Egy jó fesztivál, mojitós vödör nélkül

2017.07.12. 15:53

Nagy zenei fesztivál, ahol nincs VIP-szektor, az emberek alapvetően koncerteket nézni mennek, és több olyan külföldi fellépő is van, akit külön is megnéznénk? Ráadásul barátságosak az árak, miközben Paks 2-t népszerűsítő kamionok helyett napelemekkel találkozhatunk, fizetni pedig készpénzzel is lehet? Ilyet Magyarországon már hiába is keresnénk, de a szomszédban még akad ilyen.

Elnézést, hol van itt a VIP?

A pont húsz éve indult Pohoda Szlovákia legnagyobb fesztiválja: nagyságrendileg a Volt és a Balaton Sound szintjén van, de sok egyéb hasonlóság nincs az utóbbi két fesztivállal. Sőt, ami azt illeti, egyetlen magyar fesztivállal sem: a legközelebbi rokon a lengyel Off, mellyel olyan szoros az együttműködés, hogy a kettőre közös, kedvezményes belépőt is árulnak.

19983893 10155404905252488 611010058453142850 o
Fotó: Pohoda Festival @pohoda.festival / Facebook

A magyarországi fesztiválokhoz képest a Pohoda egy teljesen másik iskolát képvisel, épp ezért hihetetlen, hogy mégis piacvezető tud lenni a saját hazájában.

Valahol ott lehet a különbséget megfogni, hogy a Pohoda még mindig alapvetően egy zenei fesztivál, ahol a koncerteken van a hangsúly, ellentétben a legtöbb magyar vetélytársával, amelyek mára szolgáltatásközpontú bulifesztiválokká alakultak, ahol mellesleg még koncerteket is rendeznek.

A fesztivált 2004 óta rendezik a trencséni repülőtéren, és az elmúlt években már eljutottak oda, hogy rendszerint az egyik legerősebb programot hozzák össze a térségben. Pedig a Pohoda csak háromnapos, abból is az elsőn, a csütörtöki napon még nem is pörög teljes fordulatszámon. És minden évben van jó pár olyan kurrens vagy legendás fellépő, akit idehaza még sose láthattunk, miközben a szervezők egy bizonyos határ alá nem mennek a program összeállításában. (Az pedig különösen szokatlan lehet, hogy itt nincs VIP-szektor sem – igaz, ide amúgy sem az a mojitós vödrös közönségréteg jön.)

Fontos azért leszögezni, hogy összehasonlítva a már említett Off-fal vagy sok nyugati fesztivállal, ahol tényleg nem sok program van a koncerteken kívül, a Pohoda ebben inkább a magyar fesztiválokkal mutat rokonságot: itt is van ezer másféle program, butikok, étkezdék, szponzorált sátrak (a Strabag helyszínen például ki lehetett próbálni egy markológépet!), napközben pódiumbeszélgetések stb. Mégis egyértelmű a különbség, leginkább abban, hogy a Pohoda egyszerűen élhetőbb.

Bocsánat, mikor lesz a Zászló Party?

Pedig nincs könnyű dolguk a szervezőknek, hiszen egy repülőtéri leszállópályát kell otthonossá varázsolniuk: sehol egy fa, csak egy tükörsima placc, amit festői hegyek vesznek körbe, de megoldották, hogy legyen elég fedett helyszín, ahová napközben be lehet húzódni egy időre a nap elől. Ami elsőre feltűnhetett, hogy nincs tömeg: sem a bejutásnál, sem a színpadok előtt, sem a sörpultoknál, pedig itt is van vagy harmincezer ember naponta, csak jobban eloszlik. 

jh
Fotó: Pohoda Festival @pohoda.festival / Facebook

Másrészt nyugisabb: nincs az az érzése az embernek, mint az utóbbi években a Szigeten, hogy akárhová megyek, mindenütt zsúfoltság van, nincs egy hely, ahol kicsit kifújhatnánk magunkat, és még az utolsó pizzaszeletezőben is üvölt valami nyomasztóan basic zene. Ez mondjuk annak is köszönhető, hogy a Pohoda egyelőre nem a külföldiekre épít, hanem nagyrészt eltartják a szlovákok. Akik szintén bulizni jönnek elsősorban, de emellett nem sikkadnak el a koncertek sem.

Mindenesetre még mindig pontosan igaz a fesztiválra, amit a négy évvel ezelőtti indexes beszámoló írt: „Nincs por, a sör olcsó, a mobil vécék és a zuhanyzók meglepően tiszták, programból épp annyi van és olyan elosztásban, hogy az embernek nem kell kellemetlen kompromisszumokat kötnie, a hangosítás pedig nem olyan ordenáré módon elcseszett, mint például a Szigeten.”

Konkrétabban az árakról: a legolcsóbb korsó sör 1,60 euró, míg az ételválaszték nemcsak bőséges, hanem 4, de maximum 5 euróért lehet laktató és kifogástalan egytálételeket vásárolni. Maga a belépő se drága, pláne a 22 ezer forintos Sziget-napijegy ismeretében: a háromnapos bérlet kedvezményesen 89 euró, normál áron 99 euró. És ezért már lehet is látni valamit. (És nincs Metapay/Festipay kártya sem!)

A Sziget és a Pohoda közötti felfogásbeli különbség az utóbbi évekre lett nyilvánvaló. Úgy 2014 környékén a szigetesek végleg elengedték azt az illúziót, hogy ők egy zenei fesztivált csinálnak, ehelyett kaptunk egy óriási vurstlit, melyben külön programpont lett az, hogy az emberek tapsrudakkal és strandlabdákkal szórakoztatják magukat. A parasztvakító lézershow és konfettieső közepette ért végre egymásba a Sziget és a Balaton Sound korábban markánsan különböző világa.

Guetta mikor lesz, nem tudjátok?

Félreértés ne essék, a Sziget egy magánvállalkozás, méghozzá roppant sikeres, emellett az idegenforgalmi szerepe is felbecsülhetetlen. A szervezők jól mérték fel, hogy a Szigetre érkezők nagy részét abszolút hidegen hagyják a fellépők, és ők talán még azzal is ellennének, ha idővel kikopnának a rendes koncertek, csak felvételről szólnának a bulislágerek, esténként pedig fellépne egy Guetta- vagy Major Lazer-szerű, tízezreket megtáncoltató gigaprodukció. Ennél pedig még az is jobb, hogy negyedszerre is elhozzák a régóta leszálló ágban lévő Kasabiant, vagy harmadszorra a White Liest, amelynek már ki tudja, mikor telt le a tizenöt perc hírneve.

19983534 10155404903462488 8109587077996141068 o
Fotó: Pohoda Festival @pohoda.festival / Facebook

A gond csak az, hogy az elképesztő szigetes hegemónia következtében nem nagyon van más itthon, a független fesztiválok pedig nemigen fognak megnőni annyira, hogy komoly külföldi előadókat hívhassanak. „Itthon a tortát már tényleg nem lehet növelni, maximum többfelé szeletelni, de azt gondolom, hogy mind a Volt, mind a Sziget, mind a Balaton Sound mára olyan erős brand lett, amelynek a létét jelenleg nem veszélyezteti semmi” – mondta nemrég Fülöp Zoltán, és ezt nem feltétlenül az mondatja vele, hogy a Sziget Kft. egyik vezetője.

Így aztán azoknak, akik tényleg a jó koncertek miatt mennének még fesztiválra, és nem elégítik ki őket a kisebb, szubkulturális fesztiválok, maradnak a környező országok rendezvényei. A rock/metal vonalon ott a Nova Rock, míg a kevésbé tematikus fesztiválok között sokáig az újvidéki Exit volt az irigyelt célpont, de ma már elég kevés indok szól mellette, így a Pohoda régióbeli vezető szerepe egyértelmű.

Még úgy is, hogy azon ismerőseim szerint, akik már évek óta járnak oda, az idei program kicsit gyengébb a megszokottnál, és az a tény, hogy a nagyszínpadon léphetett fel a rókás novelty slágerrel hírnevet szerző norvég zenebohóc-duó, az Ylvis, azt mutatja, hogy kezd „szigetesedni” a Pohoda is. Ez azonban túlzás: az Ylvis mégiscsak egy színpadra termett produkció, ha úgy tetszik, egy poén, ellentétben mondjuk a Sziget idei húzónevének szánt Chainsmokersszel, mely tényleg csak egy rossz vicc.

Azt a Pohoda szervezői is elmondták, hogy náluk elképzelhetetlen lenne a Sziget jó pár sztárfellépője – nyilván meg akarják őrizni a fesztivál szellemiségét, és meg is tehetik, mert a jegyek elkelnek anélkül is, hogy Macklemore vagy Steve Aoki lépne fel a fesztiválon. A programot pedig láthatólag olyanok állítják össze, akiket még érdekel is a zene, és tisztában vannak azzal, mi az, amit egy fesztiválon 2017-ben lehetőség szerint látni kell.

Top 5 koncert

Az idei fesztiválon például a főbb fellépők között volt öt olyan is, akiket a magyar közönség még sosem láthatott, én is rájuk voltam a leginkább kíváncsi.

19702571 10155404899322488 5948521620850344259 o
Fotó: Pohoda Festival @pohoda.festival / Facebook

Solange Knowles, akit a közelmúltig inkább csak onnét ismert a többség, hogy ő Beyoncé húga, a tavalyi lemezével hirtelen szintet lépett, és az egyik legelismertebb énekesnő lett, aki a nővérénél sokkal inkább ragaszkodik a klasszikus soul és R&B hagyományaihoz. A fellépése annak ellenére is le tudott kötni, hogy nem hallgattam ronggyá a lemezét: Solange-nak van színpadi jelenléte, folyamatosan magára irányította a figyelmet, és amikor mással (például twerkeléssel) volt elfoglalva, a két vokalistája kisegítette.

A színpadkép különösen jó volt: az énekesek és a robotszerű gépiességgel mozgó kísérőzenészek nagyszerűen mutattak narancssárgában a kék háttér előtt, és a Motownt idéző dalok is rendben vannak, szépen építkezett a show. Nagyjából a koncert felénél azonban gyilkos erejű zivatar csapott le a fesztiválra, de akkora, hogy a koncertet is félbe kellett szakítani.

Szerencsére az utána következő M.I.A. fellépésére már elállt az eső: ő már egyszer régen játszott a Pohodán, de azóta lett igazi világsztár belőle, aki még a Super Bowlon is botrányt csinálhatott, majd a menekültválságra is reagált a maga módján. Igaz, tavalyi lemeze (melyről azt mondta, hogy az utolsó) az eddigi leggyengébb albuma lett, és a koncerten is a régebbi slágerek villanyozták fel a közönséget.

19955922 10155404906922488 3261500535038257329 o
Fotó: Pohoda Festival @pohoda.festival / Facebook

Azonban itt sem ment simán a dolog, akárcsak Solange esetében, de itt nem az eső, hanem bosszantó technikai hibák szóltak közbe: M.I.A. többször is jelezte, hogy nem hallja magát jól, és meglepően korán, alig 45 perc után le is vonult a színpadról. Igaz, előtte elhangzott az összes nagy sláger, a Bad Girlstől a Paper Planesig, újra rácsodálkozhattunk, hogy a Galang vagy a Bucky Done Gun mennyire előremutató számok voltak az előző évtizedben, és arra is, hogy senki meg nem mondaná, hogy M.I.A. már 42 éves lesz nemsokára. És még úgy is, hogy nem volt élete formájában (vélhetően a már említett technikai okok miatt), megvette a közönség nagy részét kilóra.

2017 egyik legszebb sztorija az újjáalakult Slowdive diadalmenete: az együttes a kilencvenes évek elején a brit shoegaze zenekarok szolidabbjai közé tartozott, de akkor nem sikerült az igazi áttörés, és kultzenekarként oszlott fel. Három éve újjáalakult, idén pedig csinált egy lemezt, amely konkrétan a zenekar mesterműve: a cím nélküli albummal végre utolérte a Slowdive-ot a valódi siker, méghozzá megérdemelten, mert sikerült pályafutásuk legjobb lemezét összehozniuk.

Igaz, nekem pont ez a koncert kellett hozzá, hogy leessen, mennyire jó is ez a lemez. A Slowdive magabiztos és ereje teljében lévő zenekar benyomását keltette; néha három gitárt is zúgatva húzta fel azt a bizonyos zajfüggönyt, miközben tényleg a dobos kivételével mindenki a cipőjét bámulta, ahogy azt kell. A két énekes, a fő dalszerző Neil Halstead és az ábrándos tekintetű Rachel Goswell még mindig úgy tűntek, mint akik zavarban vannak a színpadon, így a középen álló basszgitáros, Nick Chaplin tűnt néha a valódi vezérnek, akinek a basszusfutamai élőben még erőteljesebbnek és groove-osabbnak tűntek.

A legjobban az új számok szóltak (különösen a Star Roving, a Slomo vagy a Sugar for the Pill), a végén pedig Goswell nélkül eljátszottak egy felismerhetetlen fehér zajjá effektezett Syd Barrett-feldolgozást, és nem is volt több kérdés. Ritka, hogy egy zenekarra azt mondjam, közel harminc évvel a megalakulása után van a csúcson, de a Slowdive esetében tényleg ez a helyzet, és jó volt ezt személyesen is látni.

Ami a szombati nap általam legjobban várt fellépőjét, a Jesus And Mary Chaint illeti, egyebek mellett a Slowdive is sokat köszönhet nekik: a Reid fivérek 1985-ös lemeze, a Psychocandy volt a rockzene egyik utolsó olyan albuma, amely szabályos stílusirányzatokat előlegezett meg, és amely egymaga gyakorolt nyilvánvaló hatást a műfajra. A zajos, túlgerjesztett gitárok mögé rejtett tökéletes rágógumi-melódiákkal iskolát teremtő skót zenekar aztán egyre szolidabb hangvételű lemezekkel bizonyította, hogy hagyományos dalszerzői vénájuk is van, de azért az igazi JAMC-lemez a Psychocandy marad.

20023748 10155404900407488 2912692075243874817 o
Fotó: Facebook

A feloszlása után csaknem tíz évvel ezelőtt visszatérő skót zenekar egészen az idei évig csak koncertezett, most viszont egy remek lemezzel jelezte, hogy nagyon is a világon van még, és ennek apropóján került a Pohodára. A gitáros William Reid hajkoronája időközben megőszült, az énekes Jim pedig már szintén nem tűnik olyan botrányos hírű rocksztárnak, mint ifjúkorában. A másodgitárossal és ritmusszekcióval kiegészült Reid fivérek az új lemez slágerszámával, az Amputationnel indítottak, de aztán engedelmesen lejátszották a klasszikusokat, az April Skiestól a Head Onig, viszont egészen a koncert végéig nem játszottak semmit a Psychocandyről.

Sőt, ha jól számoltam, utána is megálltak kettőnél: az Elveszett jelentéssel világhírűvé lett Just Like Honeyt persze nem hagyhatták ki, de én igazán akkor örültem, amikor lejátszották a The Living Endet. William Reid gitárja most is úgy szólt, mintha egy motoros fűrészen játszana, én pedig megint azt érezhettem, hogy e pillanatban ez a világ legjobb száma. A koncert végén hasonlóan húzott az I Hate Rock ‘n' Roll is, és csak amiatt volt hiányérzetem, hogy nem játszottak többet ezekből az agresszívan széttorzított számokból, hiszen ezt még hatvan felé is jól tudják. De hát mit elégedetlenkednék, amikor láttam és hallottam a Jesus And Mary Chaint, és ennél jobban eltöltött egy órát nehezen lehet elképzelni.

Illetve bocsánat: volt még egy koncert, amin még ennél is jobban éreztem magam, pedig itt tényleg annyi történt, hogy kiállt két középkorú angol fickó a színpadra, az egyik néha megnyomott egy gombot, a másik pedig úgy ordibált a dobgépes alapokra, hogy attól féltem, menten elpattan egy ér a halántékában. A nottinghami Sleaford Mods a legaktuálisabb angol produkció most: miközben a brit indie/gitárzenei színtér gyakorlatilag évek óta tetszhalott, tényleg csak maroknyi zenekar van, amely próbál nem úgy tenni, mintha egy normális országban élne – hiszen ez a mai Nagy-Britannia semmiképpen nem nevezhető annak. Ezek közül a zenekarok közül például a Fat White Family már játszott a Pohodán, idén ott volt a szintén dühös rockzenét játszó Idles, sőt, a kicsit parodisztikus Slaves is, de a csúcs egyértelműen a Sleaford Mods.

Jason Willamson és Andrew Fearn duója pedig pont úgy reagál, ahogy kell: Williamson még egy régi Guy Ritchie-filmből se lógna ki a bunkó akcentusával, csakhogy ő emellett egy rendkívül jó szövegíró is, aki a leghitelesebb krónikása annak, hogyan él az a sokmilliós massza Angliában, amit egykor working classnak neveztek. Fearn pedig posztpunkos szikárságú alapokat pakol alá, és ez a sufnipunk produkció olyannyira működik koncerten is, mintha legalábbis egy 77-es punkzenekar elevenedett volna meg. Vannak, akik tévesen hiphopnak írják le a Sleaford Mods zenéjét, pedig ez sokkal inkább punkkoncert, pláne, hogy Fearn alapjai annyira jól szólnak, hogy őrület.

19944661 10155404907382488 3721326704414758854 o
Fotó: Pohoda Festival @pohoda.festival / Facebook

De hát a sztár nyilván Williamson: ő most 47 éves, és minden egyes megmozdulása iszonyú vicces. Jellemző mozdulata, amikor mintha szúnyogokat hessegetne el a füle mellől, de közben iszonyú energiával is ordibálja végig az egész koncertet, néha barátságosan odaszúr egyet a közönségnek. Mindeközben Fearn egy EDM-dj paródiája: ő is ugyanúgy csak az on/off gombot nyomkodja, de nem csinál nagy felhajtást, hanem egy sört szorongatva nevetgél a poénokon. Amikor a koncert vége felé Williamson a Bad Manners Lip Up Fattyjéből idéz a Jobseeker elején, azt gondolom, elértünk a csúcsra, pedig még hátravan a duó első slágere, a Tied Up In Nottz, ahol már mindenki együtt kiabálja Williamsonnal az összes „shit”-et a refrénben. Szóval nézze meg mindenki a Sleaford Modsot, ha jót akar magának – arra egyelőre hiába is várnánk, hogy majd ide is eljönnek.

Szóval jól telt ez a három nap, de utolsó nap hirtelen feltűnt, hogy az étkezdék előtt itt bizony sörpadoknál ülnek a szerencsések, akiknek jutott hely (merthogy a péntek esti vihar után elvitték az asztalok és padok javát). A már idézett interjúban Fülöp Zoltán beszélt arról, hogy itthon már kiszorultak a fesztiválokról a sörpadok, miután a Balaton Sound iskolát teremtett a kényelmes kanapékkal. Ami alapjában véve tényleg jó dolog,

viszont ha ez az ára annak, hogy lehessen a koncertek miatt is fesztiválra járni itthon, akkor egye fene, maradjanak a sörpadok.

Ne maradjon le semmiről!

15%
5999 Ft
5100 Ft
20%
7990 Ft
6392 Ft