Így nem lettem Prodigy-rajongó

00
2017.07.22. 10:11

Vannak rémesen hálátlan melók. BKV-ellenőrnek lenni, most, a különösen vészterhes, felújított metrószerelvény-leállós, értelmezhetetlen e-jegyrendszeres időkben például nagyon szar lehet lenni, de nem lennék plüss Riksa jelmezben a fesztiválokon negyven fokban tejes csokiszeleteket osztogató kabalafigura sem. Mégis, valahogy egy elméletileg menő faszit sajnáltam tegnap este másfél órán át: a Prodigy gitárosát.

Mert az elég lélekölő lehet egy zenésznek, hogy ott a nyakában  a villanygitár, amivel Hendrix forradalmat csinált és a mai napig olyan fazonok játszanak rajta elképesztően jó dolgokat, mint Slash vagy éppen a hetvenedik születésnapját ünneplő Santana, neki meg ebből az jut, hogy a 90 perces koncert alatt kétszer van olyan kiállás, amiben elnyomhat egy-egy riffet jó hangosan. Tizenkét másodperc mennyország. Esténként. 

Jó, lehet, hogy egy BKK-ellenőrnek nem jut 12 jó másodperc sem egy műszakban, de ha szigorúan csak azt vesszük, hogy minden egyes alkalommal, amikor valaki felmutatja a bérletét vagy jegyét, ő meg rábólint, akkor elvégzi azt, amire szerződött. Ha magában le tudja rendezni a dolgot, akkor minden ellenőrzést egy minisikernek tudhat be, ahogy a Riksa jelmezes fazon is a kiosztott csokikat, és az azokért járó mosolyokat. Rob Hollidaynek ebből 12 másodperc jut esténként, pedig játszott ő Marilyn Mansonnél is, szóval pontosan tudja milyen az, amikor egy bazi nagy színpadon állva megszólal a gitárja, a nép meg beindul tőle. A Prodigy zenéjében azonban a gitárnak vagy éppen basszusgitárnak semmi keresnivalója és/vagy szerepe nincsen.

Azt a monoton, törtütemes tánczenei alapokra tolt french electro-new rave-fidget house-drum and bass- techno-rave-electronica-hardcore-techno big beat zenét, amit a Prodigy játszik, ugyanis el lehet tolni egy darab számítógéppel is. Mármint élőben, fesztiválon, színpadon. Ebben a hangförgetegben a húros hangszereknek nincs keresnivalójuk, hiába headbangelt a Campus fesztiválon tegnap úgy 15 000 ember előtt a jó Holliday másfél órán át, és tett úgy, mint aki nagyon birkózik a hangszerrel, ebből kifelé semmi nem hallatszott, de még ha igen is, senkit nem érdekelt. A közönség nem gitárokat hallgatni ment a Prodigyre, hanem táncolni, a tökegyforma alapokra felhúzott, rém bonyolultnak hangzó, pedig valójában primitív, de agyondíszített elektronikus tánczenét hallgatni. Ehhez nem kellenek élő hangszerek, hiába volt egy dobcájg a színpadon, csak a nagyon naivak hitték el, hogy amit hallanak, azt valóban a szakállas dobos faszi üti ott, élőben, az orruk előtt.

Színház ez is, persze, és kell, hogy el lehessen adni a produkciót, amihez pedig a már említett számítógépen kívül nem sok minden kellene a két énekesen kívül. Jó, nem azt akarom mondani, hogy Liam Howlett, a zenekar agya élőben nem dolgozik meg a pénzéért, folyamatosan rázza ő is a fejét a DJ-pult mögött, amire szintetizátorokat, samplereket, meg a jó ég tudja milyen más kütyüket pakoltak fel a roadok, nyomogat valamit, ahogy egy előttem álló srác megjegyezte, és tényleg, nyomogatja, a hang meg jön. A dobos faszi eljátssza, hogy ő veri a bőröket, és néha hallatszik is, hogy ő is tol valamit, de az ütemek a zenei alap többi eleméhez hasonlóan nem élőben keletkeznek, hanem gépből jönnek. Ami, hadd tegyem hozzá gyorsan, azt is feltételezi, hogy kurva pontosnak kell lenni minden kamumozdulattal, mert kilóg a lóláb menten. 

Nem is voltak fejgépek a koncerten, se kivetítés, a színpadi történéseket a közönség szemébe világító fényorgia miatt nem nagyon lehetett látni, gondolom, tudatosan. Egyrészt nagyon jól néz ki a színpadkép a hátulról megvilágított, zenészekkel - ez egész buli olyan volt, mint amilyennek a kilencvenes évek sci-fi-rendezői elképzelték a kilátástalan, lepusztult jövő koncertjeit. Másrészt meg azért, mert így kiválóan el lehet kenni még azt is, hogy Keith Flint és Maxim Reality énekesek azért nem mindent énekelnek, üvöltenek vagy hörögnek élőben. 

A Prodigy sztárallűrjei

Voltak és vannak is legendás hisztigépek a zenetörténelemben, a Korn énekesének a Szigeten vörös bársonnyal borított öltözőkonténer kellett, benne kovácsoltvas gyertyatartókkal, hogy csak egy kirívó példát említsünk. A Prodigytől is lehetett tartani, a hírük nem volt túl jó valamiért, pedig a valóság az, hogy a szervezők szerint náluk kedvesebb zenekarral nem nagyon találkoztak. Ötcsillagos hotelben szállásolták el őket, ahol az egyik tag jelezte a recepción, hogy neki van egy kis baja a szobájával, mégpedig az, hogy túl nagy, és kérne egy kisebbet, ha nem baj. A koncert előtt a cateringben a kajával nem stimmeltek a dolgok, itt azt jelezték, hogy túl sokat kaptak, és köszönik, de nem esznek ennyit, kárba viszont ne vesszen, inkább adják oda másoknak.

Ha eddig nem derült volna ki, én Prodigy-szűz voltam tegnap estig, hiába játszottak már nálunk hét vagy nyolc fesztiválon is, valahogy mindig kimaradtak, szóval nem volt semmiféle összehasonlítási alapom, a nótáik közül is csak a nagyobb slágereket ismertem. Abban reménykedtem, hogy az élő Faithless-koncertekhez hasonlóan náluk is nyersebb, kevésbé kimunkált lesz az előadás, hogy a hangszerekkel, élőben megszólaltatott zene úgy is tud ütni, hogy nincs agyoneffektezve és nem hatvan sáv szól egyszerre. A Prodigy nem ilyen zenekar, az élő fellépések pontosan azt nyújtják, amit az albumok, ami nagyon sokaknak nagyon bejön, hiszen ezt a bulit is végigtombolta a közönség, tán vagy három szám volt olyan, amiben nem hullámzott, csápolt, énekelt, ugrált és táncolt a keverőpultig mindenki. A hangulat végig kiváló volt, a Voodo People, a Breathe, a Firestarter vagy a Smack My Bitch Up alatt az én lábom is beindult, mert van valami ősi genetikai emléke az embernek a tűz mellett ugrálásról, és a Prodigy zenéje pont erre tud hatni.

Arról már igazán nem a zenekar tehetett, hogy a hangcucc nem nőtt fel a feladathoz, és a magasak néhol bántóan recsegtek, a szubbasszusoknál meg mindig az érzésem volt, hogy még két másodperc, és kiszakadnak a membránok. Lehetett volna hangosabb is a buli, meg kevésbé monoton, de hát ez a zene már csak ilyen, minek megy ilyen koncertre, aki ezt nem bírja, ugye. 

08
Fotó: Barakonyi Szabolcs / Index

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?