Levágták volna a heréimet, ha csúnyán beszélek a nőkről

Jon Langford rengeteg mindennel foglalkozik: képzőművész, aktivista, plusz sok emberrel is zenélt együtt, de leginkább a fennállása 40. évét ünneplő kultikus punkzenekar, a Mekons gitáros-énekeseként lehet ismert. Az együttes a hétvégén először játszott Magyarországon, ahol mindjárt két, ingyenes koncertet is adott: egy akusztikusat és egy rendeset. Az utóbbi után beszélgettünk vele punkról, politikáról, Amerika széteséséről és a múlt fontosságáról. 

Nem sok 77-es punkzenekar van, amely negyven évig bírta együtt.

Igen, bár van pár, amelyik feloszlott és újjáalakult, mi viszont nem oszlottunk fel sosem. Most a zenekar negyvenedik születésnapját egy saját fesztivállal ünnepeljük Angliában, Mekonville néven. Előtte pedig turnézunk egy sort a kontinensen, így itt Budapesten is.

Hogyan fedezték fel a countryt és a folkot punkzenekarként?

Ez nem tudatos döntések eredménye, véletlen találkozások hozták így. Az angol folk egyik fontos hangmérnök-stúdióvezetőjével, Bill Leaderrel úgy kerültünk például kapcsolatba, hogy kerestünk egy olcsó és jó stúdiót, és amit találtunk, az történetesen az övé volt. Aztán Chicagóban egy rádiós dj, Terry Nelson mondta nekünk, hogy a dalaink akár countryszámok is lehetnének, hisz pont ugyanazok a témák: elfuserált szexuális kapcsolatok, alkoholba fojtott bánat és így tovább, és tőle kaptunk is pár kazettát honky tonk-klasszikusokkal. Furcsa, mert amikor a punk megjelent, akkor minden arról szólt, hogy le kell számolni a múlttal, de ahogy telt az idő és idősebbek lettünk, rájöttünk, hogy nagyon is kell foglalkozni a hagyományokkal. És ezzel párhuzamosan aztán egyre több egyéb stílust is felfedeztünk.

Hogyan reagálnak mégis arra, ha még ma is punkzenekarnak nevezik a Mekonst?

Nekem nincs ezzel problémám, pláne, ha azt mondjuk, hogy a punk szabadságot ad, hogy meghozd a saját döntéseidet. Bár a hetvenes évek Londonjában a punk is hamar divat lett, és egy szűk zsákutca, amiben mindenkinek bőrdzsekije és mohikán-taraja volt, odafent Leedsben a punk azt jelentette, azt csinálhattál, amit csak akartál. Legalábbis eleinte.

Így, hogy a zenekar tagjai szanaszét élnek a világban, és sok mindennel foglalkoznak, hogyan sikerül együtt tartani?

Nem könnyű, de mivel egyikünk megélhetését sem a Mekons biztosítja, meg tudjuk oldani, hogy az év egy adott időpontjában tesszük szabaddá magunkat és ezzel foglalkozzunk. Most egyébként több pénzt keresünk a zenekarral, mint eddig bármikor, de ez nem köti meg a kezünket, és továbbra is azt csinálunk, amit jónak látunk. Ebbe az is belefér, hogy nem tetszik minden a közönségnek, de akkor így jártunk és kész, nem történik tragédia, megyünk tovább.

Pedig volt a Mekons nagykiadónál is régebben.

Igen, méghozzá kétszer is: egyszer a Virgin, aztán pedig az A&M szerződtetett bennünket, de számomra ezek voltak a Mekons történetének legrosszabb szakaszai. Az egész csak összezavart bennünket, és az ember hajlamos ilyenkor elfelejteni, miért is csinálja ezt az egészet. Kapcsolatba kerültünk egy sereg másik emberrel, akiknek rendszeresen be kellett számolnunk, hogy mit miért csinálunk, ők pedig marhaságokat beszéltek. Mi valójában csak könyvelési tétel voltunk ott, és beosztottnak éreztük magunkat.

Miután már öten is Amerikában élnek az együttesből, mennyire nevezhető még angol zenekarnak a Mekons?

Valódi amerikai csak egy van a zenekarban, szóval attól még messze vagyunk, hogy amerikai zenekar legyünk. De az is lehet, hogy mi vagyunk a jövő, amikor ezek a nacionalista intézmények össze fognak omlani. Ez csak az én elméletem, de úgy látom, egyre erőszakosabban próbálják fenntartani ezeket: Trump falat akar felhúzni a mexikói határra, Magyarország pedig kerítést, de nem látom, hosszabb távon hogyan lennének fenntarthatók.

Politizáló zenészként biztosan van véleménye Trumpról és a brexitről, melyik lepte meg jobban?

Jó kérdés, mindkettő meglepett, de talán Trump a keményebb. De szerintem ez is annak a jele, hogy Amerika szép lassan szétesik darabokra. Ugye Amerikával kapcsolatban mindig egy fura kettősség volt: a második világháború után az USA lett a legerősebb hatalom, amely morálisan, spirituálisan és kulturálisan is nagyon pozitív erő volt, minden szempontból ez az ország diktálta a tempót. Csakhogy közben azok a fekete amerikai katonák, akik a fasizmus ellen harcoltak Európában, a háború után hazamentek és otthon harcolhattak tovább a rasszizmus ellen. Mostanra viszont már az sincs meg, ami még a 20. században előrevitte Amerikát. Komolyan megválasztanak elnöknek egy valóságshow-sztárt? Ez egy vicc. Most meg már ott tartunk, hogy a fiaim, akik már mindketten ott születtek, arra várnak, hogy leléphessenek, amilyen hamar csak lehet.

De erről csak Trump tehet?

Dehogy, nyilvánvaló volt eddig is, hogy rengeteg dolog nem működik Amerikában. Trump megválasztása viszont már azt mutatja, hogy szét fog szakadni az ország kisebb államokra. Amerika még mindig egy birodalomként viselkedik, közben meg sok szempontból úgy működik, mint egy harmadik világbeli banánköztársaság: lásd az egészségügyet, a szegénységet, az iszonyú erős különbségeket szegények és gazdagok között, és hogy lassan elfogy a középosztály, az emberek többsége csak kínlódik. Trump pedig az utolsó szög az amerikai álom koporsójába, ő személyesíti meg az egész csődöt.

25 éve él Chicagóban, az a város sem az előnyére változott?

Dzsentrifikálódott némileg, és Chicago amúgy is egy kozmopolita nagyváros, aminek önálló városállamként kellene működnie, vagy tudom is én, Kanadához csatlakoznia. Ez persze csak vicc, de az is röhej, hogy most az olyan államok lakói döntik el, hogy éljenek a chicagóiak, mint Wyoming. Vagy Illinois kisvárosaiban szavaznak arról, mi legyen a chicagói iskolákkal? Iszonyatos különbségek vannak akár egy államon belül is. Láthatóan nem működik már ez, és csak remélni tudom, hogy nem valami vérfürdővel, erőszakos úton lesz vége, mert annak is van esélye. Főleg ahogy a környezetvédelem ügyével bánnak most, mert ugye az elnök nem hisz a globális felmelegedésben. Kezd az egész olyan lenni, mint egy rossz sci-fi, amit úgysem nézel meg, mert tudod, mi lesz a vége. Csak ez most a valóság.

Semennyi ok nincs az optimizmusra akkor? A Mekonsnak azért pozitívabb kisugárzása van.

Optimistának kell lennem, de a Föld ügyében tényleg nem megy. De a legutóbbi brit választás például kissé megnyugtatott, mert megmutatta, hogy a fiatalok mintha kezdenének ráébredni, hogy a demokráciának hogy is kéne működnie, és azok a jelöltek, akiknek tényleg volt mondanivalójuk, sokszor nyerni is tudtak, mert valódi érvekkel akarták meggyőzni a szavazókat. A fiatalok okosak, mi pedig cserben hagytuk őket. Amerikában az egész a baby boomer generáció (a 40-es, 50-es években születettek) hibája: narcisztikus, csak saját magukkal törődő emberek, akik nem tudtak közösségként működni. Így lettek a hippikből libertariánusok, ami pedig apátiához és a radikális jobboldal megerősödéséhez vezetett, ami idehozta nekünk Trumpot. De elég is a politikából, mert csak rosszkedvem lesz.

Oké. Mennyire követi az új zenéket még?

Abszolút igyekszem. A két fiam is segít ebben, rajtuk keresztül ismerek meg egy sereg új előadót. Ilyen például a Death Grips, őket élőben is megnéztem, fantasztikusak voltak. Aztán a chicagói garázsrock színtér is érdekes, ahonnét az Orwells, a Twin Peaks vagy akár az egyik fiam, Jimmy zenekara, az UnGnomes jött. A másik fiam, Tommy inkább popot hallgat, és ezért meghallgatok most már olyanokat is, mint Eminem, noha annak idején az egész jelenség elment mellettem, mert nem voltam kíváncsi egy detroiti fehér, homofób rapperre. De most meghallgatva rájöttem, hogy nem is homofób, hanem valójában csak antagonista, aki szeret mindenkinek ellentmondani. De amikor Kendrick Lamart mutatja, aki olyanokat mond, hogy “sit down, bitch, be humble” (“Ülj le, ribanc, legyél alázatos”), akkor azzal semmilyen szinten nem tudok azonosulni, még ha ironikusan mondja, akkor sem. Ismertem annak idején Leedsben olyan embereket, akik levágták volna a heréimet, ha én ilyeneket énekelek, szóval én ezen a szexizmus-vitán már rég túl vagyok.

Leedsben is vannak egyébként jó zenekarok, például nagyszerű új zajrock színtér alakult ki, melynek ráadásul az a Wharf Chambers nevű klub a központja, amely régen a mi próbahelyünk is volt. Nekem nagyon tetszik, hogy a fiatal zenekarok is felfedezik a korábbi évtizedek zenéit, sokkal inkább, mint amikor mindenki a jövőben akart élni: “Te még tényleg dalokat írsz? Ébredj fel, már 1994 van, csak a jövő zenéje létezik!” Ma pedig ez az egész future music kifejezés ugyanúgy elavultnak hat, mint mondjuk a Jetson-család. Ezért is gondolom, hogy nem szerencsés egyetlen stílusnál leragadni egész életedben, de közben megteheted, hogy a saját stílusodhoz alakítasz egyéb műfajokat.

Gyakran jár vissza Leedsbe?

Nem igazán, inkább Walesbe, ahonnét eredetileg származom, bár Leedsben is vannak rokonaim. Most már egész más város, mint amikor onnét elindultunk. Rengeteg olyan környék volt, ahol könnyen kaphattál egy-két pofont, és amikor a punk megjelent, azt is végigkísérte az erőszak, amit mindig próbáltam elkerülni, de voltak barátaim, akiknek nem volt szerencséjük, többüket is alaposan megverték. A barátaink, a Gang Of Four koncertjén olyan is előfordult, hogy leszúrtak valakit a közönségben, úgyhogy nem véletlenül töltöttünk akkoriban hosszabb időket inkább Hollandiában vagy Németországban. Leeds nagyon kemény helyként maradt meg az emlékezetemben, nagy létszámú ázsiai és karibi közösséggel, miközben komoly tábora volt a rasszista National Frontnak is. És a vége felé egyre inkább úgy éreztük, nem igazán érti a városban senki, mit is akarunk csinálni azzal, hogy fekete zenészekkel is dolgozunk, meg countryt is játszunk, miközben Amerikában sokkal szabadabbnak éreztük magunkat. Akkor teljesen természetes volt a számomra, hogy Chicagóba költözöm, de hogy meddig fogok még ott élni, azt egyre kevésbé látom.