2010: a Kispál-búcsú

2017.08.16. 07:45

Ez a 25. Sziget Fesztivál.1993-ban Müller Péter Sziámi és Gerendai Károly közösen találta ki, hogy „kell egy hét együttlét” – az egykori Diáksziget fővédnöke az akkori köztársasági elnök Göncz Árpád volt. Azóta eltelt 24 év, és nagyon sok minden történt a Szigettel és a Szigeten is: megpróbáltunk néhány emléket összegyűjteni: Grecsó Krisztián író a Kispál és a Borz búcsúkoncertjét elevenítette fel. 

Az utolsó, említésre méltó szigetes emlékem a Kispál-búcsú, na jó, ez így fukar, nem említésre méltó, hanem gyönyörű pillanata volt az életemnek, akkor múltam el harmincöt, és gyászoltam az ifjúságom, és az ifjúságom zenekarát is, és a koncert akkor is szenzációs ereklye, ha azóta kiderült, hogy mégsem eszik olyan forrón „soha többet”-ügyben Kispáléknál a kását, szóval arra a legendás, Lévai Balu rendezte gigászi bulira én is készültem, és akkor írtam ezt itt, alább, amit most idemásoltam, mert az az anekdota szerintem tükrözi, vagy valami olyasmit csinál, pontosítok: visszaadja, hogy milyen állapotban mentem oda, és hogy felöltöztettem a lelkemet, már ha szabad ilyen narcisztikus és érzelgős lenni, különben egész nap a Forradalmárt dúdoltam magamnak, és ittam néhány Unicumot meg sört, mire jött a királyi tévé, hogy mondjam el, „mit jelent nekem a Kispál”, érdekes lenne visszanézni azt az interjút, vagy nem, inkább mégsem, maradjanak a szilánkos emlékek, meg az üdvözült várakozás, és akkor elindult a visszaszámlálás, én meg azon gondolkodtam, nincs az az isten, hogy ne legyen a Forradalmár, a vetítőn megjött Lovasi, láttam, hogy felveszi a basszusgitárt, és megszólalt A téma, és én beleüvöltöttem hetvenezer emberrel együtt a tágas levegőégbe, hogy „kilöktek az útra”. A többire, tisztelt bíróság, nem emlékszem.

(Vajon mit mondtak nekik?) – az ígért anekdota

A szegedi Bárka akkor még a régi Bárka volt, szegedi csehó, ha belépés után jobbra fordultál, és szegedi kisétterem, ha balra, mert csak úgy inni jobbról lehetett, abrakolni balról. Pincér nénik szolgátak fel és ki, kisszoknyában, takaros, fodros kötényben, lábukon munkavédelmi cipő, hosszú fűzős, mint a dada néniknek, szabadon a sarok meg a lábujj. Borzasztó és borzasztóan olcsó volt a fröccs, annyira, hogy mindig elszámoltad magad, és nem hitted el, hogy ennyire ihatatlan, és hogy csak ennyi lesz a cech.

Egyetemista voltam, önellátó, tehát hosszan és kitartóan szegény, ezért a Bárkába jártam, ott ittunk mind, az Ifiház mögött, a Tisza-parton.

Akkor is, aznap, mikor lehetett álmodozni róla, hogy odaát, az ifiházban énekel a mi illésmetróómegánk, ott Lovasi az alacsony plafonos koncertteremben, ahol később a diplomát is átadták, már akinek, mert akivel kocsmázni jártam, azok nemigen jutottak el odáig. Ahogy a Kispál-koncertre sem, mert nem tudtuk megvenni a belépőt. Belógni meg esélyünk sem volt, az ifiház nem kertmozi.

A koncertig volt még legalább egy órára, a kocsma szinte üres, csak mi néhány egyetemista az egyiknél és két erősen szakadt felsővárosi alkoholista a másiknál.

Jöttek.

Be.

Bejöttek.

Nem fokozom.

Ők voltak.

Előbb jött a mackós járású, utána a fürge, jöttek az ikonok befelé, félrelökték a függönyt, mert volt egy vastag függöny az ajtó mögött, ahogy tisztes helyeken illik. Körbenéztek, látták, hogy belül ott van néhány rajongó tekintetű egyetemista, ettől, joggal, megrettentek, és Lovasi megkérdezte az ajtónál ülő két felsővárosi alkoholistát, csatlakozhatnak-e.

Aszonta az idősebbik bácsi, hogy nem.

Ott a sok szabad asztal.

De hogy fizetnének egy fröccsöt.

Akkor se. Nem szívesen.

De hát.

Na jó. Egye fene.

Fél óráig beszélgettek. A sárga, zöld, mérges, kétségbeejtő, megalázó, eltipró irigység tombolt bennünk. A diskurálás végén Kispál odament, és kifizette az öregek teljes esti fogyasztását. Illedelmesen megköszönték a jó szót, elmentek. Az öregebb bácsi fölnézett és megrázta a fejét.

Ha ezek még egyszer idejönnek, Icuka, én többet ide be nem teszem a lábam.

Ez egy rendes hely volt régen, mondta a másik.

De hát kifizették az italotokat, mondta Icuka, nektek már semmi se jó.

A kurva anyjukat, mondta az öreg, és mintha köpött volna egyet.

A mi szigetes emlékeink ezek voltak az elmúlt héten:

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!