedig akkor, amikor rájöttem, hogy ezeket az arcokat valószínűleg örökre konzerválta a sárga, piros meg kék hajfesték, mert tök ugyanúgy néznek ki, mint amikor tinédzserként láttam őket. Az már kevésbé ért meglepetésként, hogy az elején rögtön az újabb számokkal kezdtek, de aztán szerencsére kiderült, hogy inkább az egész életművükből, mintsem az elmúlt pár évből válogattak. Az újabb számok közül sikerült a vállalhatóbbakat kiválasztani, a régiek között meg ugyanúgy voltak alap kedvencek (Basket Case, Longview, When I Come Around és persze az összes sláger az American Idiotről), mint kevésbé ismertebbek (2000 Light Years Away, Hitchin' a Ride, She).

Az ismét kiderült, hogy Billie Joe Armstrong fantasztikus frontember és showman egyben. Oké, a csávó tényleg egy két lábon járó közhelyválogatás, de ekkora elánnal, ennyi energiával tőlem az ábécét is ismételgetheti, totális eksztázisba tud kerülni az ember. És a budapesti közönség mindenre vevő volt. Évek óta nem voltam olyan arénás koncerten, ahol a magyarok ennyire éltek volna a produkcióval a legelejétől egészen a koncert legvégéig. Márpedig ez azért nagy szó, mert – írd és mondd – két és fél órát játszott a Green Day. Az a zenekar, aminek alig van három percnél hosszabb száma, képes volt két és fél órán át játszani úgy, hogy a végén már a közönségen érezni lehetett a fáradtságot. De a Green Dayen egyáltalán nem, és ez az igazi bravúr, még ha a tagok csak a közeljövőben érik el az 50-et.

Ami viszont nagyon hamar feltűnt, hogy a 2005-ös dallistához és show-hoz képest a mostani koncert mennyire hasonlított az előzőre. Konkrétan az akkor elhangzott 19 dalból mindössze a Brain Stew/Jaded kombó, illetve egy Isley Brothers-feldolgozás maradt ki, de olyan szám is akadt (St. Jimmy), ami majdnem ugyanakkor szólalt meg, mint 12 évvel korábban. Emlékszem, hogy annak idején a Minorityre robbant mindenhol a szívecskés gránátos konfetti, most ugyanez történt (sajnos nem tudom, milyen mintával), csak az American Idiotre. Akkor is felhívtak a közönségből embereket a színpadra játszani, ahogy most, és akkor is odaadta ajándékban Billie Joe a gitárját valami random csávónak, mint most. Akkor is óriási bohóckodás ment a King For a Dayre, mint most, és ugyanúgy ez után a szám után kezdtek el kicsit hülyéskedni, mint most. Mondjuk most enyhén szólva sok volt a Beatles- meg Rolling Stones-feldolgozás, mert az a jó 10-15 perc üresjárat eléggé leültette az addigra kiváló tempójú koncertet, de egy két és fél órás koncertnél nyilván kell valami trükk, hogy az öreg punkrockerek is szusszanhassanak egyet. Szóval kiderült, hogy már legalább egy évtizede van egy bevált receptje a Green Daynek, ami annak ellenére is prímán működik, hogy nekem sikerült kiszúrni a turpisságot.

Punk, poppunk, teljesen mindegy 

A Green Dayjel kapcsolatban régóta megy az ujjal mutogatás, hogy bűn lenne velük egy lapon emlegetni a punkot vagy punkrockot, de igazából pont egy ilyen telt házas buli után válik teljesen fölöslegessé, hogy ezen problémázzunk. Meg ez a kérdés már akkor eldőlt, amikor a legendás kaliforniai helyszínnek számító 924 Gilman Streetről kivágták őket, mert a Dookie című albumukat egy nagyobb lemezkiadóval adatták ki, és emiatt sokan úgy érezték, hogy elárulták a szcénát. 

Szóval sokkal inkább érdemes úgy tekinteni rájuk, mint egy stadionzenekarra, ami mostanra már tényleg baromira ért ahhoz, hogyan bulizzon együtt a közönségével, dolgozzon együtt velük, pedig az Arénában aztán tényleg nehéz olyan hangulatot csinálni, mint amit nekik sikerült vasárnap este. 

A legjobb az egészben az volt, hogy úgy volt kurva jó a hangulat, hogy a Green Dayjel még 1994-ben találkozó 35-40 évesek együtt őrjöngtek azokkal a tizenévesekkel, akik mondjuk az American Idiot óta tudják, hogy mi az a Green Day. Azért meg jár a respekt a zenekarnak, hogy ilyen energiával nyomott le két és fél órát egészen a Kerplunkig visszanyúlva, még úgy is, hogy volt benne bő húszpercnyi unalmas bohóckodás is.  (lovas)

Mindössze két negatívumot lehet csak felhozni, de ezek tényleg csak apróságok. Billie Joe hiába remek frontember, és érzi tökéletesen a közönséget, a nagy politikai meg egyenlőségi kiállásai pont annyira komolyan vehetőek, mint egy 45 éves csávó festett körmökkel és kihúzott szemekkel. Nem tolta túl, és az elejtett „Fuck Donald Trump!” kiszólás is a helyén volt, de azért azt bőven el kéne felejteni, hogy a Green Day több annál, mint amikor egy csomó kertvárosi rossz gyerek bemutogat a sarkon lakó vén szipirtyónak, aki nem akarja visszaadni a kertjébe esett focilabdájukat. A másik negatívum a látvány – pontosabban nem a fények, a világítás, a lángcsóvák, hanem a petárdák. Sajnos olyan korban élünk, amikor gyáva elmebetegek koncerteken robbantgatnak, mint legutóbb Manchesterben, ezért egyáltalán nem ad jó hangulatot, ha összevissza petárdáznak a színpadon, aminek pont olyan hangja van, mintha valaki lövöldözne vagy robbantott volna a környéken. Szar elismerni, hogy akarva-akaratlanul összerezzent az ember ezektől a hangoktól, hogy rohadna rá az ég az Iszlám Államra.

Eszembe sem jutott volna, hogy 2017 eddigi egyik legjobb koncertélménye a Green Day legyen. De az az igazság, hogy egyedül nekik sikerült túllépni a poppunk korlátain, és némileg éretten, profin, átgondoltabban fejlődni tovább, hogy azok a pofonegyszerű gitártémák tízezer ember előtt is működjenek. Ehhez az is kell, hogy a zenekar tudja, melyik számokat kell elővenni a jó 30 éves életműből, hogy a Jesus of Suburbia például úgy szóljon a végén, mint valami opusz egy rockoperából, nem pedig csak egy szimplán jó rockdal. Minden elismerésem a Green Daynek, hogy az utóbbi tíz év csalódást keltő dalai és lemezei egy pillanatig sem jutottak eszembe két és fél óra alatt, úgy, hogy közben ezek közül is hallottam egy csomót. Ez a három csávó (meg még ennyi sessionzenész) egyszerűen tökélyre fejlesztette a két-három akkordos poppunkot, és egy pillanatig sem próbálnak úgy tenni, mintha a Pink Floyd vagy a Led Zeppelin lennének. És ez a jó bennük, ezért tudnak még bőven a tinipunk szavatossága lejárta után is halál hitelesek, energikusak és mindenekelőtt állati szórakoztatóak lenni. Az persze már egy másik történet, hogy amíg apáink mondjuk csöndesen ülve bólogatnak egy Roger Waters-koncerten, addig a 30 felé közeledő, nosztalgiából Green Dayre jegyet váltó kortársaink között voltak olyanok, akik konkrétan popcornos dobozt húztak a fejükre, és a koncert túlnyomó részében folyamatosan égő vaku előtt produkálták magukat az Instagramnak, a Facebooknak meg a Snapchatnek, hogy a nagy elájulás közepette sem felejthessük el, hogy igen, a Green Day sosem volt és nem is lesz Pink Floyd, mert alapvetően ez punkzene olyan hülyegyerekeknek, akiknek a világ legvagányabb dolga kamera előtt vadul léggitározni a Time of Your Life-ra, hogy aztán hétfőn folytassák a melót. Nyakkendőben, ingben, de nem egy színpadon és pláne nem gitárral a kezükben. Ezt a Green Day meg tudta csinálni, és felépítettek rá egy teljes életművet, ami az idő múlásával talán végre némi elismerésre talál.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?