Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEMA Guns N’ Rosesnak újra sikerült a lehetetlen
Guns N’ Roses-koncert, Bécs, 2017. július 10.
Dobverőt vagy pengetőt sokan bedobnak a közönségbe a koncertek végén, de azért a mikrofonnal ugyanez nem szokás, pedig szépen repül a konfettiesőben, és jól is mutat otthon a polcon egy szuvenírmikrofon. Hát Axl Rose mikrofonját most már nézegetheti valaki otthon kedvére – úgy legalább könnyebb visszaemlékezni, mennyire jó lett a Guns N’ Roses koncertje a végére 2017-ben, Bécsben. Pedig ennek azért papírforma szerint nem feltétlenül kellett volna így lennie.
Az az érzés biztosan mindenkinek megvan, amikor tudja, újra találkozni fog egy régi ismerősével, akivel hosszú-hosszú ideje a legjobb barátok voltak, szavak nélkül is megértették egymást, de már ezer éve nem beszéltek, úgyhogy most azért eléggé tart a dologtól. Pláne, hogy abban a külön töltött jó pár évben a másiknak volt egy olyan időszaka, amiről jobb lenne egyáltalán nem beszélni, mittudomén, beszippantotta egy szekta, vagy valami hasonló kínos ügy, amiről előre tudni lehet, ha szóba kerül, abból semmi jó nem sülhet ki.
Az utolsó valamirevaló Guns-lemez ugyanis huszonnégy éve jelent meg. Még épp a legjobb korszakukban, a klasszikus felállással, az akkortájt megjelent dupla Use Your Illusion-lemezükkel koncerteztek Budapesten 1992-ben, aztán, ahogy annak a világ legbalhésabb szex-drog-rockzenekara esetében lennie kell, jött az összeomlás és a halálos összeveszés, de a kényszerpihenő és aztán öt-hat év múlva a kibékülés elmaradt: Axl Rose egyedüli alapítótagként elvileg továbbvitte az együttest, majdnem másfél évtizeden keresztül alig történt valami a hisztin kívül.
Majd – a várakozásokkal szemben előbb, mint hogy Kínában eljött volna a demokrácia – megjelent Axl és a mellőle sikítva el nem menekülő zenészek lemeze, a Guns N’ Roses történetének szégyenfoltja, a Chinese Democracy, nagyjából három emlékezetes riffel és a késztetéssel, hogy bárki, aki végighallgatta a megmagyarázhatatlanul műanyagra kevert lemezt, azonnal el is akarja felejteni az élményt.
A magyar rajongók viszont még egy fekete napot számon tartanak az együttessel kapcsolatban: 2006-ban végre újra Budapesten koncertezett a Guns N’ Roses néven futó projekt, de ezt végül csak az amúgy teltházas Sportaréna nagyjából fele látta, mivel a másik fele Axl laza négyórás késése miatt hevesen anyázva visszakérte a jegye árát, és örökké leírta magában az együttest. A másik fele meg végignézte, ahogyan az élete talán legrosszabb formájában lévő Axl nagyjából kétszámonként levonul a színpadról – állítólag – a backstage-ben lévő oxigénsátrába, hogy a gitár- és dobszólók, meg a többi kényszerű időhúzó marháskodás közben képessé tegye magát arra, hogy újra megmássza a színpad lépcsőit. A Sportaréna másik fele valamivel halkabban anyázva és csak ez után írta le magában végleg a Gunst, egy kicsit azért örülve annak, hogy legalább látta még utoljára Axl Rose-t, mielőtt elmerül a süllyesztőben.
De nem merült. Tíz évvel később végre újra összeborult Axl és Slash, ami lehetővé is tette, hogy – a klasszikus felállás tagjai közül még Duff McKagannel és Dizzy Reeddel együtt – újra Guns N’ Roses legyen a Guns N’ Roses. De nincs igazság a földön: amikor az amerikai turné után végre bejelentették az európai koncertdátumokat is, kiderült, hogy magyar fellépés nem lesz, részben azért, mert Budapesten momentán nincs olyan stadion, ahol elfért volna 60-70 ezer ember – ami azért elég röhejes az országban, amit lassan példaként helyeznek el az értelmező kéziszótárak „stadionépítés” címszava alatt. Úgyhogy a magyar rajongók, akik szerették volna megtudni, milyen az a Guns N’ Roses, ami méltó a névre, választhattak a baromi drága bécsi koncert és 40 ezer forint körüli jegyek, vagy a messzebbi, de olcsóbb prágai fellépés között.
Mi Bécsbe mentünk a találkozóra, reménykedve, hogy megtaláljuk a közös hangot a régi ismerőssel, és ha szóba kerül a szektás korszak, nem kell majd túl sokáig bámulni a cipőnk orrát. Mert hogy nem kerül szóba, arra nem nagyon lehetett számítani: kevés az olyan együttes – mint például az Iggy & The Stooges –, amelyik belátja a tévedéseit, és hagyja a francba a szar korszakait. A Guns viszont a turnén eddig mindig játszott három-négy számot a Chinese Democracyról, egyértelmű volt, hogy most sem lesz másként.
Ezeket játszották
It's So Easy
Mr. Brownstone
Chinese Democracy
Welcome to the Jungle
Double Talkin' Jive
Better
Estranged
Live and Let Die
Rocket Queen
You Could Be Mine
Attitude
This I Love
Civil War
Yesterdays
Coma
Slash gitárszóló
Speak Softly Love (A keresztapából)
Sweet Child O' Mine
Used to Love Her
Out Ta Get Me
Wish You Were Here (instrumentális Pink Floyd gitárfeldolgozás)
November Rain
Black Hole Sun (Soundgarden feldolgozás)
Knockin' on Heaven's Door
Nightrain
Ráadás:
Patience
The Seeker (The Who-feldolgozás)
Paradise City
És a koncert úgy kezdődött, mint amikor a találkozón nemcsak mi feszengünk, de a régi barát is: kellett vagy másfél óra, mire az együttes és a közönség is belerázódott abba, ami miatt jó ez az egész. Mert azért
Főleg Axl-ön hagyott nyomot az élet: hiába van sokkal jobb formában, mint tizenegy éve, azért még most is egy kicsit jobban hasonlít a macskás Irénke nénire a hatodikról, mint a srácra valamelyik 1991-es nemhivatalos GNR-koncertfelvétel borítójáról (és nem csak akkor, amikor kiscicás pólóban adta elő a Sweet Child O’ Mine-t meg még pár másik számot). Slashre meg jellemző, hogy amikor a koncert végén a meghajlásnál dobott egy teli szájú vigyort, az ember rájött: most látja először a fogait, mivel előtte bő három órán keresztül összeszorított szájjal, lehajtott fejjel nézte a gitárját – pontosabban azt a legalább tizenöt gitárt, ami az este során megfordult a kezében –, még akkor is, amikor kicsit darabos mozgással, fél lábon ugrálva lendült bele valamelyik verzébe.
És hát a szektás évek. Hiába mondták sokan, hogy Slash kezei között új életre keltek az új számok, azért ez egy jóindulatú túlzás, és ezt nem is nagyon lehetett tagadni olyankor, amikor kettővel a a legjobb korszakot idéző You Could Be Mine elvetemült őrülete után Axl belekezdett a This I Love-ba, a közönség pedig elnémult, a diszkrét köhécselések meg talán csak azért nem hallatszottak, mert a legtöbben inkább a cigicsikkeket nézték az Ernst Happel Stadion földjén. Ami nem csoda, mert a Chinese Democracyn is elviselhetetlenül vinnyogós szám magas hangjait Axl élőben nem is tudja kiénekelni, amitől egy kicsit olyanra vált az amúgy már majdnem felforrósodott hangulat, mint amikor nem veszik el időben a mikrofont a hülye Ferikétől a falusi kocsma karaokeestjén.
És hiába mutatja meg Slash olyan lazán mozgatva koponyás bizsuval bőven kirakott ujjait a tizenkét plusz hathúros gitár dupla nyakán, ahogyan másnak gitár nélkül sem menne, hogy még mindig ő a ma élő egyik legnagyobb gitáros, azért a 2006-os magyar koncert tapasztalatai után a néző kicsit kevésbé tudja értékelni a kelleténél látványosan több szólót és más instrumentális, rekreációs célú betétet, pedig egyébként nemcsak az derül ki belőlük, hogy ilyen múlttal az embernek muszáj pihennie néha a színpadbontás helyett, hanem az is, hogy a Duff McKagan emós kisöccsének tűnő Richard Fortusnak tényleg helye van a Gunsban, mert nemcsak jól, de hangulatosan is gitározik, ha nem is annyira, mint a magabiztos macsóként a saját lenyűgöző univerzumában létező Duff. Nem úgy, ahogy az új dobos, Frank Ferrer dobol – sajnos Steven Adler csak pár amerikai bulira ugrott be a cucc mögé, azóta sem tért vissza rendesen az együttesbe –: abszolút tiszetsségesen, hiba nélkül, de nagyjából olyan hangulatot sugározva, mint egy jobban programozott dobgép.
Szóval lassan megy a visszarázódás, mert akárhogy is, azért folyton szóba kerül az a szektás korszak – de hála az égnek, van is rá idő bőven, mert a Guns rendesen megdolgozik egyrészt a pénzéért, másrészt pedig a közönség bizalmáért, addig, amíg végül maradéktalanul el is nyeri azt, a három órás koncert utolsó harmadára. Ami nagy szó, nagyobb, mint amilyennek elsőre tűnik, mert hatalmas hátrányt kellett ledolgozniuk; nagyobbat, mint amekkorát a legtöbb együttesnek valaha is sikerülne.
Ezt nem nagyon lehet mással magyarázni, mint azzal a lelkesedéssel, ami miatt végül még a lehetetlen is megtörtént, és Slash is elvigyorodott. És minden jóindulattal sem nagyon lehet másra fogni, csakis a klasszikusok lendületére, erejére és hangulatára, ami nemcsak a közönséget tudja magával ragadni, de Duffékat is. És még csak nem is a legnagyobb slágerekről van szó: az aránylag ritkán játszott Yesterdays és utána a Coma kettőse is olyan hihetetlen jól sikerült a hangulatot megalapozó Civil War után, hogy az mind a hatvanezer jelenlévőt simán magával vitte, mint valami tömeghipnózis. Mintha Axl is bizonyítani akart volna: még a zongorás November Rainbe is akkora erőt vitt bele, mintha ezen múlna az élete – márpedig ilyenkor tényleg könnyű elhinni, hogy ezen múlik, aminél kevés jobb dolgot lehet elképzelni egy koncerten.
És tényleg mintha ez az egymásra hangolódás kellett volna ahhoz, hogy igazán beinduljon a dolog, és pár percre el lehessen hinni, hogy az elmúlt húsz évből legfeljebb csak annyi történt meg, amennyi egy kis rozsdásodáshoz kell, a félrement részek pedig nem is, márpedig a rozsdát jó másfél óra bemelegítéssel sikerült lerázni. A Knockin’ On Heaven’s Door és a Nightrain a ráadás előtti részt záró kettősére már tényleg minden olyan lett, amilyennek lennie kellett, és amiről tíz éve még sokan azt gondolták, hogy lehetetlen: a Guns N’ Roses újra majdnem olyan volt, mint ami miatt annak idején több tízmillióan megszerették őket. Tökös, gyors, lendületes, magával ragadó, átélt, átélhető és még őszinte is, és nem, jó pár szám erejéig tényleg nem a nosztalgia miatt.
Hanem mert Axl és a többiek is elhitték, hogy lehetséges a lehetetlen, látva, mennyit jelent ennek a hatvanezer embernek az a múlt, amit ők adtak meg nekik, és amit, ha nagyon akarnak, még mindig elő tudnak húzni Slash cilinderéből. És amikor nagyon akarják, akkor elmúlik az a haknijelleg is, ami a hosszú turné ötödik, európai szakaszának zárása előtt egy kicsivel azért eleinte észrevehető volt. De ahhoz, hogy hakniból egy olyan show legyen, amit mindenki élvez, csak egy egész kicsi kell, csak annyi, hogy a zenészek elengedjék magukat. És Bécsben végül elengedték.
Úgyhogy két és háromnegyed óra után a ráadást nyitó Patience sorai („All we need is just a little patience” – nem kell más, csak egy kis türelem) is egy kicsit más értelmet kaptak, és egy kicsit könnyebb volt azonosulni velük, még ha nem is egy kis, hanem több évtizednyi, vagy itt legalábbis másfél órányi türelemről is van szó. Aztán a látványban amúgy aránylag visszafogott, inkább az operettlépcső tetején előadott ikergitáros szólókkal és más hasonló, klasszikus stadionrock-húzásokkal villantó koncertet záró, tűzijátékos, konfettiesős, pirós Paradise City közben visszafordult az idő, mert a három órányi zenélés nem fáradtabbá, hanem lelkesebbé és lendületesebbé és felajzottabbá tette a zenészeket, és végérvényésen, huszonvalahány év után bizonyította, hogy a Guns N’ Roses 2017-ben újra képes megragadni és elvinni a közönségét abba a Paradise City-be, ahol nem az a lényeg, hogy zöld-e a fű vagy csinosak-e a lányok. Hanem az, hogy ez a hely Axl, Slash, Duff, Dizzy és a többiek mellett tényleg újra otthonosnak tűnik.
A képek a Guns N' Roses dániai és svédországi koncertjein készültek.
(Borítókép: Scanpix Denmark/Mads Joakim Rimer Rasmussen via REUTERS)
Rovataink a Facebookon