Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEMPapa Roach még minek van?
További Stenk cikkek
Húsz évvel ezelőtt jelent meg a Papa Roach legelső albuma, az Old Friends from Young Years, húsz évvel később pedig már a kilencedik lemezét adja ki a kaliforniai zenekar. Becsülettel nekifutottunk, de nagyon megbántuk. Szerencsére kárpótolt például Kevin Morby remek új albuma, az Only Ones frontembere, Peter Perrett megmutatta, mire képes egy öreg junkie, a Goatwhore akár a sátánt is a szobánkba varázsolja, a Washed Out kapcsán pedig nosztalgiáztunk egy nagyot.
Washed Out: Mister Mellow (7/10)
Nekem hiányzik a chillwave. 2009 nem biztos, hogy hiányzik, de a chillwave hőskora igen: a maszatos, nyolcvanas évekből lopott hangmintákból építkező, álmosító, napfényes/nyári, főleg amatőr szintipop néha igen. A műfaj aztán egy rövid időre beépült a mainstreambe, a három fő előadója meg elindult teljesen más irányokba, és lehet vitatkozni, hogy melyik a legjobb (ha engem kérdeztek, a Neon Indian), de az kétségtelen, hogy akik képesek voltak valamire, azok még minőségileg túléltek a 2010-es évek második felére. És most elejtek egy könnycseppet azokért, akik nem: RIP Millionyoung, Houses, Small Black, és még maroknyian mások.
Ha száz (na jó, 5) év múlva visszanézünk majd a chillwave-re, és remélhetőleg elfelejtjük a gonosz ikertestvérét, a witch house-t, akkor egy szám fog fennmaradni. A Feel It All Around a Washed Outtól. Ernest Greene nagyjából bemutatkozásként megcsinálta az örökérvényű himnuszát, és ha nem is próbál azóta menekülni előle, de azért próbálja bizonyítani, hogy többre is képes. Első albuma elég visszafogott dream pop volt (Within And Without), a második a világ felé nyitó pszichedelikus pop (Paracosm). A harmadik, a legendás Stones Throw hiphop-kiadónál megjelent Mister Mellow pedig megint tök más. Vagyis nem is, látszólag tök más, valójában olyan, mint amit mindig is csinált: napfényes kollázs-popzene, még több hangmintával, még több ütemmel, most egy "vizuális albumba" csomagolva. Akármit is jelent ez, igazából a Mister Mellow tök jó, csak nagyon rövid: a 29 perc nagy rész 1-2 perces intermezzókkal megy el, ami azért is bosszantó, mert a Get Lost vagy a Hard To Say Goodbye eléggé bombajó számok, mintha az újkori Avalanches legjobb pillanatait próbálná überelni. Néha sikerül is neki. De a 29 perc marhulásra sok, rendes zenére meg kevés, és ha a Mister Mellow tartalma még bombajó is, egyszerűen nem elég. (klág)
Papa Roach: Crooked Teeth (3/10)
A fene se gondolta volna, hogy egyszer még sajnálkozni fogok, amiért kifutott a nu metal-hullám, pedig ez most teljesen jogos. Tizenöt éve, amíg ez az al- vagy álműfaj még menő volt, még legalább arra épült az egész, hogy legalább metalzenei alapokra nyomtak fel hol undorítóan szirupos, hol máshogyan gagyi cukormázat. Most viszont a túlélők már úgy érzik, a nu metalból főleg a metal nem működik, úgyhogy a gagyi felszín alatt most már a mély is gagyi. (Lásd még a témáról a Linkin Park új lemezét és a zenekar rajongóit szembesítő videónkat.)
A Papa Roach, ami a nu metal rapes vonulatában volt erős tizenhét éve, az Infest című triplaplatina-lemez idején, szintén ugyanezt a túlélési stratégiát választotta, sőt: nemcsak a metalt minimalizálták, de még a rapből is igyekeznek visszavenni, nyilván 2017-ben már az sem elég menő ahhoz, hogy az ember elérjen egy bizonyos bevételi kategóriát. Az új lemez, a Crooked Teeth elején van azért egy kis beetetés, a Break The Fall című első szám még egész tisztességesen továbbviszi a tökösebb vonalat, aztán jön az agyrohasztó szépelgés.
Ott van mondjuk a Born For Greatness refrénje, ami pont olyan, hogy ha lemenne egy órán belül hatszor a Music FM-en, senkinek nem tűnne fel, vagy a Periscope, amire konkrétan lehetetlen más szót találni, mint a nyávogás, vagy a Sunrise Trailer Park, amiben mondjuk rap még akad, de azon kívül egy tökéletesen jellegtelen, színtelen-szagtalan, tizenkettő-egy-tucat sláger a modorosabbik fajtából. A Crooked Teeth egy olyan katyvasz, amiről azt is nehéz megérteni, egyáltalán miért létezik, mert legalább öt műfajba belekap, de mindegyiket bénán csinálja, a saját korábbi sikereihez messze nem ér fel, így viszont csak megválaszolhatatlan kérdés marad: akkor egyáltalán kinek szól? (Kovács Bálint)
Kevin Morby: City Music (8/10)
Kevin Morby kissé hasonló figurája volt a Woodsnak, mint mondjuk Kurt Vile a War on Drugsnak: a zenekaraik révén mindketten jól ismert arcokká váltak az indie-univerzumban, majd elhagyva azokat a saját nevük alatt kezdtek szólóprojektekbe. Morby ráadásul a húszas évei derekán úgy lett meglepően divatos énekes-dalszerző, hogy közben kicsit sem divatos, amit csinál. Egy fiatal hang, aki csak alig olyan, mint egy fiatal hang, és talán pont ettől olyan izgalmas. Mindössze 25 éves volt, amikor 2013-ban berobbant a Harlem River című bemutatkozóalbumával, majd az azt követő Still Life és Singing Saw című albumokkal bizonyította, hogy mennyire megbízható előadó. És tulajdonképpen ugyanezt teszi a most megjelent City Musicon is. A zenész legfrissebb albumán talán még egyértelműbb Lou Reed és Bob Dylan hatása, miközben hozza a Woodsban szerzett tapasztalatait, de a címadó dal például vállaltan a Televisiont idézi meg (és milyen remekül, édesistenem), a Crybaby meg tisztára olyan, mintha egy Babies-szám lenne (ez Morby és a Vivian Girlsből ismert Cassie Ramone közös zenekara volt azokban az időkben, amikor együtt éltek). Vagy ott van a 1234 című szám, amelyik a Ramones első felállása és az Egy kosaras naplóját (mármint a könyvet) szerző Jim Carroll előtt tiszteleg, de a lemezre még egy Germs-feldolgozás is felkerült, Morby a Caught In My Eye című számukat értelmezte újra, gyönyörűen. Ő maga egyébként azzal írta körül az albumot, hogy olyan, mintha a cigiző Lou Reed és Patti Smith elnyújtózna egy manhattani lakás nappalijának padlóján, valamikor a hetvenes évek közepén, és ezzel a képpel nem is nagyon tudnék vitatkozni én sem. Itt van tehát egy konzervatív, tisztelettudó dalszerző, aki például Flannery O'Connort olvas, és aki rengeteg hatásból merít, a City Music városi tematikája, illetve a szerző egyénisége azonban úgy fogja össze a lemezt, hogy lehetetlen lesz rá nem emlékezni az évvégi listázások idején. Egy tippet még azért itt hagyok a végére: amíg nem sétáltattuk meg az albumot valamelyik éjszaka a városban, ahol élünk, vagy vagyunk éppen, addig szinte semmit nem tudunk róla. (kovács d.)
Goatwhore: Vengeful Ascension (8/10)
Amikor a The Meters 1969-ben a Cissy Struttal lerakta az egyik legnagyobb funk himnuszt, nem gondolta senki, hogy eljön az idő, amikor a világ jó részének New Orleans nem a jazz és funk otthona lesz, hanem olyan műfajok fognak születni, mint a New Orleans afroamerikai meleg közösségéből feltörő sissy bounce, vagy a a város krokodilokkal teli mocsaras külső területeiről elnevezett sludge. Utóbbi feltörése talán annak köszönhető, hogy karriere csúcsán a szintén new orleans-i Pantera énekese Phil Anselmo ritkán volt látható úgy, hogy ne olyan helyi zenekarok pólóiban feszített volna, mint az Eyehategod, a Crowbar, vagy a Soilent Green, akik a sludgeos részeket előszeretettel vegyítették grindos darálásokkal.
Utóbbi énekese jegyzi a Goathwhore-t, ami ugyan éteri gonoszságában emlékeztet a new orleans-i felmenőkre, de zenei megoldásaiban inkább olyan, mintha egy német thrash zenekart teleportáltak volna New Orleansba úgy, hogy Lemmytől vettek letelepedési kötvényt.
Az ember próbál elvonatkoztatni a Soilent Greentől, de nehéz Ben Falgoust jellegzetes hangja miatt, és bár nincs sok gond a Goatwhore lemezével, nem tudok nem arra gondolni, hogy kérem vissza a világ egyik legizgalmasabb zenekarát, a Soilent Greent a disszonáns, kardiózós hibrid zenéjével. Aki el tud vonatkoztatni, valószínüleg annyit fog villázni, hogy a végén még a sátán is megjelenik előtte. (pándi)
Peter Perrett: How The West Was Won (8/10)
Az Only Ones az angol punk kakukktojása volt: a zenekar sokkal több ponton kapcsolódott az amerikai punkhoz, Peter Perrett tisztára úgy énekelt, mint Lou Reed, nagy haverja volt a legendás Johnny Thunders, és a dalaik is inkább emlékeztettek a Televisionre, mint mondjuk a Clashre. Ráadásul a tagok is képzettebb zenészek voltak a többi punkegyüttesnél, lassabb és szofisztikáltabb zenét is játszottak, és talán ezért sem voltak a maguk idejében igazán sikeresek. Jellemző, hogy a ma már klasszikus, sokak által feldolgozott daluk, az Another Girl, Another Planet sem jutott annak idején a listákra, pedig az aztán tényleg ott van minden idők legnagyobb rockdalai között.
A másik - és talán még nyomósabb ok - az Only Ones relatív sikertelenségében a heroin: Perrett és két másik tag is valódi junkie volt, annyira, hogy a feloszlás után Perrett drogterjesztésből tartotta fenn magát, és a sztorijaiból simán filmet kéne egyszer forgatni. Csakhogy a mértéktelen heroin- majd később crackfogyasztás teljesen szétcsapta a tüdejét, és kisebbfajta csoda, hogy most, 65 évesen megjelentette az első szólólemezét. Tíz éve ugyan az Only Ones is újjáalakult, de csak turnéztak, az új dalokat a már tiszta Perrett szólóban vette fel. És milyen jól tette!
Perrett énekhangja alig változott: nehéz elhinni, hogy ez egy 65 éves ember, nem pedig ugyanaz az orrhangú, tiszteletlen srác, mint az Only Onesban volt. A dalok hangvétele persze megváltozott, hiányzik már belőlük a fiatalos lelkesedés, viszont a humor nem veszett el (a címadó szám különösen erős, pedig még Kim Kardashian segge is előkerül benne), miközben érezhetően egy olyan ember írta a szövegeket, aki elég sok mindenen átment az elmúlt negyven-ötven évben. Zeneileg a lemez egyenes ági leszármazottja az Only Onesnak, de nagyon is jót tesz a daloknak ez az elégikus, számot vető hangvétel. Perrett (akit többek között a fiai kísérnek a lemezen) még mindig kiváló dalszerző és énekes (meg persze gitáros is), a How The West Was Won pedig egy szuper rocklemez, de talán még ennél is nagyobb püspökség maga a tény, hogy egy 65 éves junkie ilyet le tud még tenni az asztalra. Ha ilyenek vannak a világban, akkor tulajdonképpen bármi megtörténhet. (inkei)
Rovataink a Facebookon