Lana Del Reynek végre jó kedve van

GettyImages-686132334
2017.07.30. 08:26

Egészen bombasztikus albumok jöttek össze a mostani hét lemezéhez, hiszen imádtuk Lana Del Rey, az Arcade Fire, Tyler, The Creator, sőt, Dizzee Rascal új lemezét is. Az eheti kiemelt album azonban nem lehet más, mint minden depizős, szépia filteres, Starbucks-kávét szorongatós egyetemista kedvence, Lana Del Rey.

Különös belegondolni, hogy a Born to Die 2012-ben, mindössze öt évvel ezelőtt jelent meg, annyi minden történt azóta Lana del Reyjel, hogy úgy tűnhet, mintha mindig is létezett volna. Rögtön az elején az egész létezését megkérdőjelezték, mindenféle félreérthető és félreértett dalszövegeket és videoklipeket készített, majd összetűzésbe került Lady Gagával, a Sonic Youthos Kim Gordonnal és Kurt Cobain lányával is. A most megjelent Lust for Life már a negyedik albuma, legutóbb a Honeymoon hirdetett visszatérést a kissé különösre sikerült Ultraviolence-t követően a kezdeti (igazi?) Lana del Rey-stílushoz, most megint fordított egyet a sémán: a szokásos Lana del Reyt kapjuk, de ezúttal mosolyogva, boldogan, életigenléstől fűtve. 

Lana del Rey: Lust for Life

c9juz9luaaedowx-1

Index: 8/10

Pitchfork 7,7/10

NME: 4/5

Metacritic: 79%

Még a megjelenés előtt adott az énekesnő hosszú, egészen különös interjút a Pitchforknak (a közepén pl. éneklés közben elsírja magát, amiben ismét a korszakváltásról beszél: azt állítja, a sötét, erőszakos témákat, a lehúzó társaságokat és a drogokat maga mögött hagyta, így már színesebbnek látja a világot, az életet és szerinte ez a dalain is meglátszik. Beszélt arról is, hogy másként értékeli már a korábbi balhéit: a nagy botrányt kavart sort az Ultraviolence-ből (He Hit Me And It Felt Like A Kiss - valójában egy Crystals-szám címe a hatvanas évekből) már nem is énekli élőben, és az amerikai zászlót is újragondolta a Born to Die koncertverziója alatt, ugyanis már nem tud azonosulni vele. A Trump-rezsim kellett ahhoz is, hogy felismerje a korábban szükségtelennek gondolt feminizmus fontosságát is! 

De nem csak ez változott: Trump hatása érződik a lemezen, ha ő személyesen nem is, de a megváltozott Amerika, vagyis a Lana del Rey szemében megváltozott Amerika több dalban is megjelenik: a God Bless America kifejezetten a nőknek hajt fejet (and all the beautiful women in it), a When the World Was at War We Kept Dancing refrénje pedig egyenesen azt állítja (kérdezi), hogy egy új korszak, egy új Amerika kezdődik-e (Is it an end of an era? It is an end of America?) hamarosan. 

És ez a változás már a borítón megjelenik: Lana del Rey virágokkal a hajában nevet a színes fotón, de azért ez senkit ne vezessen félre, a Lust for Life dalai azért még mindig elsősorban szomorkás hangvételűek és ugyanúgy nosztalgikusak, mint a korábbiak, de a szép és soha vissza nem térő múlton való merengés mellett azért már kicsit lehet örülni is annak, hogy élünk. Olyan nagy változásra azért nem kell számítani, a dalok hasonlítanak a korábbiakra és egymásra is, a közreműködők nélkül készült dalokat néhol nehéz is megkülönböztetni egymástól, hasonló hangszereléssel, szövegekkel és témákkal dolgoznak.

Ami a közreműködőket illeti: ASAP Rocky két számban is feltűnik, a Groupie Love-ban még egyedül, Summer Bummerben pedig Playboi Carti is csatlakozik. A Fleetwood Maces Steve Nicks énekel az ironikusnak szánt Beautiful People Beutiful Problemsben, a Tomorrow Never Came-ben pedig John Lennon fia, Sean Lennon Onóval duettezik. (Yoko One azt mondta Lana del Reynek Facetime-on, hogy ez a legjobb dolog, amit Sean valaha csinált!)

Lana del Rey körül mindig is visszatérő téma az önazonosság és a hitelesség kérdése, mintha bármit is számítana, hogy valódi a vigasztalhatatlan szomorúsága, vagy mindez csak egy jól kitalált és beárazott termék. A dalok többsége még mindig a “régebben tévelyegtem, de mostmár tudom, hogy mit kell tennem” témában készült, ennek legszebb példája az albumot záró Get Free, aminek a szövege is a sötétséggel való leszámolásról szól (I want to move / Out of the black / Into the blue / into the blue), a zenei témáját pedig egy merész vállalással a Radiohead Creepjéből emelték át, és egyáltalán nem lett rossz, sőt!

Slágervonalon a címadó, The Weekenddel közösen jegyzett Lust for Life a legerősebb, nem is bízták a véletlenre, hiszen a svéd slágergyáros Max Martin írta, és ennek megfelelően lett belőle egy tökéletesre sikerült popszám, a Hollywood felirat H betűjén táncoló klippel. Az albumot nyitó Love is elég jól kezdett, egy nap alatt hozott össze 5 millió lejátszást, ami még egy ekkora sztár esetében is elég jó számnak mondható, úgy látszik bejön az embereknek, hogy Lana del Reynek végre jó kedve van. Born to Die > Lust for Life > Honeymoon > Ultraviolence. (libor) 

Arcade Fire: Everything Now (7,5/10)

everything-now

Az Arcade Fire szerintem egy nagyon jó zenekar. Az eddigi lemezeikben van egy csomó szerethető dolog, rengeteg örök kedvenc számot írtak, és eddig sose esett a színvonal, sőt. Ráadásul az Arcade Fire az egyik legjobb mainstream koncertzenekar is, amit láttam. Régebben, a nagy berobbanás előtt is azok voltak, most is azok. Szóval elég nagy várakozás előzte meg (nemcsak nálam, hanem az egész világon) a most megjelent Everything Now című lemezüket. Komoly hájpolás is volt előtte, szépen felépített stratégiával csepegtették az új számokat, gegeket és cikktémákat. Még álkritikát is írtak a saját lemezükről.

Többszöri hallgatás után, ha egy szóval kellene jellemeznem a lemez hangulatát, akkor ez a szó a diszkó lenne. Jó diszkó. Egy csomó olyan szám van rajta, ami simán megjelenhetett volna és elég nagy siker lett volna a 70-es, 80-as években is, mégis tök modern az egész, és ezen a tökéletességig szálazott hangszerelés elég sokat segít, mert nagyon jól szól az egész. Van két olyan szám, ami egy az egyben lehetne ABBA is, ráadásul ezek a lemez legjobbjai (Everything Now, Put Your Money on Me). Régebbi zenékből, stílusokból Ismerős egy csomó minden róla, de közben összetéveszthetetlenül mostani. 

De nézzük kicsit részletesebben. A lemez több blokkból áll össze, kicsit olyan mint egy film. Az elején és a végén az Everything Now főcímmel. Utána egyből jön is a lemez egyik csúcspontja, három tökéletes (diszkó)számmal (Everything Now, Signs of Life, Creature Comfort), tele klasszikus dallamtapadós és csipőrázó témákkal. Én ezeket bármikor meg tudom hallgatni, jó kedvem lesz tőlük, elkezd topogni a lábam.

Ezek után sajnos pár gyenge szám jön (Peter Pan, Chemistry), majd egy, a filmeket kettévágó reklámblokkokra hasonlító, szerintem teljesen felesleges kiállás (Infinite Content és Infinite_Content), ezek helyett jöhetett volna akár egy rendes szám is. Aztán szerencsére pár nagyon jó dallal visszatér a lendület, ezeket egész nap, random előbukkanva lehet dúdolni: Electric Blue, Good God Damn, Put Your Money on Me,

A végére marad egy semmi különös, lightos levezető, a végén gyönyörű kórussal (We Don't Deserve Love), majd a már említett kivezető főcím.

Nagyon kevés olyan lemezt tudok mondani, amin nincsenek olyan számok, amiket inkább átléptetek, amiket sose tudok megszeretni. Ezen is vannak ilyenek, de összességégen ez egy szerethető és hallgatható lemez, tele olyan számokkal, amik beleillenek abba a sorozatba, ami miatt az Arcade Fire ma is egy nagyon jó zenekar. Voltak már erősebb lemezeik, de pár hete Zágrábban újra bebizonyították, hogy tökéletes fesztivál-headlinerek (akinek van lehetősége megnézni őket bárhol, ne hagyja ki!), és azt is mondták, szívesen jönnének Budapestre is, szóval valaki hívja már meg őket. (kárpáti)

Tyler, The Creator: Flower Boy (8,5/10)

Két évvel ezelőtt már elfogadtam, hogy Tyler sajnos kicsit belebolondult a saját trúságának és a hírnevének bonyolult kombinációjába, aminek köszönhetően a Cherry Bomb sajnos rendesen alul teljesített. Persze valahol érthető, hogy az akkor 24 éves Tyler lépni akart valamerre, miután ennyire fiatalon kb. elért mindent, amit egy deszkás punk hülye gyerek csak el akarhat. Saját rajzdilmsorozat, reklámforgatás, komplett rapkollektíva, ruhamárka és minden más, amire csak egy menő suhanc vágyhat. Tök nyilvánvaló, hogy a kiégés elkerülése miatt Tyler próbált valami komolyabbat csinálni, de valahogy mellé ment az egész. Nem úgy mint most, amikor mindenki őszinte meglepetésére Tylernek sikerült karrierje legkonkrétabb, legátgondoltabb lemezét összeraknia, tele klassz számokkal, minimális öncélúskodással és egy olyan jövőkép előfutárával, aminek köszönhetően Tyler végleg átléphet a saját rebellis árnyékán.

A Flower Boy egyszerre hozza Tyler alteregókért rajongó stílusát, és a dalokban szereplő fiktív karakter, 95 Leo pedig sokak szerint egy burkolt coming out a rapper homoszexualitásáról. Legalábbis az egyik oldal szerint, a másik oldal csak marketingfogásnak hiszi, hogy az állandóan homofóbiával gyanusított Tyler hirtelen ennyire érzékeny lett. Az az igazság, hogy szerencsére ez már csak a belemagyarázás, sokkal jobb érzés hallani, hogy Tyler hogyan hagyta el a tuskó, korhadt, zajos boom bapjeit, hogy némileg a soul, a gospel vagy az R&B felé menjen, miközben oda-odaszúr a rappelésével a modern déli mammogásnak, amivel tele van a mainstream hiphop. Még azt is megbocsátom neki, hogy az egyik legjobb dalban Jaden Smit működik közre, mert az is működik. 

A Flower Boy kicsit olyan, mint amikor egy punk megkapja élete első rendes munkáját, és pár hónap után már vissza se rakja meló után a kiszedett piercingeit, mert egész rákapott erre a felnőtt életre. Tyler is rájött, hogy nem ciki kimozdulni a komfortzónájából, és nem biztos, hogy hosszú karriert lehet arra építeni, ha valaki egész életében egy faszként viselkedik. Nem kell letagadni a múltat, de nyugodtan lehet már más dolgok iránt érdeklődni, legyenek azok a fúvós hangszerek, a kóruséneklés vagy éppen a pszeudo-homoszexualitás. Tyler a bizonyíték arra, hogy az újgenerációs Youtube-rappereknek is van kiút a gyors sikerrel járó összeomlásból, csak a kellő tökösség kell hozzá. (sajó)

Dizzee Rascal: Raskit (9/10)

Őszintén szólva Tyler új albuma ánál csak Dizze Rascal friss megjelenését éreztem érdektelenebbnek, de ahogy az előbb, úgy ez is iszonyatosan meglepett. Rascalt leginkább a Bonkers miatt szokás ismerni, azonban ennél sokkal fontosabb arc, a brit grime egyik fontos úttörője. A grime az utóbbi pár évben reneszánszát éli, Skepta vagy Stormzy személyében új szupersztárok tűntek fel, miközben Rascal kicsit eltűnt a szemek elől jó pár éve.

Ennek az lett az eredménye, hogy a Raskit százszor jobb, mint mondjuk Stormzy legutóbbi lemeze, sőt, az egyik legjobb brit grime lemez, amit az elmúlt években hallottam. A nagy trükk az, hogy Rascal az urbánus brit hatások (grime, 2step, jungle, klasszik dubstep) mellett bátran nyúl modern amerikai traphez és keleti parti boom baphez, majd ezeket összekutyulja, és olyan flow-val szövegel rá, mintha egy rakás jamaikai fűdíler próbálna meg egyszerre beszélni. Nincs üresjárat, nincs énekelgetős hülyeség, nincs három stadion EDM Calvin Harrisszel, sőt, nincsenek közreműködők sem. Rascal fogta a karrierje csúcspontját és kivágta kukába, hogy ismét egészen mélyről értelmezze újra a grime-ot. A Raskit egy csodálatos, grandiózus visszatérés a műfaj egyik koronázatlan királyától, aki pár évre elment világot látni, de most visszatért, hogy helyére rakja a sok kis pisist. Annyira csodálatos ezt az albumot max hangerőn döngetni, hogy szinte folynak a könnyeim. (sajó)

Goldfinger: The Knife (5,5/10)

Szerencsére már a nemzetközi sajtó is egyre többet cikkez arról, hogy a Tony Hawk-videojátékok soundtrackje milyen elképesztő hatással volt egy generációra, köztük például rám is. 10-12 évesen Ramonest, Dead Kennedyst, Motörheadet vagy Red Hot Chili Pepperst hallgatni virtuális gördeszkázás közben a világ legkirályabb dolgának tűnt, és emlékszem, hogy az első fájlcserélők megjelenésekor papírra jegyzeteltem ki a Tony Hawk-játékok zenéit, hogy aztán a béna MP3-lejátszómon is hallgathassam. Az ezredforduló ráadásul a pop- és skate punk korszaka volt, amikor még bőven jutott hely másoknak a sokadik vonalban a Blink-182 vagy az Offspring után is. Ilyen volt a Goldfinger is, egy ezredik ska punk zenekar, amit tényleg csak úgy jó hallgatni, ha közben az ember tévéjéből azt hallani, ahogy a gördeszkánk csapágyai egy korlátnak vagy betonnak csapódnak. Nyilván a ska punk egy olyan műfaj, amiből pont annyi idő alatt lehet kiábrándulni, mint megszeretni, ezért a Goldfingerről pár kellemes kamaszkori emléken túl semmit sem tudok elmondani, sőt, meglepődtem, hogy egyáltalán még léteznek.

A helyzet az, hogy egészen 2008-ig tolták, aztán hét év kihagyás után most hoztak ki egy új lemezt azzal a Travis Barkerrel a dobok mögött, aki tök véletlenül a Blink-182-ban is játszik. Jó, a Blinknek meg a Goldfinger énekese felügyelte a legújabb albumát, szóval egy-egy. Na, nem mintha ez az egész bármit is számítana, mert a The Knife konkrétan olyan, mintha 1997-ben vették volna fel, mínusz a bántóan feltűnő autotune az énekesen. Skás lazulások, gyors poppunk fúvósokkal, infantilis dalszövegek a piálásról és a semmit tevésről, mintha ezek az emberek nem az 50 felé tartanának, hanem éppen vissza a huszas éveikbe. Aranyos, kicsit nosztalgikus, egyszer, jó, talán kétszer is meg lehet hallgatni, de Tony Hawk-játék híján ma már azért inkább vérciki, amikor középkorú deszkás punkok egyik pillanatban Bob Marleynak képzelik magukat, a másikban meg dietás Black Flagnek. (sajó)

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!