Embert így még nem vertek át a budapesti éjszakában

Tizenhét éves voltam, abban a korban épp, amikor nagy dolgok történnek az emberrel (mármint akkoriban akkor történtek az emberrel nagy dolgok). Éva eljött hozzám, ami módfelett ígéretesnek tűnt, mert addig csak a gimi után egy-két lopott órára tudtunk találkozni, főleg náluk, most bezzeg az egész kora este előttünk volt, anyám hat után jött haza, dugiban gyűjtögetett pénzemből beszereztem a vébéká minden alapanyagát – oké, nem volt hosszú a lista –, gondoltam, valami nagy dolog lesz.

Lett. Életemben aznap érintettem először női mellet. Lánymellet.

De mégsem ezért maradt igazán emlékezetes az az estébe hajló délután.

Volt egy kétkazettás Akai magnóm, akkor formatervezettnek, már-már áramvonalasnak tűnő darab, fekete, ahol műanyag volt, ott is fémnek tűnt (hogy mégis műanyag, akkor derült ki, amikor egyszer féltő szeretetemben a portalanítás során jó ötletnek tűnt húgom körömlakklemosójából is csöppenteni egy keveset a vattára, és így, acetonostul végigtörölni a feketeséget – ami nyomban elveszett feketeség lenni).

Kétkazettás garázsrock

Évának köszönhetően ismertem meg nem sokkal korábban a Pál Utcai Fiúkat, máig tartó szerelmemet, gondoltam, mutatok neki valami, a Ha jön az álomhoz hasonlóan ütőset: a Kispált. Nem tudom, honnan másoltam, de bárhonnan is: nem arra a kazettára kellett volna. A Húsrágó, hídverő még lement, talán az volt a harmadik szám, de utána épp csak elindult a Tejjel kifli, jött néhány sokkolóan elnyúzott hang, és a magnóm úgy ette meg szalagot, mint Hős utcai hülyegyerek a dizájnerdrogot. 

De akkor már éreztem, hogy nemcsak a szalag tekeredett fel, hanem én is. A Kispálra. Akiről sokáig azt hittem, hogy a Lovasi. Meg hogy csak az lehet menő (Pál Utcai, Kispál), akinek a nevében ott van, hogy Pál. Szécsi Pál jótékonyan nem jutott eszembe. Meg hogy az igazi menő énekes az, akinek

Vagy, szebben mondva, a „képei, hangulatai makacsul belénk gubancolódnak, mint a bogáncs, nem lehet szabadulni tőlük” (Lackfi János), vagy szebben és hosszabban mondva, „legendás sortörései, expresszív képei, népdalos allegóriái csiklandozzák a magyar nyelvet, az édes anyanyelv pedig vele nevet” (Grecsó). Vagy, a koncert után, söröspohárral a kézben mondva, „hát ez a Lovi még mindig beszarás, erős számai vannak, még ha nem is tudom, beilleszthetők-e a magaskultúrába” (ismeretlen műértő az egyes villamoson).

No, de a lényeg, hogy hirtelen eltelt, de tényleg hirtelen, mintha nem is éltem volna közben, szóval eltel x év, és most szombat este lett. Vagyis nem, biztos, hogy nem x, hogy nem annyira sok, hogy Lovi ötvenéves lett, de valamiért mégis csak Lovasi 50 koncertre megy az ember. Rákészülve arra, hogy akkora nosztalgiaparádé lesz, mintha Szanyi Tibor hirdetne egy száraz novemberhetedikét Horn Gyula szobrához háromhatvanas kenyérrel, triple sec-kel, pasztőrözött Kőbányai sörrel. Mindezt persze egy rockerhez méltatlanul szolid kiadásban, hiszen Lovasi szeptemberben épp az Indexen mondta el egy interjúban, hogy ez nem egy bulizós, ugrálós, táncolós koncert lesz, „olyan zenei tartalmakat is meg akarok jeleníteni, amihez nekem nyugi kell”, meg „hogy legyen az egész egy kicsit decensebb”.

Látom, megszelídült

Kockás koncertingemet, farmeret, az olcsóbbnál is olcsóbban vett koncertcipőmet indulás előtt tíz perccel cserélem kicsit decensebbre, amikor mindez eszembe jut. Szinte ünnepélyes feketébe öltözöm, már-már temetősdibe, bár ha úgy vesszük, a temetés is ünnepi alkalom a maga módján. Ülőjegyem van, mint mindenkinek, meg a helyszínen először teát iszom, bár mondjuk ezt nem a megkomolyodás jeleként értékelem, hanem a torokgyulladásomra adott természetes reakcióként, és felkészülök arra, hogy a látom, megszelídült lesz a vezérmotívum (tudjátok, az utolsó lemezről), hm, még címnek se lenne rossz, gondolom, az Instán is ezzel harangozom be a koncertet.

Közben mondjuk mégis iszom egy sört, szigorúan unicummal persze, hogy ne legyen olyan tömény. De akkor is, még decens vagyok: olyasmiken jár az eszem, hogy sör helyett forralt bor kellett volna, meg hogy ez egy olyan este, amikor Bandi lejön a hegyről, megmutatja, hogy örökké nem fog menni, örökké ő se bírja, és a koncert végén úgy jövünk haza, hogy az életben nincs már több móka.

Aha.

Akkorát tévedtem, mint anno, tizenhét évesen, amikor azt hittem, hogy a félhomály plusz vébéká plusz Lovasi mindenhez utat nyit. A koncertnek alig a huszadik percéig éreztem azt, hogy milyen hülye vagyok, hogy kezdésre nem értem be az idióta sörözésem miatt, és így nincs ülőhelyem. Akkor viszont már táncoltam – már ha elfogadjuk a tánc definíciójaként azt a fajta furcsa, rendezetlen, olykor a negyedik dimenzió határait súroló mozgást, amit művelek olyan alkalmakkor, ha garázsrockot hallok –, nagyjából újabb húsz perccel később már bántam, hogy nem a küzdőtérre szól a jegyem, ahol olyat táncolhatnék, amilyet nem szégyellek.

„Én mindig úgy kezdek kitalálni koncertet, hogy miben érezném jól magam. És úgy éreztem, nem abban, hogy

játszunk, és mindenki üvölt eltorzult arccal

– mondta Lovasi két hónapja. Hát, körülbelül tízezer ember meg pont úgy érezte jól magát. Igaz, a nagy áttörés a szünet után jött – mert szünet is volt ám –, talán a Csillag vagy fecskétől, de az Emesétől már egész biztosan mindenki feladta azt a kis illúziót, hogy itt valami decensen komoly vagy komolyan decens művészeti előadást lát, és átmentünk szépen a klasszikus értelemben vett rockkoncertbe. Ennyit a szép ruhámról, ennyit a csendesülősről – szerencsére.

Nincs már több móka

Ugrálás, tánc, skandálás, együtt éneklés, egy eggyel több sört tolt fiatalember emésztőszervi problémáinak prezentálása a folyosón, unicumvásárlás a hol van a boldogság (Szeles) megszólalásakor. Szóval mintha a Kobuciban lennék, vagy a Budapest Parkban, vagy a Volton, vagy, gondolom, Orfűn – és itt hasított belém, hogy mekkora egy barom vagyok, hogy eddig mindig kihagytam Orfűt, azt a fesztivált, amire valószínűleg épp úgy rácsavarodtam volna az első alkalom után, mint kétkazettás magnómra a Napozz holddal kazi. 

Amiről épp a Barlangban dobolok megy, ahogy Lovasi mondja, Tövisházi Ambrus ellentmondás nem tűrő noszogatása folytán. Ha már Tövisházi: ekkorra már túl vagyunk a sztárvendégek végtelennek tűnő áradatán, énekelt vele Bérczesi Hiperkarma-Biorobot Robi, aki bár gyulai születésű, komlóinak számít, szóval szinte földije, a Vad Fruttikból (és a Semmi konferenciából) Likó Marcell, Liviusz és Kiss Tibi a Quimbyből, de voltak vonósok, aztán a Budapest Bár cimbalmosa, Farkas Mihály, a De szeretnék persze Németh Jucival ment, és közben végig, na jó, szinte végig ott volt a színpadon Lecsó és Kispál – utóbbiról most már jó ideje tudom, hogy ő ő (csak a legendás színpadi bagózása hiányzott), előbbiért pedig, aki főleg a Kiscsillaggal lett kirobbanthatatlan zenésztárs Lovasi mellett, nem tudnék eleget lelkesedni (akárcsak a billentyűs Dióssy Ákosért vagy a látványfelelősért, a vizuális kreatívért, Balogh Zsoltért – láttam már itthon is nagyon jó vj-ket, főleg a 30y koncertjein, de ez most tényleg nagy dobás volt).

Jut eszembe, Kiscsillag. A koncert első felében még azt gondoltam, a Lovasi 50-nek egyfajta kronologikus szerkezete lesz, mint egy legkevésbé sem átgondolt irodalom tankönyvnek (aminek egyetlen erénye az volt, hogy 15 évesen megtudtam, mi az, hogy leszbikus). Hiszen Kispál-számokkal kezdtünk, amik után Kispál-számok és Kispál-számok jöttek, szünetig, ha jól emlékszem, csak Likó Marci fellépésekor egy Semmi konferencia-szám (az abban általa énekelt Tenyeremből el) szakította ezt meg. De aztán nem így lett, a második etapban is főleg a Kispál dominált, a Semmi konferenciából semmi más nem hangzott el (mi van? semmi, a semmi van, jutott eszembe elfelé jövet, talán már a nem első unicum hatására), de a Kiscsillagtól is csak néhány kihagyhatatlan dal, mint például a Kockacukor vagy a Légyszíves.

Hogy teljesnek hatott-e így is ez az este, a csúf kis átveréssel együtt? Igen. Hogy nem baj, hogy nem volt a Szőkített nő? Dehogy baj, sőt. Hogy lehetett volna a nem véletlen nem nő semmi nagyra nálatok? Lehetett volna, persze, kellően decens. De épp így lehetett volna a Nulla óra kettő perc (kellően nem az), a Dermesztő vagy a Nincs igazság – és még kábé háromszáz oldalnyi szám. Kár is sorolni, nincs koncert, ami teljes lehet, ahonnan ne hiányozna kinek-kinek más és más személyes kedvenc, legalábbis nincs akkor, ha az ember eljutott félszázig, Kossuth-díjig, odáig, hogy ő legyen a királyok közt a legkirályabb, aki ha nem is akar intézmény lenni, mégis mintha az ő köntöséből  bújt volna elő az elmúlt húsz év garázsrockja, a Horváth Gergely-i értelemben vett Petőfi rádió szőröstül-bőrüstül.

Ja, szóval hiányérzet volt, már csak azért is, mert egyszer csak tizenegy lett, és véget ért a koncert, jöttek a ráadások, bár csak két szám, a Húsrágó hídverő a végén, naná, mi más, most is lement, most is beakadt. És akkor, ott a végén, mindenki összeállt egy képpé.