Ananászparádé a naplementében

Budapest nem maradt Budapest és ananász nélkül: George Ezra, Glass Animals, Jagwar Ma, Mac De Marco, Major Lazer és Vince Staples járt a Szigeten hétfőn. 

George Ezra @ Nagyszínpad (7/10)

A Sziget utolsó előtti napját az a fickó nyitotta a Nagyszínpadon, akit a magyarok zöme valószínűleg még mindig csak onnan ismer (ha ismer), hogy van egy száma, aminek az a címe, hogy Budapest. A HÉV-en izzadva már szinte láttam is magam előtt, ahogy ott áll majd a gitárjával ez a szerencsétlen ember tök egyedül a Nagyszínpadon, és közben tudja jól, hogy mindenki csak arra vár, hogy nyomja már le végre, aztán lehessen menni tovább.

A még mindig csak 24 éves Ezra azonban nem egyedül, hanem zenekarral állt a színpadra, és mindjárt elő is vette a bulisabb számait, hiszen a délutáni műsorsáv mégiscsak kemény dió. A zenészt én egyébként először egészen véletlenül csíptem el egy pokoli másnapnak köszönhetően, amikor leugrottam a boltba egy életmentő kakaóért, amivel aztán pont az Erzsébet tér egyik padján ültem le, ahol épp akkor kezdett valami énekes-dalszerző, egyedül, egy picike színpadon – Ezra volt az.

Egy ilyen élmény után nyilván egészen meglepő a Sziget nagyszínpadán, zenekarral, látni ugyanazt az előadót, aki persze tudta jól, hogy Budapest nem maradhat Budapest nélkül. A koncert első negyedében jól meg is viccelte a közönséget, amikor egy szívének nagyon-nagyon kedves európai városról szóló számot konferált fel, aminek a címe: Barcelona. Na bumm. Innentől már biztos volt, hogy a koncert a Budapestre lesz kihegyezve. Aztán így is lett, a Budapest volt a zárószám, George Ezra Despacitójára pedig egyszerre emelkedtek az ég felé a telefonok, pörögtek az Insta-sztorik, de olyat is láttam, aki az anyukájának közvetítette a történteket. Ezra pedig egy rendkívül rokonszenves figura, aki a dalok közti szünetekben szívesen mesél a soron következő dal születéséről, és aki olyan számokat ír, amilyeneket még józanul is boldogan énekelnek együtt az emberek. (kovács d.)

Glass Animals @ Nagyszínpad 7,5/10

A Glass Animals olyan zenekar, amelynek nagyszínpadképessé alakulását valós időben tudta lekövetni a pesti közönség is az elmúlt két évben. 2015-ben tavasszal az eredetileg kisterembe tervezett koncertjük átkerült az Akvárium nagyhalljába, majd azon a nyáron már olyan fesztiválokon játszottak, mint a Glastonbury, a Coachella, vagy épp a Strand. Akkor is erős volt a produkció, azonban tavaly már egy vérprofi show-t hoztak a Millenárisba, idén pedig a Sziget nagyszínpadán rendezhettek ananászparádét a naplementében.

A meleg napsütés és a szokásos fesztiválpor még illett is a koncerthez, a színpadképet narancssárga kaktuszok és egy arany ananász alakú diszkógömb tette teljessé, a zenekar – élén David Bayley frontemberrel – pedig szabályosan felrobbant a színpadra az intro utáni első dallal, a Life Itselffel. David az a fajta frontember, aki felemás zoknit hord, és inkább kér 200 méter mikrofonkábelt a rádiós megoldás helyett, hogy aztán a koncert egésze alatt ne tudjon megállni egy helyben – a technikusok legnagyobb örömére. Mintha egy örökmozgó kisfiú megitta volna élete első kóláját, hol a kifutón pattogott, hol végigugrált a billegő szubládákon, és a Gooey alatt még a közönséghez is lement táncolni. Mindeközben pedig összességében hatalmas átéléssel és rendkívül ízesen hozta a stúdióverziók alapján kiénekelhetetlennek hitt részeket a vékony, levegős hangjával, igaz, néha érződött az extra éneksávok hiánya, és volt, hogy teljesen elfogyott a levegője.

Az amúgy rövid, egyórás szettet inkább a legutóbbi How To Be A Human Being album számai dominálták, és érződött is, hogy azokat már koncertzenekarként, nagyszínpadokra szánták. A korábbi lemezük dalait szinte mind áthangszerelték, de csak helyenként sikerültek jól, aki inkább ezek alapján ismerte a bandát, az valószínűleg csalódott egy kicsit. Bár a zene nagyja alapról ment, mindig a jó hangszerekhez ültek vagy álltak hozzá, így nem tűnt nem élőnek, viszont a dalok koncertre optimalizálásának jegyében már a korábbi klubkoncerteken is bőkezűen bántak a szubbal, itt mintha egy picit megbillent volna a hangosító keze, a sokszor kivehetetlen magastartomány rovására. De persze az első sorokban a népes kemény mag úgy lóbálta százszámra a banda jelképének számító ananászokat, mintha ingyen osztogatták volna az Aldiban, és a koncert végére pedig látszólag a zenekar is hálásan és feldobottan köszönt el a legközelebbi viszontlátásig. (kocsis andris)

Jagwar Ma @ A38 színpad (7/10)

Három éve a Sziget legizgalmasabb fellépőjeként konferálták fel a színpadra a Jagwar Mát (korábban Jaguar Paw, illetve Jaguar Ma), hiszen az ausztrál zenekar debütlemeze, a kritikusok és Noel Gallagher által is kedvelt Howlin’ épp akkoriban ünnepelte a megjelenésének első évfordulóját. Tavaly aztán a zenekar kidobta a második, Every Now & Then című albumát, majd az azt követő nyáron (tehát most) ismét adtak egy szigetes bulit, méghozzá ugyanúgy az óriási A38 sátorban, ugyanabban a kora esti műsorsávban. Amíg a három évvel ezelőtti, kifejezetten halk koncerttel kapcsolatban kicsit fanyalogtunk, nem feltétlenül jött át ugyanis, hogy valami igazán szuper dolgot láthatunk/hallhatunk, addig most tényleg remek formában csíphettük el a zenekart. Pedig nem indult most sem könnyen a buli, a Glass Animals sokakat elszipkázott a trió koncertjéről, ám ahogy véget ért a buli a Nagyszínpadon, úgy lettek egyre többen a sátorban, ami aztán a zenekar kedvét is meghozta ahhoz, hogy egy még jobb lemez még jobb dalaival, még több tapasztalattal a hátuk mögött repítsenek vissza az ecstasy hőskorába. (kovács d.)

Major Lazer @ Nagyszínpad 7/10

Diplo, Jillionaire és Walshy Fire, vagyis a Major Lazer nem azért jár fesztiválokra, hogy a csak saját számait játssza. Hanem, hogy a vasárnapi Chainsmokershez hasonlóan, csináljanak egy őrült bulit, olyan zenékkel és vizuállal, amitől szerintük a legtöbben őrülnek meg. Közben lemegy azért néhány a Major Lazer dalaiból vagy azok közül, amikhez Diplónak producerként valamennyi köze volt. Mikor kábé 10 perces késéssel elkezdődött a koncert, akkor a műfajban kevésbé járatos szigetelők egy része meglepődve tapasztalta, hogy nagyjából ugyanaz történik hétfő este a színpadon, mint vasárnap este. Ez valamennyire igaz, viszont a Major Lazer azt mutatta meg, hogy hogy lehet ezt sokkal profibban csinálni.

Mármint a parasztvakítást, maga a koncert nem volt sokkal szórakoztatóbb, viszont sokkal jobban lehetett rajta érezni, hogy ez össze van rakva és ki van találva. Ebben benne van az, hogy milyen jellegű számok és milyen keverésben váltották egymást, az, hogy milyen volt a vizuál, meg hogy a színpadon mik történtek. Volt koncepció és elgondolás, a szigetes közönség pedig közben örömmel ugrált és énekelte a tucatslágerek refrénjeit. Elég jól bántak azzal a néhány tízezer emberrel, akik természetesen mindenben benne voltak, és a Sziget utolsó előtti napján, túl egy zászló-, illetve egy pom-pom-partin, az sem volt túl nagy kérés, hogy mindenkinek legyen a kezében valami, és azt lóbálja. Az volt az eredeti ötlet, hogy mindenki, a fiúk és a lányok is vegyék le a pólójukat, majd mikor látták, hogy vannak, akik vonakodnak, akkor hozzátették, hogy bugyi is jó, nem számít, csak valami pörögjön a levegőben. A kivetítő alapján néhányan tényleg a bugyijukat kezdték el lóbálni a levegőben. Azt is sikerült elérniük, hogy a több tízezres tömeg, mintha csak tornaóra lenne, egyszer jobbra, aztán balra szökdécseljen. A kötelező körök sem maradhattak ki, természetesen imádnak itt lenni és milyen jó, hogy a Szigeten ennyi különböző ország lakója bulizik együtt békében és az egész világnak ilyennek kellene lennie. A koncert egy pontján még a magyar válogatott mezét is magukra húzták, a Major Lazer tagjain aztán tényleg nem múlt semmi hétfő este. (fega)

Mac DeMarco @ A38 színpad (5/10)

Én tényleg nem rajongok különösebben Mac DeMarcóért, de az egyik legkedvencebb koncertpillanatom máig az, amikor 2013 tavaszán egy hordányi ember egyszerre gyújtott rá az Ode to Viceroy alatt a Kuplungban, a hely kidobói meg kishíján felrobbantak a méregtől, annyira nem tudták, honnan kezdjenek neki a cigizők kiszűrésének. Ez még a kanadai zenész második európai turnéján történt, 150-200 ember előtt, ami ma már egészen elképzelhetetlennek tűnik. „Egy kibaszott legenda! Nézd meg, hogy kivan!” – lelkendezett például egymásnak a hétfői szigetes koncert közben két brit srác, miközben Mac DeMarco tényleg semmi különöset nem csinált, csak hozta a formáját, vagyis bohóckodással hergelte a közönséget, meg nyakalta a viszkit, és mellé megállás nélkül szívta a cigiket. A piát egyébként főleg a Real Estate-ből kivált, és helyette a szólóprojektjére, a Ducktailsre fókuszáló Matt Mondanile öntötte belé, aki többnyire az erősítők mögött bujkált végig, és akivel már a Surreal Exposure című Ducktails-szám klipjében is együtt szerepeltek. Mac DeMarco pedig egy kicsit tényleg olyan forma, mint a videóban is, akit szórakoztató figurája miatt könnyű ugyan kedvelni, dalszerzőként azonban egyre kevésbé érdekes, ezen a koncerten is a régi számok kapták a legnagyobb tapsot (meg a Tequila a fináléban), és persze a mutatványa, ami során cigarettát dugott a köldökébe. Mondom, hogy jelenség, a zene meg most nem igazán számított. (kovács d.)

Vince Staples @ A38 8/10

Egyszer el fog jönni az idő, amikor a szigetes fesztiválokat is utoléri a korszellem, és egyre több hiphopelőadót hívnak a fesztiválokra, hiszen a 21. század másról sem szól, mint hogy a rapsztár az új rocksztár. Idén sajnos mindössze Danny Brown volt az, aki tényleg kurrens, aktuális, menő előadónak számít, de nekem a szigetes fellépése kicsit unalmas volt, éppen ezért volt annyira pozitív csalódás Vince Staples, aki közel sem akkora név, mint Brown vagy Macklemore, cserébe a korosztálya egyik legtehetségesebb figurája.

Egy mindössze 24 éves, absztinens, szegény sorsból érkező srác, aki nem csak a sokféle flow-ja, hanem az egészen egyedi, sajátos beatjei miatt keltette fel az érdeklődést. A Szigeten mindössze egyes egyedül, homályban, vörös fényekkel megvilágítva lépett fel, mintha csak egy ördögfajzat mászott volna ki a pokolból, hogy már második számként elsüsse a Gorillazzal közös dalát. Staplesben az az igazán izgalmas, hogy nem az a beszmókolt, gyökkettes rapper, hanem egy vérbeli előadó, aki láthatóan kicsit meghalni megy minden fellépésére. A kétharmadig megtelt A38 sátorban azt is érezni lehetett, hogy a legtöbb fesztiválos rapkoncerttel ellentétben itt most nem holmi könnyed bulit látnak, hanem kőkemény odaverést egy olyan figurától, akit ki sem lehet rendesen venni a sötétben.

Staples is abból az Odd Future istállóból nőtte ki magát, ahonnan Tyler, The Creator, Earl Sweatshirt vagy éppen Frank Ocean, ez a brigád közismert arról, hogy inkább gördeszkás punk oldalról közelítik meg a műfajt, mint holmi kivagyiskodó rongyrázásra vágyjanak. Staples egyébként pont úgy ment, ahogy jött, tán még az első sorokban sem látott belőle senki semmit, helyette így mindenki hipnózisba került a sötét, kemény, már-már durva zenéjétől, amire annyira változatosan tud szövegelni, mintha egyszerre több személyisége lenne. Ez egy jó példa volt arra, hogy igenis lehet király rapkoncertet látni fesztiválokon, csak a megfelelő személyt kell rá találni. (sajó)