Paradicsommal szexelni a színpadon

2017.10.06. 22:03

Megnéztem a filmet, ha csak bő hatvan perc is, mégsem egyhuzamban. Aztán együltömben is. Aztán újra részeiben, sőt, pontosabban csak bizonyos részeit.

És nem állt össze. Jó élmény volt, de mégsem valami koherens egész. Képkockák, hangok, dallamok és gondolatok egyvelege volt és maradt. Az Anna and the Barbies-film, az Álmatlan mintha két film lenne egymásba csúszva, és a készítői se tudták volna, hogy pontosan mire is akarják kifuttatni.

Itt van ebben a filmben egyszer egy dokumentumfilm, pontosabban leginkább is egy portréfilm Pásztor Annáról, a valaha volt MC Jamminról és Survivor-szereplőről, aki 2004-ben megcsinálta az Anna and the Barbiest (AATB), aki frontemberebb a frontembernél, aki eszméletlen energiabomba minden koncerten – mint a filmből kiderül, nemcsak a rajongóknak, a zenészeknek is –, aki húzza-rángatja magával az embereket az egészen szürreális trippeket idéző jelmezekben, színpadi megjelenésekkel. A filmen belül ez a film a hagyományos dokumentumfilmes módon készül, emberek ülnek a kamera előtt, széken, pamlagon, asztalnál, ki hol, és beszélnek. A többiek Annáról, Anna magáról.

Erős, bár sok újat nem mondó mondatok rajzolnak körül egy erős karaktert, egy törékeny lázadót, olyanok, hogy a „a gagyi meg a menő borotvaélén táncol”, hogy a „zene nem neki szól, hanem ő a zene”, hogy olyanok a szövegei (és ezt már gimnazistaként megkapta),

mintha egy furcsa, fűszeres, mérgező virágokkal ültetett függőkert szakadna a nyakadba,

vagy hogy „nem minden esetben gondoljuk azt, hogy paradicsommal szexelni a színpadon jó ötlet”. Közben Anna megmutatja önmagát, amennyire az ember magát láthatja, megmutatja azt a szédítő kuszaságot, ami a fejében van, ami szövegekké, zenévé, színpadi produkcióvá kijön belőle.

Nézem, és közben az a lány jut eszembe, aki lényegében megismertette velem, erős fáziskéséssel, csak pár évvel ezelőtt, az Anna and the Barbiest, és akitől a „szemmel baszás” kifejezést hallottam. Mert így juthatott eszembe, hogy amit Anna művel, az a „hanggal baszás”, az a felkavaró kavalkád, amit a színpadon mutat. Az ember meghallja a hangját, berobban az agyába az a hang, a lelkébe a hang, és úgy érzi magát, mint amikor iszonyatos hidegben szinte megfagy az arca, a szája környéken, hogy hajszálvékony jégréteg ül meg rajta, és kezd el repedezni, így lepi meg a borzongás végig a gerince mentén, így zsibbad el mindene, és így kezd repedezni ez a zsibbadás. Erről az energiáról a filmben így beszél ő: „borzasztóan vibrálok, tűzzel-vassal küzdök, ha van egy ötletem, akkor onnan én az ötlet vagyok”, és úgy a zenésztársak egyike, az egész AATB-showtól emberileg is, zeneileg is talán legtávolabb álló billentyűs, Vághy Tamás, hogy „Anna energiája elképesztően húz”, nemcsak a közönséget húzza, a bandát is, különböző zenei stílusokba, extrém színpadi megoldásokba.

Hogy milyen ez az energia, hogyan működik Anna a színpadon – erről szól a másik rétegben az Álmatlanul. Abban a rétegben, amelyikben ez egy koncertfilm (bár sajnos inkább csak koncert-videoklip, a kulisszák mögé, a készülődésbe, abba, hogy ez a hely, ez a bemutató mit jelentett a zenekarnak, a rajongóknak, nem néz be). Mármint a Fővárosi Nagycirkuszban tartott show-jukról, az Utópia lemezbemutatójáról forgatott film. Az ugyanis nem koncert volt, hanem valami egészen más volt, cirkuszi show, színpadi show, egy fajtája az unalomig emlegetett összművészeti, de legalábbis többművészeti produkciónak – táncosokkal, elefánttal, Nagy Feróval. Feró is, a táncos elemek is nagy kedvencei Annának, utóbbiak több hagyományos koncerten is felléptek már. Persze, hogy ez a rendhagyó lemezbemutató egy cirkuszban volt, „nagyon erőteljes bohóc vagyok”, mondja magáról a filmben egy helyen.

Annak, hogy nem hagyományos koncerthelyszín, a film szempontjából megvan a maga hátulütője is. A zenék, a számok sokkal vérszegényebbnek, sokkal erőtlenebbnek tűnnek, mint ahogy egy hagyományos koncerten szoktak szólni, a hangzás, a hangulat sokkal közelebb van egy stúdióalbuméhoz, mint egy koncertfelvételéhez. Még azok is, mint például az első slágerük, a Márti dala, vagy a Teszt – amit nem Anna, hanem az öccse, Samu énekel –, amelynél a közönséget is megénekeltetik. Képileg viszont a filmnek ez a része sokkal erősebb, sokkal szuggesztívebb, igaz, nehéz lenne másképp lennie.

A harsány, hol ijesztő, hol csak meglepő, és ahogy mondani szokás, extravagáns színpadi megjelenései és az erőtől duzzadó show-ja olyan könnyű terep a kamerának, mint bármilyen közbeszerzés egy államtitkár húgának. A riportfilmes részek túl statikus képeivel szemben – amiket csak helyenként szakítanak meg, Anna monológjainál videoklipszerű, bár kicsit levegőben lógó részek – itt már-már túlzottan intenzív is a kameramozgás, bár a legtöbbször összhangban van a zenével.

De nemcsak ezért erősebb ez a szála a filmnek, hanem azért is, mert amíg a beszélő fejeket látva arra gondolunk, hogy de jó lenne már újra zene, a koncertes részeket látva sosem gondolunk arra, hogy de jó lenne, ha végre mondana valamit a rendező a harsányságról vagy a menedzser arról, hogy milyen Anna mint ember, mint nő, mint anya. Talán azért, mert amíg a koncertes részben a jól ismert AATB-számok mellett azért az Utópia CD új számai is vastagon ott vannak, a riportfilmes részek legnagyobb hátránya, hogy a

színpadi Anna arcára mázolt vastag, fehér festékréteget nem tudják igazán lekaparni.

Se a zenésztársaktól, se Annától nem tudunk meg igazán sok újat se róla, se a zenekarról – mármint azok nem, akiknek nem ez a film az első találkozásuk az AATB-vel.

Annak ellenére sem, hogy Anna többször beszél a belső vívódásairól, és olyasmikről is, amit nagyon akár ars poeticának is nevezhetnénk. „Szikével nyitni, agyból, beleket, szerveket, bármit dobálni, és amikor felkínáltad az utolsó szervedet is, és üresen elindulsz hazafelé, boldog vagy, mindent odaadtál” – mondja egy helyen arról, amit koncertről koncertre átél. És amit, bár ezt nem mondja, biztosan nem is tudhatom, tudja-e, pontosan ugyanígy élnek át azok is, akik ott vannak ezeken a koncerteken, széttrancsírozzák magukat vele együtt, és összerakják magukat újra. Ha ezekből a mélységekből és feszültségekből több lett volna a filmben, és ha jobban sikerült volna a portréfilm és koncertfilm arányát eltalálni, még jobb lehetett volna az Álmatlan.

(Álmatlan – Anna and the Barbies-koncertfilm, rendezte: Porkoláb Norbert, Tanca Norbert)

Ne maradjon le semmiről!



  • Vennék
  • Hírek