2002: Halálosan szerelmes voltam a Szigetbe

2017.08.15. 08:41

Ez a 25. Sziget Fesztivál, az egykori Diáksziget, az egykori Eurowoodstock, az egykori Pepsi Sziget után. 1993-ban Müller Péter Sziámi és Gerendai Károly közösen találták ki, hogy „kell egy hét együttlét”, a fővédnök az akkori köztársasági elnök Göncz Árpád volt. Azóta eltelt 24 év, és nagyon sok minden történt a Szigettel és a Szigeten is: megpróbáltunk néhány emléket összegyűjteni: Beregi Tamás, a részben a Szigeten játszódó Egyetleneim című regény, és a tavaly az év egyik legjobb könyvévé választott Noctambulo szerzője meséli el, hogyan volt rettenetesen szerelmes a Szigetbe, és hogyan múlt el ez a szerelem. 

Annak idején rendszeresen álmodtam a Szigettel, évente többször is. Ezekben a visszatérő álmokban szinte szakrális jelentést kapott a Margit híd budai hídfő, a HÉV, a K-híd, a tömegben való sodródás, a Szigetre való bejutás. Voltak olyan visszatérő álmaim is, amelyekben egyszer csak arra eszméltem, hogy a fesztiválnak mindjárt vége és én lemaradtam mindenről, ilyenkor pánikba esve rohantam álmaimban a Szigetre, amely valamilyen szürreális budapesti helyszínen volt, már alkonyodott, amikor torkomban dobogó szívvel, összeszorult gyomorral belevetettem magamat a tömegbe, és hirtelenjében nem is tudtam, merre nézzek, merre fussak, mert egyszerre akartam ott lenni az összes színpadnál, inni az összes bárpult összes söréből, beszélgetni az összes lánnyal. Beteljesületlen sóvárgásokhoz hasonlítottak ezek az álmok. Azt hiszem, halálosan szerelmes voltam a Szigetbe, pedig ő csak egy Szirén volt, amely csábított énekével, de kielégülést, megnyugvást sosem adott. Talán csak egyszer a húsz év alatt, 2002 nyarán.

A Szigetről szóló visszaemlékezések általában különböző őrült élményekről szólnak, az igényről, hogy túllicitáljuk egymást a hülyeségekkel. Nekem, és egykori szigetes buli-barátaimnak is volt rengeteg ilyen élményünk: ébredések rossz sátorban, idegen nők netán férfiak között; bokorból előugró apák, aki megkergettek, mert féltették tizennyolc éves lányukat, kalandos és abszurd belógások földön-vízen-levegőben (talán csak a föld alatti belógás maradt ki a repertoárból), karszalag nélküli haverok, akik alsógatyában és fogkefével menekülnek a csalánosban az őket kergető, vadkanként fújtató biztonsági őrök elől; élelmes szigettúlélők, közöttük talán a legzseniálisabb, művésznevén Pornó Géza, aki nem csak azzal várt hírhedté, hogy nemi szervével kavarta meg a lányok előtt nyilvánosan a fröccsöt, de azzal is, hogy a fesztivál előtt pár nappal hátizsákjában nagy mennyiségű kannás bort vitt ki a Hajógyári-szigetre, elásta a borokat fák és bokrok tövében, majd egy házilag készített térképpel járta a fesztivált és a buli legváratlanabb pontján elő-előkapott egy-egy üveget a föld alól. (Ha nem volt szerencséje, épp egy sátrat vertek a borlelőhely fölé...) Érdekes módon most mégsem ezek az emlékek jutottak az eszembe, hanem egy kis sziget-szerelem, amely annyira egyszerű és banális, hogy szinte már szégyellnivaló.

Mivel az emlékeim mára jócskán megfakultak, lehet, hogy keverem a helyszíneket, neveket, évszámokat, vagyis tulajdonképpen mindent, amit össze lehet keverni. De azt hiszem, Julie-val valahol a Pannon világzenei színpadnál ismerkedtünk meg 2002-ben, a Sziget első napján. Akkor a fesztivál még Pepsi Sziget néven futott, de már az átalakulás első jeleit mutatta: eltűnt a Kelta színpad a skót népzenére szökellő festett fekete hajú norvég lányokkal, de megvolt még a Bahia sátor a koncertek közti szünetekben dadaista verseket szavaló Normál Bélával; megszűnt a üzenőfal, ahol vágyakozó vagy épp vicces levél-üzeneteket lehetett hagyni a lányoknak, viszont volt már mobiltelefon, ahová fel lehetett írni az üzenetírás közben megismert új lányok telefonszámát; megjelentek az első TESCO sátrak, de megvoltak még a megfizethető árú büfék a pánkokkal és az őket leső, ugrásra kész rókaszemű biztonsági őrökkel. A nagyszínpadnál még sátoroztak, éjszaka még baromi hideg volt. Abban az évben érte el a Szigetet az első német fesztiválozó-áradat, de ezeket a turistákat a mai külföldi fesztiválozókkal és az Európa kloakájává változtatott romkocsma-negyedet elözönlő angol hordákkal ellentétben még érdekelte, melyik országban vannak, és milyen emberek lakják azt az országot. A Sziget struktúrájában mindig is al-szigetekre, öblökre, zátonyokra (vagyis színpadokra, kocsmákra, pultokra) oszlott, melyek között a folyóvíz áramlását a tömeg áradása jelentette. Ám a mai fesztivállal ellentétben ebben a folyamban még harmonikusan keveredett össze magyar és külföldi.

Visszatérő szigetes álmaim azokban a pillanatokban találkoztak a valósággal, amikor az alkonyi fényekben, kezemben az első sörrel megálltam az egyik színpad mellett, lehetőleg egy magaslaton, és végignéztem a tömegen. Túlvilági bizsergés hatotta át ezeket a pillanatokat, az este és az éjszaka ezer ígérettel, ismerkedési lehetőséggel csábított. Akkor, 2002-ben valamiért úgy döntöttem, hogy nem kergetem hajnalig a fantomokat, hogy aztán csalódottan hazakullogjak, ezért a második sör után boldogan vetettem magam a világzenei színpad mellett hullahopp karikázó és botokat dobáló német raszta lányok társaságába. Hamarosan már a fűben heverészve beszélgettük Julie-val. Szőke volt és kék szemű és környezetgazdálkodást tanult, nemrég veszett össze az új-zélandi pasijával, ezért jött a fesztiválra - körülbelül ennyire emlékszem. Sem akkor, sem az elkövetkezendő napokban nem történt semmi olyan, ami ne történhetett és ne történt volna meg mással ezerszer a Szigeten: félszeg beszélgetések (ő nem igen tudott angolul, én nem tudtam németül), cél nélküli sodródás, vagy inkább lebegés a tömegben, egy, a Gyönyörök kertjét idéző buborékban, a boldog érzés, hogy megvárnak az út szélén, ha elmész pisilni a bokrok közé, tánc a Nagyszínpadnál a Pulp számaira, miközben egymás testrészeit igyekeztek kitapogatni a ruhák alatt, ölelkezés a vízparti fűzfák között, Julie tejfehér bőre és csillogó szeme a holdfényben... Jól emlékszem a kétségbeesésre is, amikor két napra elvesztettük egymást egy félreértés folytán, se mobiltelefonszám, se sátor-lakcím, csak zavarodott bolyongás, mindenhol őt keresem, őt látom mindenütt, hiszen ha a Sziget a maga alternatív terével és idejével maga a teljesség, akkor két nap kiesés nem más, mint kiűzetés ebből a Paradicsomból, a valóságba való visszazuhanás szörnyűséges aktusa. Ám az utolsó nap végre összefutottunk, egymás nyakába borultunk, és ezt megünnepelendő egy léghajóval a Sziget fölé emelkedtünk (akkoriban még nem volt tériszonyom), egy végigtáncolt és végigsmárolt Másfél majd Muse buli után pedig a Házasságkötő Sátorban, egy holtrészeg pap előtt szentesítettük a frigyünket. Julie egyik haverja, egy német fiú is beugrott last minute a ceremóniába, így a hármas esküvő végén elcsattant a hármas csók.

Ennyi volt, nem több, még egy nap nagymamám üresen álló lakásában, aztán pár email.

Julie azóta már nyilván több gyermek anyja, valahol Új-Zélandon él egy bio-farmon, birkenstock papucsában lépked a birkatrágyával fűtött ház padlóján, idén talán már kamasz lánya is ellátogat a fesztiválra. Én pedig már rég nem álmodom a Szigettel, a Margit-híd budai hídfővel, a hévezésekkel, a kétségbeesett és mámoros futással, miközben kezemben lötykölődik a sör és torkomban dobog a szívem. A Sziget mára csak egy graffitis megálló nekem és hévről letóduló arctalan massza, melyhez semmi közöm többé. De ez talán így van rendjén, és a hévről letóduló fiatalok ugyanazokat az élményeket élik meg, mint én annakidején. Ennek a nagy Sziget-szerelemnek ugyanúgy el kellett múlnia, mint az ölelésnek a Duna-parton, a részeg heverészésnek szétdobált műanyagpoharak között, és az utolsó hajnalnak, amelyen lomha locsolóautók mosták apadó vízsugaraikkal a nagyszínpad előtt a sárgára taposott füvet.

Van saját Szigetes sztorija az elmúlt 24 évből?  Írja meg nekünk!

A mi szigetes sztorijaink:

Ne maradjon le semmiről!



  • Tippek
  • Bankszámla