Az a dolgom, hogy hangot adjak a zenének

Megvan az a híres The Clash- és a Scorpions-nóta a Stranger Thingsben? És a Kaliforgia nyitójelenete, amiben a szexfüggő Hank Moody a You Can't Always Get What You Wantra megy a templomba meglátogatni egy apácát? Mindezt Nora Felder zenei szerkesztőnek köszönhetjük, aki a Roadies, a White Famous, a Night Shift és a Ray Donovan zenéit is összeállította. Most azért van Budapesten, mert egy különleges program keretein belül már létező sorozataihoz várt magyar zenéket, amiket élőben véleményez majd csütörtökön, és ha valamelyik megtetszik neki, akár valami több is kisülhet a dologból. Interjúztunk vele.

Mi is pontosan a music supervision (zenei főszerkesztésnek lehet fordítani magyarra)? Miért csak múlt év óta van külön Emmy-kategóriájuk? Sokan szerintem akkor hallottak először arról, hogy van ilyen meló is.

Örülök, hogy az Emmy-jelölés miatt sokaknak felnyílt a szeme, és elkezdtek érdeklődni a terület iránt. Hogy mit takar? Amit a neve is rejt: a mozgóképekhez párosított zene felügyeletét, rendezését. Sokan azt hiszik, annyiból áll, hogy a zenei aláfestés nélküli jelenetekhez zenéket válogatok, de ennél sokkal több: az olyan egyszerű feladatoktól, mint kitalálni, egy adott jelenetben a szereplő mit fog dúdolni, az olyan bonyolultakig, mint megtalálni egy bizonyos templomi kórust, és eldönteni, mit fognak énekelni.

A mi dolgunk megtalálni, vagy inkább segíteni a producereknek rátalálni a projektekhez leginkább illő zenei hangulatra, a karaktereket feldíszíteni egy kicsit, megtalálni a zenei hangjukat, hogy így fogalmazzak. Együtt dolgozunk a zeneszerzőkkel, mi határozzuk meg, melyik jelenet zeneisége hogyan képes majd kiemelni annak hangulatát, jelentőségét, szavakkal vagy anélkül. A zene segít megfesteni a képet, de magában nem él meg. A music supervisor dolga, hogy hangot adjon a zenének, ha érti, mire gondolok.

Alapvetően tehát kreatív munka, sok zenehallgatással?

Jól hangzik, de nem. Legalább annyira logisztikai, produceri feladat is, hiszen minden sorozatnak, reklámnak vagy filmnek a költségvetésében van egy elkülönített rész, amit a zenére fordítanak. Sajnos a tapasztalat azt mutatja, hogy a zenei büdzsé az, amivel legutoljára foglalkoznak – kezdik a színészek gázsijával, aztán jön a díszlet költsége, a stáb költsége és így tovább, a végén meg van egy sor az Excel-táblázatban, hogy „zene”.

Mivel a büdzsé keretek közé szorít minket, megoldást kell találni arra, hogy a zeneválasztás a lehető legjobb legyen. Az én dolgom, hogy gyakorlatiasan gondolkodjak, és ne akarjam minden jelenethez híres, nagy előadó nagy slágerét tenni, mert arra nincs elég pénz, és soha nem is lesz. Egyensúlyt kell találni az adott zenedarab vagy dal költsége és a történethez hozzáadott értéke között. Kortárs előadókat használjak? Nagy slágerekhez nyúljak? Régi slágerzenékhez forduljak? Indie zenekarokkal dolgozzak? A két félteke verseng egymással, úgy is mondhatjuk, hogy az értelem és az érzelem.

Nem egy nyugis meló.

Nem, és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy az én dolgom a kutatást elvégezni és megkeresni azt az egy bizonyos dalt, ami legjobban illik a projekthez az adott kereteken belül, és nekem kell letárgyalnom a jogokat, felkutatnom a dalszerzőket és a szövegírókat, és ha egy nótának 12 van, akkor nem elég, ha megvan 11, mind a 12-vel meg kell egyezni, akik persze mind szeretnének ezzel ugyanannyit keresni. Elég összetett meló.

Ki tudja ebben fejezni önmagát? Kiéli a kreatív hajlamait?

A zene nagyon szubjektív dolog, pont olyan, mint a festészet. Az egyik nézőnek bejön egy kép, a másiknak nem. Van, akinek tetszik, amit hall, másnak nem, ez már csak ilyen. A music supervisor nem azért van a sorozat vagy film mellett, hogy önmegvalósítson, én nem annak alapján válogatom a dalokat, hogy nekem, Nora Feldernek mi tetszik, a személyes ízlés, preferencia ebben az esetben másodlagos.

A dolgom az, hogy az alkotó vízióját, az ő elképzelését támogassam, ahhoz válasszam ki a megfelelő zeneszámot. Nem elég egy karakter fejébe belelátni, nekem az írók, producerek fejével is tudnom kell gondolkodni, sőt, ez a legfontosabb. Mondok egy példát: az a jelenet, hogy egy srác és egy lány egy klubban zenét hallgat. Nem azt, amit én tennék oda, mert lehet, én valami őrült, gyors indie cuccot pakolnék alá, amit még nem sokan hallottak, hanem az, amit a producer vagy az író akar.

És akkor ilyenkor megnézi, melyik évben játszódik a jelenet, helyileg hol, és átnézi a slágerlistákat, hogy mit hallgathattak a divatos fiatalok?

Ha a büdzsé engedi, igen, akkor megnézem a slágerlista élmezőnyét, és arról választok, ha nem, akkor kell kreatívabbnak lenni, és megkeresni azokat a zenekarokat, amik annak idején léteztek, de nem futottak be, nem törték át az ingerküszöböt, és beférnek a költségvetésbe is. Egyfajta retroaktív tehetségkutatásnak is felfoghatjuk. 

Mi kell ahhoz, hogy ezt csinálhassa az ember?

Ez nem olyan egyszerű azért, mint ahogy hangzik, nagyon gyorsan kell tudni váltani a kreatív aspektus és a papírmunka között, nagyon jól kell tudni alkudozni, mert sokszor kell nagy vitákat folytatni a jogokért, szóval nemcsak annyi a munka, hogy híres zenészekkel beszélgetek egy kávé mellett. Én New Yorkban kerültem bele a zenébe, klubokba szerveztem koncerteket, és értettem is hozzá, itt figyelt fel rám Phil Ramone producer, akinek az A & R Recording nevű cégénél tanultam ki a szakmát. Tőle pedig aztán tényleg lehetett tanulni, mert elképesztő nevekkel dolgozott együtt Ray Charlestól Dionne Warwickon át B.B. Kingig. Nagyon tetszett neki az energiám, a lelkesedésem, a hozzáállásom, és négy év alatt a cége alelnöki posztjáig jutottam. Aztán amikor Los Angelesbe költöztem, azt tanácsolta, próbáljam ki a music supervisori munkát, mert van hozzá érzékem. Volt, de erre csak menet közben jöttem rá. 

Hogy megy a munka a gyakorlatban? Megkapja a forgatókönyvet, és?

És megkérdezem, mekkora a költségvetés, mert tudnom kell, miből élünk. Mint amikor az ember elmegy ruhát venni, mert hivatalos valahová – előre tudja, mennyit költhet, ami meghatározza a ruhatervezőt, az üzlet típusát stb. Kevés pénzből is lehet jót kihozni, csak meg kell találni azt a vintage ruhákat áruló butikot, ahol van olyan cucc, ami nekünk kell, ami esetleg sokkal drágábbnak tűnik, mint amennyibe került. Ott van a Kaliforgia, amin hét éven át dolgoztam, annak a büdzséjéről mindenki azt hitte, milyen magas, pedig kifejezetten kevés pénzünk volt rá, csak okosan használtuk fel. Ha nincs pénzem, akkor indie előadókkal dolgozom, mert az nekik is jó. Ha közepes büdzsém van, akkor lesz egy nagyobb dal és több kisebb; ha pedig sok pénzt kapok, akkor kvázi szabad kezem van.

A Stranger Things második évadában volt egy jelenet, ami alá a Scorpions Rock You Like A Hurricane című nótája került. Miért pont az?

Az a jelenet úgy egyben adott egy nagyon gyors, de pontos jellemrajzot Billy karakteréről, ott volt a kocsi, a fékcsikorgatás, a kinyíló ajtó és a bömbölő rockzene és a csajok reakciója – egyből képben lett az ember Billyvel. Ilyen arcokat az, aki a nyolcvanas években nőtt fel, sokat ismert. Illik hozzájuk a zene. A dal magában is ikonikus volt, ahogy a Mötley Crüe Shout at The Devilja vagy a Bon Jovi Runaway című száma, de itt most nem az volt a lényeg, hogy maga a dal milyen érzéseket kelt, hanem az, hogy a karakterről mit mond el, hogy azt hogy erősíti, árnyalja a képekkel együtt. A dal abban a jelenetben, ahhoz a karakterhez passzolt, így választottam ki. 

Magasabb költségvetéssel dolgozhatott a második évadban? Az első nagyon sikeres volt, gondolom, csak emeltek ezen is.

A büdzséről soha nem beszélek, legyen elég annyi, hogy nem volt markánsabban magasabb, ráadásul több dalt kellett összeszedni, így sokkal kreatívabbnak kellett lennem, mint az elsőnél, sok indie előadót használtam. Egyébként szerencsénk volt, mert egy soundtrack-albumot is készíthettünk a második évadhoz, amihez a Sony kiadó labeljeihez tartozó zenéket mind felhasználhattuk nagyon kedvező áron. Az első évad sikere azt is magával hozta, hogy sok zenész szívesen adta oda a művét, ami egyébként kisebb zenekarokra jellemző, hiszen így sokkal nagyobb közönséghez eljuthatnak, mint egyébként.

Borítókép: Ajpek Orsi / Index.