Marilyn Manson új lemeze Szikora Róbertnek készült

A hét lemeze: Heaven Upside Down | Marilyn Manson

Marilyn Manson albumától nem nagyon fogunk rémüldözni, előbb kezd el rá dorombolni a macska, mint hogy Semjén Zsolt megijedjen. A Wolf Parade viszont visszarepít a blogrock fénykorába, Four Tet csinált egy könnyen emészthető lemezt, a Yumi Zouma olyan, mint egy fotelben ülve teázgatni, a Prophets of Rage pedig tök jó, ha nem a Rage Against the Machine-t keressük benne.

Van az a régi toposza a kalandfilmeknek, hogy a szomjhalál szélén lévő szereplő utolsó erejével vánszorog a sivatagban, a homokot markolva kúszik a földön, keselyűk köröznek a feje felett, amikor végre meglátja az oázist a zöldellő ligettel és az életadó forrással. És mire odavergődik, kiderül, hogy délibáb volt, vagy csak a megzavarodott agya játszott vele. És keselyűk egyre közelebb szállnak hozzá az utolsó leheletei által keltett légörvényben.

Nagyjából így érzem magam én is Marilyn Manson új, Heaven Upside Down című lemezét sokadszor végighallgatva. Magamra haragudjak, hogy oázisnak hittem a semmit, vagy a délibáb Mansonra? Aki vagy nem váltotta be az ígéretét, vagy ígéretnek hinni a pillanatnyi eltévelyedést eleve gyerekes optimizmus volt.

Manson előző lemeze, a 2015-ös The Pale Emperor, úgy tűnt, végre véget vet egy korszaknak. Annak, amikor a társadalmon kívül állást, az ellenszegülést, a polgárpukkasztást, a szabályok elvetését és a többség haragjának büszke magára vételét megtestesítő sztár hatása és jelentősége elkopott, mint a hullafoltos arcfestés egy koncert végén, mert többé már nem ő volt a konzervatív kispolgárok szemében minden, ami ijesztő. És – ahogy azt hosszabban is kifejtettük Manson nyári, budapesti koncertje után – a sztár ezt nem nagyon tudta hogy kezelni, már ha a jellegtelenebbnél jellegtelenebb, érdektelenebbnél érdektelenebb lemezek kiadását nem nevezzük kezelésnek.

És másfél évtized után a The Pale Emperor volt az első valamire való lemeze: úgy tűnt, Manson végre rátalált egy, az alaplemezeihez képest sokkal kevésbé különcködő, de zeneileg élvezetes és egész ötletes stílusra, és elengedte az örök igényt arra, hogy ő legyen a Sötétség Ijesztő, De Tényleg Nagyon Ijesztő Királya.

A koncerten pedig úgy tűnt, hogy sikerült végre felépítenie valamit saját korábbi imázsa romjain: pont egy saját imázsai romjaiból trónszéket emelő sztárt, aki pontosan tudja, mit várnak tőle azok, akik követik azóta, amikor még tényleg tudott sokkolni vallási jelképek gyalázásával és szexuális utalásokkal. Egyszóval újra önazonos tudott lenni – mármint persze most a Marilyn Manson nevű perszónáról vagy márkáról van szó, nem egy emberről, de tök mindegy, mert a zenében az a lényeg, hogy aki előadja, az a maga univerzumában őszintének vagy hitelesnek tűnjön. Ahelyett, hogy például görcsösen igyekezne valami olyat sugallni, ami már nincs meg benne, vagy amivel már nem tud hatást elérni.

Marilyn Manson: Heaven Upside Down

marilyn-manson-heaven-upside-down

Index: 4/10

NME: 3/5

Pitchfork: 5.9 / 10

Metacritic: 71 / 100

És akkor hosszú bizonytalanság után, a beharangozott dátumhoz képest bő fél év késéssel, más címmel, de megjelent az új Manson-lemez, és minden összedőlt. Már a klipek is azt mutatták, hogy a francot tört ki Manson a saját görcsös és rég ártalmatlan sokkolási kísérleteinek fogságából, egy francot ismert fel bármit is a saját szerepének megváltozásáról, egy francot változott bármi is a jó irányba. A We Know Where You Fucking Live klipje akár paródia is lehetne, ha nem látszana rajta, hogy ennyire izzadságszagúan komolyan gondolták: apácák vetik le a csuhát, hogy kivillantsák szexi latexcuccaikat, aztán betörnek egy kertvárosi családhoz, hogy géppisztollyal nyalásra és szexre kényszerítsék a családfőt, miközben Manson egy fegyverrel hadonászik. Aki komolyan azt hiszi, hogy 2017-ben a Youtube-on ez polgárpukkasztónak vagy pláne sokkolónak számít, az semmit nem tud a világról, és ott ragadt valahol 1994-ben.

És nagyjából ugyanezt hozza a Say10 (ejtsd: Sátán) klipje is, bár abban már csak az a különleges, hogy egy nő maszturbál benne premier plánban, miközben valamiféle démonok kísértik. Ez így pont olyan, mintha direkt a rendszeresen Marilyn Manson ellen imádkozó Szikora Róbertnek szólna az egész, legalábbis egyedül csak ő lehet az, aki azt hiszi, így néz ki manapság egy egy zenész által megfogalmazott olyan állítás, ami felrázhat, ami ellenállásra késztethet, ami a bornírtak, a bigottak, a csökött agyúak, a plázarabszolgák elleni lázadásra biztathat.

De ha tényleg valami ilyesmi lenne még mindig, húsz év után is Manson célja, a valódi helyzetnél az is sokkal jobb lenne. Akkor legalább akarna valamit, még ha rosszul, bénán, hatástalanul, bután is csinálná. De a Heaven Upside Downnal az a legnagyobb probléma, hogy nem akar semmit, de nemcsak a hallgatójától, a társadalomtól vagy a világtól, hanem önmagától sem. Annyira semmilyen lemez, hogy öt-hatszori hallgatás után sincs két olyan rész, amit vissza tudnék idézni belőle.

Jellegtelen, érdektelen, nincs se íze, se bűze.

Egy-egy refrén van csak, amit még úgy-ahogy lehet eltaláltnak, majdnem fülbemászónak nevezni: a Say10-é vagy a We Know Where You Fucking Live-é, de ezekben is csak a refrénről van szó, párszor pár másodpercről. Az összes többi rész olyan, mintha azért csúszott volna a lemezmegjelenés, mert Manson egyáltalán nem ért rá, és a producereinek kellett volna összerakniuk az egészet a korábbi hangminták alapján. Ugyanazok az ezerszer hallott dallamok, csak most még a szokottnál is több elektronikával, ami nem lenne gond, ha nem lenne az is sablonos és unalmas. És hiába láttuk a koncerten, milyen kemény fickó az új dobos, Gil Sharone, aki úgy verte a cuccot, hogy az majdnem szétesett alatta, ha most az egész lemezen nem hallani egyetlen dobütést sem, csak egy csomó, erőtlen kis lepkefinggá kásásított pittyegést, mivel az egész lemez olyan puhára van keverve, hogy előbb kezd rá dorombolni a macska, mint hogy akár Semjén Zsolt megijedjen. És akkor a Blood Honey című, színtiszta popslágerről még nem is beszéltünk.

Még a szövegek is olyanok, mintha a szerzőjük iszonyúan unná már ezt az egészet, és le akarta volna tudni minél hamarabb pár hol véres, hol iszonyú költőinek tűnő sablonnal, látszólag sokatmondó, valójában semmitmondó módon egymás mellé pakolva őket; alig van olyan szám, aminek ne lenne legalább a kétharmada ugyanannak a pár mondatnak az ismételgetése. Ráadásul még ezek a pármondatok is fárasztó szóviccekből épülnek fel, lásd már a Say10-t is – bár legalább a lemezcím nem ez lett –, vagy a We Know…-ban a béna csajozós duma kifordítását: „So what's a nice place like this / Doing ’round people like us?”, azaz „Mit keres egy ilyen szép hely / Ilyen alakok körül?”, de a Jesus Crisis is sírni valóan nagy ötlet.

Úgy tűnik, a The Pale Emperor letisztultsága volt a véletlen kitérő, ahonnan Manson gyorsan visszatért a számára helyes útra, hogy folytassa az elkeseredett harcot saját, egykori státuszáért és jelentőségéért ott, ahonnan a pesti koncerten már azt hittem, szerencsésen visszatért: a Kiégett Kabalák Szigetén. (Kovács Bálint)

Ezeket hallgattuk még a héten:

Four Tet: New Energy (8/10)

Egyszer, majdnem tíz évvel ezelőtt valakinek azt vágtam a fejéhez, hogy én soha a büdös életben nem hallgattam jazzt, az én jazzem a Four Tet. Nem tudom, hogy miért mondtam ezt, azon kívül, hogy valami hülyeséget mondjak, és remélem, hogy az ember, akinek ezt kiabáltam egy kocsi hátsó üléséről, az nem fogja meghallgatni a New Energyt, vagyis inkább valószínűbb, hogy nem emlékszik rám. Mert a New Energy talán a legkönnyebb és legbefogadhatóbb lemez, amit Four Tet valaha csinált (szorosan mögötte a There Is Love In You), egy végighallgatható, szinte kísérletezésmentes elektronika, tök jó dallamokkal, nyugodt hangulattal, vasárnap délelőtti érzéssel. Visszaköszönnek benne azok a dolgok, amik FT karrierjére jellemzőek voltak: az SW9 9SL (ami egyébként a londoni O2 Arena irányítószáma) olyan, mint amikor éppen az angol főváros elektronikáját nyúlta le, a You Are Lovedban visszaköszönnek azok a klasszikus, Rounds-szerű dobok, a Daughterben megvan a hangmintázás az arab világból (volt ő már Omar Souleyman-lemez producere is), szóval az egész kicsit olyan, mint egy besztof. Ami tök jó. (klág)

Wolf Parade: Cry Cry Cry (8,5/10)

A blogrock-éra utolsó éveinek egyik legszebb magyarországi momentuma biztosan a 2010-es Wolf Parade-koncert volt az A38-on, nem sokkal az Expo 86 megjelenése előtt, ami után a kanadai zenekar meghatározatlan időre feloszlatta magát, hogy a két frontember, Spencer Krug és Dan Boeckner, egy darabig külön utakon járjon. Bár a hiátus ideje alatt mindketten megbízható minőségű dolgokkal jöttek elő, igazán nagy dobásra egymás nélkül valahogy sosem voltak képesek. A Wolf Parade aztán tavaly májusban egy négyszámos EP-vel tért vissza, amit én például főleg azért értékeltem, mert a zenekar pont ott tudta vele folytatni, ahol évekkel korábban abbahagyták. Az EP 4 nem tartogatott nagy meglepetéseket, inkább olyan volt, mint egy közös bemelegítés, aminek az volt a célja, hogy újra összeszokjon a csapat – és tök jó azért, hogy ennek is van lenyomata.

De hogy milyen jót tett a szünet a Wolf Parade-nek, és hogy milyen jól sikerült az újraösszeszokás, azt a most megjelent Cry Cry Cry igazolja a leginkább, ami majdnem olyan jól sikerült, mint a 2005-ös debütálás, a mai füllel is kiváló Apologies to the Queen Mary. Ezen a ponton fontos megjegyezni: a Wolf Parade a legjobb értelemben vett zenekar, négy látványosan különböző egyéniség demokratikus fúziója, amiben senki sem akar a többiek fölé emelkedni, és amiben két frontember is jól megfér egymás mellett, sőt, kifejezetten zseniálisak együtt. Pláne egy ilyen könnyen kajálható artrock-lemezen, mint a Cry Cry Cry, amin Spencer Krug hozza az artot, Dan Boeckner pedig a rockot – ami régen is így volt, de ez mintha ezen a lemezen lenne a leginkább tettenérhető. És bár az olyan daloknak, mint a Baby Blue, a Weaponized vagy az Artificial Life simán ott a helye a zenekar legjobb számai közt, néha azért elbizonytalanodom, hogy kinek kell ez 2017-ben, amikor már nemcsak a zeneblogok fuldokolnak, hanem maga a zenei újságírás is. Azoknak mondjuk nagyon szép meglepetés, akiknek az Apologies to the Queen Mary több mint egy évtizeddel ezelőtt jelentett valamit, de hogy vajon hány új rajongót hoz a Cry Cry Cry, azon talán jobb nem is rugózni. (kovács d.)

Prophets of Rage: Prophets of Rage (7/10)

Azért van abban valami kínos, ha egy együttes kiáll egy metalfesztivál közönsége elé, és megkérdezi: „Szeretitek az igazi hip-hopot?”, majd nem törődve a bátortalan, reflexszerű és szemlesütésszagú válasszal, nyom egy hip-hop remix-blokkot a thrash metal banda és a System of a Down koncertje közötti idősávban. Pedig ez történt pár hónapja a Nova Rockon a Rage Against the Machine utódzenekaraként alakult szupergroup (egyik?) első európai koncertjén. Amelyen azért elég jól érezhető volt a minőségbeli különbség akkor, amikor RATM-számokat játszottak, és akkor, amikor sajátokat.

Most pedig megjelent a majdnem teljes (énekes nélküli) RATM-felállásból, meg a Public Enemy és a Cypress Hill rappereiből és DJ-jéből álló Prophets of Rage első saját lemeze, ami elsőre eléggé olyannak tűnik, mint a Nova Rock-koncert: mintha hiányozna belőle a RATM lényege. És mégis, azért az ember csak meg akarja hallgatni újra, aztán újra, és megint, és így tovább. Hogy aztán rájöjjön: ha nem a Rage Against the Machine-t keresi benne, akkor valójában baromi húzós, lendületes, ötletes, kraftos lemez ez, olyan szűk háromnegyed óra, amelyben mondjuk nincs egy igazán feltűnően kiemelkedő perc sem, viszont egyetlen unalmas vagy tölteléknek tűnő másodperc sem.

Vannak viszont kellemesen dühös dalok a társadalom mindenféle rákfenéjéről, a RATM-nél azért jóval kevésbé komcsi módon, viszont cserébe felmerül A Történelem Leghülyébb Problémája is: hogy mindenütt drónok vannak, és ez borzasztó (Take Me Higher). Igazából elég egyszerű a lemez ilyen jó hallgathatóságának receptje: egyrészt, bár a RATM-főnök Zack de la Rocha üvöltözése közelebb állt a metalhoz, mint a próféták rappelése, azért így is elég jól kiegészíti egymást a gitár zakatolása és az ének. Másrészt Tom Morello gitárjátéka még mindig nagyon jellegzetes – mintha egy régi, rozsdás NDK-ventillátort használna pengető helyett –, még akkor is, ha igazán csak a legjobb dalban, az Unfuck The Worldben engedi el magát, és próbálja ki megint a legelvetemültebb gitárkísérleteket, a RATM védjegyeit. Harmadrészt pedig az egész lemeznek végig van egy reggae-s húzása, csak sokkal mélyebbre hangolt gitárokkal, sokkal metalosabb riffekkel, de ugyanolyan magával ragadó erővel. És még baromi fülbemászó is az egész, ami ad egy különös ízt a lemeznek a maga ellentmondásossága miatt: sem a metal, sem a rap nem igazán a fülbemászó slágerességéről híres, de itt valahogy mégis összejön ez is.

Ha zeneileg nem is lett az év legösszetettebb, sem pedig a legmeglepőbb lemeze, a Prophets of Rage debütalbuma mindenképp a legkellemesebb hallgatnivalók között van idén. (Kovács Bálint)

Yumi Zouma: Willowbank (7/10)

A Yumi Zouma nagyjából egy kényelmes fotel zenei megfelelője, amibe tök jó beleülni néha, meg teázgatni benne, de az ember azért nem szeretné abban leélni az életét. Ráadásul az első albumuk, a remek tavalyi Yoncalla után a fotel egy kicsit kikopott már, legalábbis másodjára már nem olyan kényelmes. (Kábé itt kéne ezt az egész hasonlatot elengednem, nem?) Szóval a Yumi Zouma egy új-zélandi, szoftrock/dreampop együttes, amiben keveredik a középkorszakos New Order, az indie pop, meg a svéd baleári csodálat, és az egészet tök kellemes hallgatni. Csak az egész olyan, mintha a tükörsima tengert néznénk: szép és jólesik, de jó lenne néha legalább egy hullám. A YZ azt már egész jól bizonyítja, hogy tud még nyugisabb is lenni a szokásosnál (Gabriel), tud egy picit pörgősebb is lenni (December), de még mindig túl precízen egy hangulat, egy érzés, egy tengerpart. Tengerparton lenni tök jó, Yumi Zoumát hallgatni is tök jó, de nagy mennyiségben azért bele lehet unni. (klág)

Ne maradjon le semmiről!